A BBS csepp volt a tengerben: egy periférián működő filmes műhely, ahol mégis vagy éppen ezért kiemelkedő alkotások születtek és a magyar filmtörténeti kánon meghatározó részévé váltak. A BBS története azonban még nem zárult le. A Műcsarnok kiállításával a filmek beírták magukat a művészettörténet nagykönyvébe is.
Film a múzeumban – nem új keletű kezdeményezés, mégis nyitottságot, a hagyományostól eltérő paradigmák el- és befogadását kívánja meg mind a létrehozótól mind a befogadótól. A kiállítás kapcsán Páldi Lívia, a Műcsarnok kurátora nyilatkozott lapunknak.
Sikeres a kiállítás?
Azt gondolom, igen. Kérdés persze, hogy mit nevezünk sikernek. Számomra siker, hogy a kiállítás képes felhozni további kérdéseket, tényeket és megközelítéseket a Stúdió történetével és tevékenységével kapcsolatban.
Milyen új kérdésekre gondolsz?
Például arra, hogy a Stúdiónak 1981-ben volt utoljára kiállítása. A rendszerváltást követően pedig nem is tudok róla, hogy lett volna ilyen átfogó jellegű megközelítés a Stúdió produkcióit, funkcióját és szerepét illetően. Készültek interjúk egykori vezetőségi tagokkal, számos írás született egyes nemzedékekről, csoportokról, trendekről, tendenciákról, vagy kiemelten egy-egy rendezői életműről. A kiállítás abba a többrészes projektbe ágyazódik, amelynek egyike a több évtizedet átfogó komplex elemzés – a 22 tanulmányból álló Gelencsér Gábor filmesztéta szerkesztette tanulmánykötet – és természetesen azok a vetítéssorozatok, beszélgetések, amelyek a kiállításhoz kapcsolódnak.
Az imént filmcsoportokat, trendeket, tendenciákat említettél. Milyen szempontok alapján válogattál?
Fontos szempont volt, hogy a kiállítás egy nagyobb, évekkel korábban elkezdett projekt része. A BBS utolsó filmje 2005-ben készült el, miközben a Stúdió anyaga 2004-ben már a Mafilm Rt. egyik raktárba került. Kodolányi Sebestyén 2005-ben kereste meg Petrányi Zsoltot, a Műcsarnok új igazgatóját, hogy egy lehetséges együttműködést javasoljon, aminek keretében elkezdődhet a filmek és a Stúdió tevékenységének szélesebb körű megismertetése, feldolgozása. Egy, a Magyar Nemzeti Filmarchívummal kötött hármas megállapodás részeként 2006-ban elindult az adatbázis-fejlesztés és a Műcsarnok könyvtárában elhelyezett megtekintő DVD kópiák gyártása. Ez több mint 200 óra BBS filmet tett elérhetővé kutatók és érdeklődők számára. Ezekben az években a Kodolányi Sebestyén által szervezett BBS Fórumokon kívül a Műcsarnokban tartott órákat, vetítésekkel egybekötött szemináriumot, Gelencsér Gábor és Peternák Miklós is. Közben, mind külföldön, mind belföldön voltak vetítések fesztiválokon és képzőművészeti események, biennálék részeiként is, valamint elkezdődtek A Balázs Béla Stúdió 50 éve című tanulmánykötet munkálatai is, amelyek a magyar kiadással még nem zárultak le, hiszen készül a nemzetközi kontextus számára az angol nyelvű könyv. A kiállításnak fontos szerep jut abban, hogy a rendelkezésre álló óriási anyagot egy képzőművészeti kontextusba illesztett válogatáson keresztül a (film)történeti aspektusoktól eltérően más megközelítéseket is figyelembe véve mutassa meg. Ebből a megfontolásból kapott kiemelt szerepet a neoavantgárd művészeti szcéna.
Mik ezek a más megközelítések?
