Tegnap Új-Mexikó-i otthonukban holtan találták Gene Hackmant, zongorista feleségét, Betsy Arakawát és a kutyájukat – adta hírül a The Santa Fe New Mexican rendőrségi információkra hivatkozva. A halál okát nem közölték, de a lap úgy tudja, nincsenek bűncselekményre utaló nyomok.
A sokoldalú színészként világhírűvé vált Gene Hackman 1930-ban született, felmenői hollandok, angolok, skótok és kanadaiak voltak. Szülei házassága tönkrement, ő 16 évesen beállt a haditengerészethez. Leszerelése után New Yorkban telepedett le, majd az Illinois-i Egyetemen újságírást és televíziós gyártásvezetést kezdett tanulni. Elmúlt 30, mire eldöntötte, hogy színész akar lenni, és beiratkozott a Pasadena Playhouse színészképzőbe – ahol a legenda szerint őt és barátját, Dustin Hoffmant tartották a legkevésbé esélyesnek a sikerre –, majd a Broadwayen folytatta színészi pályafutását.
Túrtad már a lábad Poughkeepsie-ben? – William Friedkin: The French Connection / Francia kapcsolat, 1971
Új-Hollywood a filmtörténet egyik legérdekesebb paradoxonját szolgáltatja: az amerikai és az európai filmkultúra fúziója olyan – valószínűleg ismételhetetlen – pillanatot hozott létre, amikor két értékrend találkozása nem kioltotta, hanem megtermékenyítette egymást, a narratív történetmesélés módszereit és a világgal szembenálló Egyén traumatikus karakterportréját.
A 60-as évek elejétől egyre több tévésorozat epizódszerepeit bízták rá; mozivásznon a Lilith című háborús drámában láthatta először a közönség 1964-ben, Warren Beatty oldalán. Az áttörést az Arthur Penn rendezte Bonnie és Clyde hozta el számára három évvel később: a mellékszerepért az amerikai filmakadémia Oscar-díjra jelölte. 1970-ben újra Oscar-jelölést kapott a Sohasem énekeltem az apámnak (I Never Sang for My Father) című musicalért, szintén mellékszereplőként. Egy évvel később végre elnyerte a szobrocskát: a Francia kapcsolat (The French Connection) című krimi detektívje az első Oscar-díjas alakítása volt. 1989-ben újra jelölték a Lángoló Mississippi (Mississippi Burning) főszerepéért – amivel Ezüst Medvét nyert Berlinben –, másodszor pedig 1993-ban díjazták a Nincs bocsánat (Unforgiven) című western mellékszereplőjeként.
Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992
A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.
Fél évszázados karrierje során több mint 100 filmben és tévésorozatban játszott – a teljesség igénye nélkül: Az ifjú Frankenstein (Young Frankenstein, 1974), Magánbeszélgetés (The Conversation, 1974), Superman (1978), A legjobb dobás (Hoosiers, 1986), Geronimo – Az amerikai legenda (An American Legend, 1993), Wyatt Earp (1994), Az utolsó esély (Crimson Tide, 1995), Szóljatok a köpcösnek! (Get Shorty, 1995), Halálos terápia (Extreme Measures, 1996), Gyorsabb a halálnál (The Quick and the Dead, 1995), Tenenbaum, a háziátok (The Royal Tenenbaums, 2001) –, legutóbb a 2004-ben bemutatott Az elnök emberére talál (Welcome to Mooseport) című romantikus vígjátékban láthattuk.
Visszavonulása után regényeket írt.
