Ő volt az első színesbőrű színész, akit az Oscar-díj történetében, aki a legjobb főszereplő színész kategóriában jelölést kapott, és 94 évével tegnapig ő volt a legidősebb az élő Oscar-díjasok közül.
Sidney Poitier 1927-ben született a Bahamákon, szegény földművescsaládban. Iskolába nem járt, és 15 évesen Miamiban élő testvéréhez küldték, nehogy bűnözővé váljon, itt azonban a társadalmat megosztó rasszizmussal kellett szembesülnie. 18 éves korában New Yorkban próbált szerencsét, egy veteránkórházban takarított, s egy buszvégállomás vécéjében húzta meg magát éjszakára. Részt vett egy meghallgatáson az American Negro Theatre-ben, de olyan határozottan utasították el, hogy a következő fél évet tudatosan szánta előadói készségei fejlesztésére és akcentusa kicsiszolására. A második casting már sikeres volt, sőt, egy broadway-i ügynök is felfigyelt a tehetségére.
1949 végén már választania kellett a színpad és a film közül: Darryl F. Zanuck producer ajánlott neki szerepet a Nincs kiút (No Way Out) című filmben. Az alkotást Joseph L. Mankiewicz rendezte (aki a forgatókönyvért Lesser Samuelsszel együtt Oscar-jelölést kapott), Poitier pedig egy fiatal fekete orvost alakított, akinek a gondjaira egy fehér testvérpárt bíznak; amikor egyikük meghal, rasszista indulatok szabadulnak el. A jelentéktelen szerepek egymást követték, míg hét évvel később A megbilincseltek (The Defiant Ones, r. Stanley Kramer) el nem hozta számára az első főszerepet és az igazi áttörést (meg az első Oscar-jelölést). 1964-ben a Nézzétek a mező liliomjait (Lilies of the Field, r. Ralph Nelson) című filmdrámában hajdani katonaként öt, Németországból menekült apácának épített templomot – karrierjének számos elismerése közé pedig beépített egy Oscar-díjat.
Fél évszázadot felölelő karrierjében nem volt megállás sem a színpadi, sem a mozgóképes szerepek tekintetében – 2001-ben bukkant fel utoljára a Puszta kézzel (The Last Brickmaker in America) című tévéfilmben –, de a 70-es, 80-as, 90-es években filmproducerként és rendezőként is alkotott.