Mindenekelőtt maga a Műcsarnok. Ez a kiállítás kísérlet is, amely magával a kiállítás készítéssel és természetesen az én tevékenységemmel is összefonódik, bevonva az intézményt és annak (kiállítás)történetét is. A Műcsarnok nagyon sok és sokféle kiállítást készített azokban az évtizedekben, amelyekben a BBS működött. Így sok olyan szálat találtam, ami vagy filmekhez és alkotókhoz volt köthető, vagy egyszerűen lehetőséget biztosított arra, hogy bemutassam a korabeli hivatalos gondolkodást, művészeti kánont, szellemiséget és retorikát, amivel szemben a BBS tagjai is állandó kritikával éltek. Ez kiválóan működött bizonyos filmek esetében. Vitézy László és Szalai Györgyi Leleplezés című dokumentumfilmje az elhíresült hetvenes évekbeli dombóvári Munkás szobor ügyével foglalkozik. Az egyik, az ügyben érintett szobrásznak, Radó Károlynak két kiállítása is volt: egy a Műcsarnokban, egy pedig a Műcsarnokhoz tartozó, de már megszűnt Fényes Adolf Teremben. Nem minden filmhez, nem minden időszakhoz rendeltem ilyen gazdag anyagot, de fontosnak tartottam, hogy maga a kiállítási tér ne csak befogadó térként, dobozként funkcionáljon.
Többen a dokumentaristák közül meg is sértődtek…
Többször kitértem rá és a tárlatvezetéseimen is hangsúlyozom, hogy egy ilyen óriási történetet nem lehet úgy megmutatni, hogy mindenki számára megfelelő súllyal essen latba egy adott időszak vagy tevékenység. Főleg nem olyan emberek, vagy csoportok számára, akik tevőlegesen vettek részt a BBS életében. Magam nem voltam aktív tagja a Stúdiónak, ez azonban nem is baj. A kívülállás egyszerűen más perspektívából láttatja velem a BBS korpuszát, amelyhez úgy nyúltam, mint egy archívumhoz. Ráadásul, nem a teljes anyaggal dolgoztam, hiszen több mint 350 filmről van szó. 120-130 filmet néztem meg, köztük többet többször is. A válogatásba szakembereket is bevontam és a rendelkezésre álló, Czirják Pál által összeállított bibliográfia is nagy segítségemre volt.
Egy kiállítás megtervezésekor számos szempontot kell figyelembe venni. A kísérleti filmes, neoavantgárd képzőművészettel érintkező alkotókról, filmekről több anyag áll rendelkezésre, mint a dokumentaristákról. Természetesen, akadnak olyan munkák is, amelyek csak bizonyos támasztékkal működnek, amik már nem állják meg a helyüket művészeti alkotásként, de dokumentációként nagyon fontosak. Ezek a művek egy-egy időszaknak a krónikásai és fontos forrásokká váltak.
Több szálon kezdtem el dolgozni és igyekeztem egy olyan térszervezési elképzelést megvalósítani, ami látogatóbarát, ugyanakkor megmutatja azt a fajta dinamizmust, sokféleséget, ami a Stúdióban működött. Hangsúlyozom, ez nem történeti kiállítás, se nem filmtörténeti, se nem művészettörténeti. Használ bizonyos periodizációt a szerkesztésben, de az anyagok szervezése inkább egy művészi installációban megfogalmazott antropológiai megközelítés irányába mutat. A kiállítás gerincét természetesen a filmek alkotják. 45 film került bemutatásra, ami jelentős szám időtartam tekintetében is.
Mindig nehéz választani, de elkerülhetetlen a kiemelés, és hogy visszatérjek az eredeti kérdésedre: ez egy lehetséges verzió a számos megközelítésből. Természetesen, helye van annak a megközelítésnek is, ahol a hetvenes évek dokumentarizmusa kap kiemelt szerepet és ebből a nézőpontból olvasódik a BBS, illetve a dokumentarista filmkészítés története. Természetesen nem állt szándékomban semmiféle feszültségkeltés, egyszerűen arról van szó, hogy számos olvasat létezik, és ebben a konstellációban a dokumentarista alkotások közül olyan filmeket választottam, amelyek esztétikai/művészeti kérdésekhez kapcsolódnak. Mindez összefüggésben van persze a saját kurátori gyakorlatommal.
