Megszállottság
Történet
A Megszállottság Visconti első rendezése. James Cain A postás mindig kétszer csenget című regényét Visconti a ködös Pó-síkságra ültette át. Ebben a kietlen környezetben, útszéli kocsmákban, harmadosztályú szállodai szobákban játszódik Gino, a szemtelen képű csavargó szenvedélyekkel és drámai konfliktusokkal terhes története. Az utókor korszakalkotónak kiáltotta ki a filmet: sokan ennek elkészültétől számítják a neorealizmus születését. Az olasz valóságábrázolása olyan jól sikerült, hogy a filmet mindössze egyszer vetítették, s a megsemmisítéstől is csak kalandos körülmények között tudott egy kópiát megmenteni a rendező.
Ezt írtuk a filmről:
Az olasz film története – A hatvanas évek filmművészete (2.)
„Az ideológiák kimentek a divatból, de a fecsegés tovább folyik. Csak azt nem lehet többé tudni, miről beszélnek. Az emberek tovább mennek, de már senki nem tudja, milyen irányba.” (Pier Paolo Pasolini: Madarak és ragadozómadarak, 1966)
Az olasz film története – A kezdetektõl a neorealizmus válságáig (1.)
Az iskolateremtő irányzatokban és alkotókban, nagysikerű műfajokban, hosszan tartó válságokban bővelkedő olasz film története 1904-ben kezdődött. Akkor alapították Torinóban az első filmgyárat, majd rá egy évre Rómában a Cinest, amelynek műtermeit 1937-ig, a Cinecittá születéséig használták.
Filmtörténet tizennégy részben (X.) – Vissza a valósághoz (I.) – Az olasz neorealizmus története
A filmtörténetírás bevett toposza, hogy már a film születésénél megkülönbözteti a születő művészet fikciós illetve dokumentarista jellegű törekvéseit. Teheti ezt azért is, mert a (Lumiére testvérektől eredeztetett) valóságrögzítés és (a Meliés munkásságából származtatott) fikció viszonya valóban mindig is a filmkészítők és a filmről gondolkodók érdeklődésének fontos kérdése volt. A most tárgyalandó film(stílus) történeti irányzatnak is karakterisztikus jegye a valósághoz, a történelem és a mindennapok dokumentáló jellegű megközelítéséhez való viszonya.