A digitális videó, főleg az alsóbb árkategóriában, még mindig a filmszalag sajátosságaihoz próbál alulról közeledni. A DSLR-ek ebben egy nagy lépést tettek meg a korábbi kamerákhoz képest, nem utolsó sorban a nagyobb kontrasztátfogásuk miatt.
Azt már az előző részben megbeszéltük, hogy a méret számít a szenzoroknál (képérzékelőknél) is, de egyéb paramétereket is figyelembe kell venni. Az első és legalapvetőbb dolog, amit szem előtt kell mindig tartani, ha DSLR-rel filmezel, hogy nem arra volt kitalálva, és ebből néhány probléma adódik. Ugye a DSLR egy furcsa hibrid, egyrészt fényképezőgép, amely 18 megapixel vagy még nagyobb képméretben rögzít állóképet, ugyanakkor meg videókamera is, amely 1920x1080 pixel méretben rögzít videót. Méretet írtam, és nem felbontást. Ugyanis a kameragyártók hazudnak. (Általában mindig, mindenben hazudnak, nem csak a felbontásban.)
Így néz ki egy CMOS-szenzor közelről. Az egyes fényérzékeny cellák vörös, zöld és kék szűrővel vannak borítva. Az ezekre eső fény elektromos feszültséget hoz létre a fényérzékeny lapkákon, ami az adott szín világosságát méri. Ennek a feszültségnek a processzor egy digitális információt feleltet meg. Egy képpont a vörös, a kék és a zöld csatorna információiból egy bizonyos algoritmus szerint rakódik össze. (De-bayeringnek nevezik az eljárást, Bryce Bayer feltaláló után. A tavaly novemberben halt meg, gyakorlatilag a teljes digitális képrögzítés atyja. Hányan gyászoltátok a Facebookon?) Általában amikor a kamera felbontását adják meg, ezen celláknak a számát értik alatta. De ha ezekből összesen négy kell, (egy-egy vörös és kék, két zöld) hogy egyetlen, a valóságnak megfelelő képpontot létrehozzon, akkor miről is beszélünk? Az egy dolog, hogy ebből aztán a kamera az adott pixelszámot adja ki, de a tényleges részlet töredékét rögzíti. Egyelőre nem beszélünk konkrét kamerákról, de annyit fontos itt elmondani, hogy nem minden DSLR-nek ugyanolyan rossz a részletgazdagsága, de az egyelőre biztosra mondható, hogy igazából egyik sem közelíti meg az 1080-as sorfelbontást.
Szóval, ha meg akarjuk tudni, hogy pontosan mit is takar az 1920x1080p adat, akkor el kell végeznünk egy egyszerű kísérletet. A célunk az, hogy megtudjuk, az objektív előtt elterülő ún. valóság mennyi részletét rögzíti a videó. Szóval, fogj 1920x1080 pasast, sorakoztasd 1080 sorban szorosan egymás mellé. A kamerát emeld föléjük úgy, hogy minden egyes fej benne legyen a képben és kitöltsék a képmezőt. Na, ha most megnyomod a REC gombot, azt várnád, hogy minden egyes fej egy-egy pixelként megjelenjen a képen. Nem fog. Sőt, valami ronda csíkos massza jelenik meg helyette. Nevezd őket szavazópolgároknak és lépj politikai pályára.
Az a baj, hogy a DSLR-szenzor egyszerre kéne ugyanolyan jó nagyfelbontású képet és ehhez képest kisfelbontású videót is rögzítsen. Nem tud, vagy ha igen, csak cselekkel és ezek a cselek vezetnek a DSLR-kép két leglankasztóbban ronda képhibájához, az aliasinghoz és a moiré-hoz. Ugyebár egy 18+ megapixel felbontású szenzor összes információját nem tudja a kamera másodpercenként 25 kockás sebességgel tömöríteni és kártyára írni a processzorteljesítmény miatt, meg egyébként sincs (még) 18 megapixeles videoformátum, ezért a cirka 6000 sorból kidobja a fölösleget, és csak 1080-at tart meg (vagy még kevesebbet, igazából nem is lehet tudni). Ez már elég is ahhoz, hogy a nem vízszintes vonalak fogazottak legyenek a képen (aliasing). Apró képrészleteknél igazából ez egy picit segíthet is, mert egy csomó pici vonal jelenik meg a képen, ami a részletgazdagság illúzióját keltheti, holott hamis részletről van szó.
A moiré a másik szenzortervezési csel következménye: a fényérzékeny cellák nem szorosan simulnak egymáshoz, közöttük rés van az egyéb elektronika számára, és ez már önmagában további aliasinghoz vezet, de ugyanakkor meg a világban vannak olyan részletek is, amik kisebbek, mint a szenzor egyes cellái. (Szövetek textúrája, haj, szemöldök a legveszélyesebb, de gyakorlatilag bármilyen textúra megkeserítheti az életed.) Ezért ha annak a pici pontnak fele esik az egyik cellára, a másik fele meg már nem esik a következőre, megint egyfajta hamis részlet kerül a képre, ami ezúttal szép szivárványos moiré-mintákat hoz létre.