Melyek voltak azok a súlypontok, amiket hangsúlyoztál, amik mentén haladtál?
Olyan felütést terveztem már az első térbe, amely megmutatja, hogy hogyan is lehet megközelíteni az anyagot. Azért is adtam ezt a címet a kiállításnak: Más hangok, más szobák – Rekonstrukciós kísérlet(ek), hogy érzékeltessem, a kiállítást egy folyamat részeként kezelem. A kiállítás egyszerre terepe és médiuma annak, hogy különböző irányokat, módszereket javasoljak az anyag megközelítésére. Szerencsém volt, mert egyrészt fantasztikus filmanyagból volt módom válogatni, másrészt nagyon jó együttállásokat tudtam teremteni. Ez már az egyes teremben megmutatkozik a Trailer fallal, amit Keserue Zsolt képzőművész szerkesztett tizenhárom apróbb témára, több mint ötven filmből. Különböző loopolt szekvenciák kerültek egymás mellé, bevezető gyanánt. Kicsit olyan ez, mint régen a mozik bejáratánál a fekete-fehér fotók. Ugyanakkor a fal, egy atmoszférikus, a korszakba történő bevezető is.
Hogyan dolgoztál a meghívott képzőművészekkel?
Nem arra kértem fel művészeket, hogy reflektáljanak a BBS-re, mert ezt irreális feladatnak gondoltam. Kizárólag azt a három képzőművészt hívtam meg, akikkel már korábban is folyt egyfajta dialógus. Keserue Zsoltról tudtam, hogy sok BBS filmet nézett meg egyik videómunkájához, a Nagyolvasztóhoz. Tehát az, amivel ő művészként foglalkozik, érintkezett azzal a folyamattal, azokkal a felvetésekkel, amikkel a kiállítás készítésekor szembesültem. Így került be Csoszó Gabriella is, akivel több mint egy éve dolgozom a Lukács Archívum dokumentálásán. Ezt a munkát egészítettük ki a Politikatörténeti Intézetben letétbe került Kádár Könyvtár, illetve egy filmrendező magánkönyvtárának fotózásával. Így sajátos intimitással, egymás mellett lettek megmutathatók a Kádár korszak értelmisége számára fontos olvasmányok és inspirációk, illetve a hivatalos ideológia lenyomatai és fehér foltjai egy tágabb kultúrkört kijelölve. Azzal, hogy a képeket egymás mellé helyeztem, a fotók egy egysoros könyvespolc benyomását keltik. Ezzel azt kívántam jelezni, hogy rengeteg olyan anyag és lehetőség van ebben a kutatásban, amik most egy szintre kerültek. Bodó Nagy Sándor Nyomógombos kortérképe, egy folytatódó kutatás egyik állomásaként készült el és egyfajta retrotárgyként funkcionál. Világító-szekrénye azokhoz a vendéglátóipari-egységekhez kapcsolódik, amelyek az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évekig működtek, és amik közül számos vált, művészek, értelmiségiek találkahelyévé.
Számomra a második terem tűnik a kiállítás központjának.
