Szél támad és felforgat mindent – csak embernek kellene maradni közben. Miyazaki Hayao utolsó rajzfilmjében a legendás japán repülőmérnök alakján keresztül fogalmazza meg még egyszer hitvallását alkotásról, békéről, harmóniáról – és mindezek ellehetetlenüléséről.
Undor, vágy, kitörő nevetés, meghatottság, viszolygás, rajongás, hányinger, elérzékenyülés, együttérzés – ahogy telnek a film percei, úgy színesedik az elemi reakciók skálája. Amin osztoznak: minden fordulattal, jelenettel valami erőteljes érzés árad szét benned. A végére pedig, mint mikor egy feszülő-fájó hólyagot felvágsz és kiürítesz, egyszerre nyugodtnak és üresnek érzed magad. Már nem táncol rajtad senki.
A szimbolikus utalásokban is gazdag Kálvária nemcsak az ír egyház aktuális botrányira reflektál érzékenyen, hanem univerzális tablóban mutat rá a bűn és a megbocsátás természetére.
Be kell valljam, hogy imádom a szkeccsfilmeket. Izgalmas, játékos forma, számtalan variációs lehetőséggel – egy kis flört a műfajokkal, karakterekkel, egy pillanatnyi elmerülés a megható, elgondolkodtató vagy szórakoztató sztoriban, és egy jópofa csattanót vagy apró katarzist követően már lubickolhatok is akár egészen más atmoszférájú események közt. Igazából mindegy, hogy az alkotó személye vagy egy kiemelt téma, motívum (ún. high concept, mint esetünkben a kanapé) köti össze lazán az epizódokat, a szkeccsfilm sohasem jellegtelen, hanem igazi kulturális könnyűdrog, felpörget, megmozgat, és egyszer csak azt veszem észre, hogy ötleteken agyalok és a várost járva rövid, de velős történeteket fabrikálok.
Havas Jon talpig mellkasban és bőrben – ugrott be a bemutató előtti napokban. A trailer alapján úgy nézett ki, a film a 300 és a Dante Poklának keveréke lesz, kiadósan leöntve a Gladiátorral. Ridley Scott annak idején új életet lehelt a sword and sandal műfajába, amiből 2014-ben Hollywood rögtön hármat is a közönségre ereszt. A felismerhetetlenné szabott Herkulesés az agyonstilizált 300-folytatás közt Paul W. S. Anderson wannabe-látványorgiája érkezik.
A brit tündérmesehős, Jack, minden bizonnyal elégedetten csettintett volna, ha többszáz éves története újabb generációkat és kontinenseket hódíthat meg, hamar kiderült azonban, hogy az óriásoknál sokkal hatalmasabb ellenfél állít neki áthatolhatatlan akadályokat – az emberi hanyagság és igénytelenség.
Ha a realizmus és a fantasztikum szomszédos szobákban laknak, Robert Zemeckis minden bizonnyal vágott magának egy saját ajtót a határos falon, és így összenyitva a két teret, ide-oda kalandozik bennük. Zemeckis a CGI mesevilágában tett bő évtizedes kiruccanása után (Polar Expressz, Beowulf, Karácsonyi ének) visszatért a már jól bevált, élőszereplős dráma (Forrest Gump, Számkivetett), illetve ez esetben a melodráma műfajához. A nagy belépőt nyomatékosítandó azonnal duplafenekű promblematikával tervezte fajsúlyosabbá tenni filmjét, a Kényszerleszállással azonban csupán a „sokat markol, keveset fog" klasszikus csapdájában landolt.
Bár az Alkonyat-filmek közül a záróepizód a legsikerültebb darab, a Hajnalhasadás 2. sem tud megszólítani mást saját törzsközönségén kívül, mert Meyer univerzuma önnön határai között lehetetlenül el, és válik fogyaszthatatlanná bárkinek, aki érettebbé vált kamaszkori ábrándjainál.
Élet és halál határán rekedt hősünk, Nick egyetlen esélye az életben maradásra, hogy haldokló testét megtalálja a rendőrség. Lélekalakban követi hát a detektíveket, kimért, munkamániás anyját, és főleg Annie-t, aki bandájával félholtra verte őt. A misztikus tini-thillerként beharangozott film azonban nem más, mint korlátolt pszichológiai dráma, amit akár egy kamasz is rendezhetett volna. A misztikumnál ugyanis jóval fontosabbak a korosztály sablonos problémái és főleg: frusztrációi.