Az aliasinggal még lehet kezdeni valamit az utómunka során, de egy szép nagy moiré kijavítása eléggé esélytelen. Próbálkozni lehet szelektív életlenítéssel (ami helyzettől függően lehet jó vagy még rondább) vagy felbontáscsökkentéssel. Ugyanezzel próbálkozik a kamera is, a szenzort egy optikai low pass filter borítja, ami gyakorlatilag egy picit eléletleníti a képet ahhoz, hogy a nagyon apró részletek eltűnjenek. S mindössze annyi a gond, hogy ezt a szűrőt nem lehet úgy megcsinálni, hogy ugyanolyan jó eredményt adjon nagyfelbontású fotó és kisfelbontású videó esetén is. Továbbá feltételezhető, hogy a kamera ezentúl még szoftveresen is lágyítja a videó képét. A Canon 5D Mark II videója például ezért nem éri el még a 700-as sorfelbontást sem. Viszont 1080 sort ad ki. (Kérdés: annyira fontos a felbontás? A gyártók szerint igen, mert hanem nem erőltetnék a 4k-t mostanában, de ha a néző azért reklamál, hogy a filmed nem 1080-as sorfelbontású, pedig azt ígérted, akkor inkább menjetek el mindketten árkot ásni.)
És akkor a kontrasztátfogásról: Nagyon egyszerűen a kontrasztátfogás azt jelenti, hogy a kép mekkora világosság-tartományon belül képes megtartani részleteket anélkül, hogy a sötét részek teljesen feketébe bukjanak, a világosak pedig fehéren kiégjenek. Általában elmondható, hogy a kontrasztátfogás szinte soha nem elég nagy. A szemünk probléma nélkül képes a sötét szobából a kinti tűző napsütésre nézni anélkül, hogy a benti falat kivehetetlenül sötétnek vagy a kinti napfényt homogén fehér foltnak látnánk. Egyelőre nincs az a kamera vagy filmnyersanyag, ami erre képes lenne. Ezért találtuk ki a derítést.
Ahhoz, hogy a derítés arányát jól (értsd: ahogy neked tetszik) beállíthasd, tudnod kell, mennyire képes a kamera. Ezt megint nem az internet fogja neked megmondani, mert mihez kezdesz azzal az infóval, hogy egy adott kamera 11.7 blendényi kontrasztátfogású? Jó, annyit tudsz, hogy mondjuk akkor másfél blendényi alulexponálás még rendben van technikailag, de hogy ez hogy néz ki, azt látnod kell. Tehát megint tesztelni fogsz.
Ha nem is stúdiókörülmények, de mindenképpen kontrollált fény kell hozzá és nem árt egy fénymérő, de a beépített is megfelel a célnak. Beállítasz egy vagy több fényt, úgy, hogy a képen legyen nagyon sötét és nagyon világos rész is, és többet nem nyúlsz hozzájuk. A kamera állványon, előtte egy szereplő, aki a végére nagyon fogja unni. A szereplő mellé nem árt egy színskála sem, ugyanúgy megvilágítva, ha nagyon tudományos akarsz lenni. De annyira nem akarsz, mert úgysem színskálát fogsz filmezni, hanem embereket.
A kamera fénymérőjét pontmérésre állítod (tehát ne az egész kép átlagos világosságát mérje, hanem csak egy kis területét) és az arc megvilágított részén helyesre állítod az expozíciót és megjegyzed a kapott értéket. Ehhez képest a képen lesznek világosabb és sötétebb részek. Nézd meg, hogy hogy néz ki a szereplő arcának az árnyékos része (ne világíts frontálisan!). Tetszik-e, ahogy kinéz, kivehető-e a bőrtextúra, ilyenek. Ha igen, ha nem, mérj egy értéket az árnyékos oldalon. Majd menj tovább, nézd meg, mi a legsötétebb, de még kivehető rész a képen. Mérd meg, majd ugyanígy a legvilágosabbal is. Ha ezzel megvagy, csinálj egy blende-lépcsőpróbát, és látni fogod, mikor melyik rész tűnik el feketébe vagy fehérbe, és közben figyeld az arcot, hogy meddig tűnik természetesnek. Azért fontos ezt legalább egyszer, mert rögtön látod, hogy például az a sötét részlet, ami technikailag még a kontraszttartományon belül esik, már rég rondán maszatos vagy zajos, vagy hogy a csúcsfény széle csúnyán körvonalas vagy pedig szépen, árnyaltan megy a teljes fehérig. Azért fontos ezt tudni, mert forgatáson, még ha jó kontrollmonitorod van, akkor is fáradni fog egy idő után a szemed, és ilyenkor a számok tudnak segíteni, ha tudod, hogy mi mit jelent.
Ja, és van egy rossz hírem: ha tudod, hogy hány blende a kontrasztátfogásod, az nem azt jelenti, hogy a helyes expozíció a közepén van. Minden egyes ISO-beállítással változik, hogy a helyes expozícióhoz képest hány blendéig lát a sötétbe és a fénybe a kamera. Fiktív példa: X kameránál ISO 100-on két blende alulexponálás már bebukik sötétbe, négy blende túlexponálás pedig még vígan benne van. Ehhez képest ISO 200-nál már 3-3 az arány. Szóval a tesztalanyod már tényleg utálni fog, amíg minden egyes ISO-értéken végigcsinálod a lépcsőpróbát (mindig újra kell világítani). További meglepetést okoz majd, amikor észreveszed, hogy a nem egész ISO értékeknél picit változik a kontraszttartomány is.
Jövő héten a forgatásról lesz szó: kiegészítők, kamerahackelés, monitorbeállítások. Azután vágás, utómunka, exportálás.
Szemcukorka: Gordon Willis, a sötétség hercegének munkássága. A keresztapa, Annie Hall stb.