Igen, ez az epicentrum. Az 1969-től a nyolcvanas évek elejéig terjedő időszakot határoztam meg önmagam számára a kiállítás központi részeként. Nyilván nem újdonság ezt a BBS korszakot két irányzatra bontani: dokumentarizmusra és experimentalizmusra. Számomra ez az időszak vált a leginkább fontossá és meghatározóvá, és véleményem ehelyütt korrelál filmtörténészek, szakértők véleményével. Hogy ezen belül mi fér be és mi nem? Megint visszatérek a kritikára: ez a kiállítás nem egy definitív, lezárt dolog, hanem elindít valamit, bizonyos irányokat jelöl és bont ki. Például a Leleplezés többeket inspirált arra, hogy a hivatalos és nem hivatalos művészet és esztétika kérdéseit, de a dokumentarizmus lehetséges aspektusait is kurrens szempontokat figyelembe véve gondolja újra. Ezzel a céllal került egymás mellé Szomjas György Tündérszép lány című alkotása és a Szépleányok című dokumentumfilm. Az újranézés olyan vizsgálódásokat nyit ki, amelyek az egykori kontextust a mai állapotok felől is megközelítik: a film egyszerre dokumentálja a társadalmi előítéletekkel kapcsolatos közbeszéd egy adott állapotát és eszköze a mai kulturális-társadalomtörténti közegben történő továbbgondolásnak.
Ide kapcsolható egy, a két nem BBS-es film közül, amiket beemeltem a kiállításba: egy öt részes TV-sorozat két epizódja: a Cigányok és magyarok, és a Nők. Ezek a harmincöt perces dokumentumfilmek, Neményi Mária, szociológus szerkesztésében, csak közvetítők bevezetőjével voltak bemutathatók a Magyar Televízióban. Ezen a ponton fontosnak tartottam, hogy a kiállított BBS dokumentumfilmekkel együttállásban megmutatkozzon a hivatalos álláspont, egy többé-kevésbé akut társadalmi probléma megközelítésével és kezelésével kapcsolatban. A látogató összekötheti Sára Sándor Cigányok című lírai dokumentumfilmjét a Leleplezéssel, illetve a már említett Szomjas-filmmel és tovább is haladhat a Szépleányokkal a rendszerváltás irányába.
A kiállítás térbeliségén túl mi az, ami megkülönbözteti a mozis, illetve a kiállítótérben történő filmes befogadást?
A kiállítói befogadás ritkán helyhez kötött, még ha programozott is a vetítés. Bele van kalkulálva, sőt már a művészek egy jelentős része is belekalkulálja a mozgást. Ez azonban nem akadályozza meg az embereket, hogy leüljenek és végignézzenek filmeket. A lényeg megint a már többször említett együttállás. Erdély Miklós Verziója egy másik kiemelten fontos film, amely párhuzamosan megy a Leleplezés mellett, izgalmas montázst teremtve. Észrevettem magamon, hogy amikor kiállítási környezetben nézek filmet – hacsak nem fekete dobozban ülök, márpedig itt nem ez volt a cél –, akkor állandóan vándorol a tekintetem. Nagyon érdekes asszociációkat, érdekes kapcsolatokat lehet felfedezni.
Nyilvánvalóan fontosak számodra a filmekkel együtt kiállított tárgyak. Mi volt a döntő szempont, ami alapján ezeket összeválogattad?
Adva voltak bizonyos anyagok, például a Dobos Gábor Archívum. Dobos Édua Dalma, Dobos Gábor lánya foglalkozik évek óta ezzel az igen nagyszámú képet, és nem csak Dobos Gábor képeket tartalmazó archívummal. Fontos volt, hogy beemelődjön egy másik archívum is az archívumba. Vannak olyan képzőművészeti munkák, fotók is, amelyek a megalkotás pillanatában inkább voltak dokumentációk, vagy egyfajta melléktermékei a korszaknak és csak később váltak képzőművészeti alkotásokká, képzőművészeti státuszú munkákká. Érzékeltetni akartam egyfajta atmoszférát, amiben ezek a munkák készültek. Ez visszavonatkoztatható a BBS gyakorlatára is. Ezek az anyagok segítenek megérteni, hogy milyen dimenziói és lehetőségei voltak egy-egy értelmiségi körnek. A kitett fényképek mutatják, hogy a Ganz-MÁVAG Művelődési Központban működő Dziga Vertov filmklubnak, vagy az elmúlt évtizedben megszűnt Fiatal Művészek Klubjának mik voltak a koordinátái. Nem az volt a lényeg, hogy egy komplett történet kerüljön oda, hanem hogy kiderüljön – elsősorban a fiatalokra gondolva –, hogy mit jelentett négyzetméterben együtt lenni, művészeti munkát folytatni, beszélgetni. Ez a fajta bezártság, összeszorultság, ez a fajta érintkezése az embereknek, az együttlét, az együttélés, a kommunális gyakorlat ma már nagyon sok ember számára szinte elképzelhetetlen. A kollaborációnak ez egy részben szükségszerű, kényszerű formája volt.
Érdekes megnézni a Donáth Péter – Dobos Gábor Élet-formákban a hetvenes évek elején formálódó kommunát, aminek két, a BBS-ben is aktív rendező volt tagja, Xantus János és Mész András. A kettes teremben a dokumentarizmus, experimentális filmkészítés kettősségébe épül be az amatőr színház. Itt legalább olyan fontos volt számomra a Gyakorlatok című Szomjas György rövidfilm, amely Paál István szegedi csapatának az akkori chilei politikai eseményekre reflektáló kreatív gyakorlatait dokumentálja, mint a Dohány utcai lakásszínház egyik előadását és közönségét megmutató Dobai Péter szekvencia, illetve a Stúdió K híres Woyzeck előadása, amit Szirtes András örökített meg. A kommuna, a kreativitás fontos fogalmak, amik átnyúlnak Maurer Dóra – Erdély Miklós szakkörének dokumentációjához, a Kreativitás, Vizualitás filmhez. Elméletileg is megalapozott választások és kapcsolódási pontok, valamint a spontaneitás határozta meg az ő alkotói stratégiájukat és a képzőművészettel kapcsolatos gyakorlataikat. Olyan sűrű együttlétek voltak ezek, amilyenek ma már nincsenek.
Ez a fajta mellérendelés érvényesül a kiállításon is?
Igen, itt több dolog van együtt, bár a dolgok nincsenek pontosan összekötve és kifejtve. Az anyagba beleszerkesztettem a Műcsarnok archívumából származó kiállítási katalógusok bevezetőit, kiállítási recenziókat, és kiemeltem pár alkotót. Egyes filmek, így Erdély Miklós Verziója kapcsán került be néhány Erdély-munka, mint az Időutazás, egy fontos, öt részes montázssorozat. Ez az időszak engem személy szerint arra késztetett, hogy újraolvassam Mészöly Miklós, vagy Hajnóczy Péter több írását. Mátis Lilla In memoriam Hajnóczy Péter című filmje – ami Dobai Péter Archaikus torzójával kapott egy teret –, megint több irányba nyit lehetőségeket. A Portrék a hetvenes évekből címet adtam ennek a szobának. A megnyitót követő beszélgetések során felmerültek további párosítások is, hiszen ezek a filmek beleilleszthetők lennének egy egészen más elgondolásba is, például Grunwalsky Anyaság című filmjével párosítva. Az ilyen egymás mellé kerülésekben rengeteg asszociáció és kapcsolat előjön. Hajnóczy azért érdekes, mert Mátis az író halála után, az érintetlen szobát bemutatva készített róla portrét. Azért is említem ezt a filmet, mert meglehetősen hasonlónak érzem azt, ahogy ez a film megmutatja a teret, és ahogy én kiraktam bizonyos munkákat a főteremben. Gyönyörű böngészés, hogy mi akkumulálódik egy élet során, mik azok a dolgok, amik egymás mellé gombostűzve az író gondolkodói hátterét alkotják, és egyfajta inspirációként is szolgálnak. A kiállítás készítése során ez mindig ott volt. Ez megint egy másfajta koordinátarendszert jelent. A kiállítás is ilyen koordinátarendszerek egy verziója.
Említetted, hogy a kiállítást felfoghatjuk úgy, mint valaminek a kezdetét, illetve, hogy számos kifutási lehetőség van még benne. Egyfelől, mi lesz ezekkel a filmekkel, miután a kiállítás véget ért? Másfelől vannak –e ezzel a kiállítással kapcsolatban további terveid?
A következő fontos állomás a kiállítás tanulságait levonva, egyes időszakokra bontani az anyagot, mert ezt így egyben kezelni szinte lehetetlen. Egy lengyel kollégám, Łukasz Ronduda, a Lengyel Kísérleti Film Archívum kurátora, a múlt év végén adott ki egy hetvenes évek lengyel művészetével foglalkozó albumot. Az album a hatvanas-nyolcvanas évek lengyel kísérleti filmjeivel is igen sokat foglalkozik. Vele és egy horvát kurátorral, Ana Janevskivel beszélgettem arról, hogyan lehetne a különböző érdeklődéseket és kutatásokat összehangolni, bizonyos alkotókra, időszakokra fókuszálva. Fontos a nemzetközi képzőművészeti kontextus, ott egy, a filmes környezettől eltérő bemutatásra van lehetőség. A kilencvenes években elkezdődött a hatvanas-hetvenes évek művészetének intenzív kutatása. Ezzel kapcsolatban Magyarországon még sok a restancia. A BBS-filmeket Kodolányi Sebestyén rendszeresen vitte és viszi vetítésekre, fesztiválokra, különböző filmes programokra. A DVD kiadás ebben az évben folytatódik. A filmekhez való hozzáférés alapvető cél. Hogy mit lehet felújítani, persze kapacitás kérdése. Egy hosszú és költséges munkafolyamatról van szó.
Lesz hasonló filmes kiállítás a Műcsarnokban?
Nem vagyok egy médium-specifikus kurátor. Vannak problematikák, alkotók, helyzetek, amik érdekelnek. A film meghatározó médiuma a képzőművészetnek: egyszerűen kikerülhetetlen, legyen szó mikrotörténetek feltárásáról, társadalmi, politikai, személyes problémák és konfliktusok bemutatásáról. Már nem is tudok kiállítást elképzelni film-, vagy videóanyag nélkül. Év végén csinálok egy kiállítást László Gergely fotóssal. Ez a projekt megint egy érdekes kutatás: családtörténet és egy kommunális társadalmi formának, a kibucrendszernek a története. A művész családtagjai közül néhányan alapítói voltak Izraelben a szélsőségesen baloldali elkötelezettségéről híres Yad Hanna Kibucnak. Gergő az elmúlt pár évben többször több hónapot töltött ott és összeállított egy fantasztikus anyagot, amely címszavas adatbázisba szerkesztett archívumot – fotókat, leveleket, dokumentumokat – és saját fotódokumentációt tartalmaz. Egy filmet is készített Somogyvári Gergely filmrendező-operatőr barátjával, ami idén szerepelt a Filmszemle programjában, Yad Hanna – A kollektív ember címmel. Ez az alkotás ötven perces vágott verziója az ötven órás felvett anyagnak, amely videóportrékon keresztül mutatja be az egykori kibuc jelenlegi állapotait. A filmet bizonyos időszakonként mi is vetíteni fogjuk a kiállításon.
Az Ernst Múzeumban egy olyan kiállítást állítunk össze, amely a személyes vonatkozásokon túl egy közösségen keresztül mutatja be az izraeli társadalom egyik alapvető építőkövének, a kibucnak széthullását. A kiállítás mindezt kaleidoszkópszerűen mutatja majd meg. Természetesen láthatóak lesznek az archív anyagok, lesznek felépített díszlet-installációk és rövid szkeccsek is. Egy a korábbi projektjeimtől eltérő gyakorlatról van itt szó, ami egy más munkamódszer kialakítását is jelenti számomra: egy újabb kihívás, mind személyes, mind kurátori szempontból.
(fotók: Csoszó Gabriella @ Műcsarnok)
