Cannes-on a (film)világ szeme, mi pedig rendhagyó módon számolunk be idén az eseményekről: tudósítónk írott pillanatképeket küld, naponta többet is, úgyhogy afféle „csiripelésekből” összeálló tudósításunk folyamatosan fog frissülni. Stay tuned!
William Friedkin rendező neve szervesen kapcsolódik az úgynevezett Ó-Hollywood (értsd, a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer) bukását követő Új-Hollywood felvirágzásához.
Új-Hollywood a filmtörténet egyik legérdekesebb paradoxonját szolgáltatja: az amerikai és az európai filmkultúra fúziója olyan – valószínűleg ismételhetetlen – pillanatot hozott létre, amikor két értékrend találkozása nem kioltotta, hanem megtermékenyítette egymást, a narratív történetmesélés módszereit és a világgal szembenálló Egyén traumatikus karakterportréját.
Új-Hollywood a filmtörténet egyik legérdekesebb paradoxonját szolgáltatja: az amerikai és az európai filmkultúra fúziója olyan – valószínűleg ismételhetetlen – pillanatot hozott létre, amikor két értékrend találkozása nem kioltotta, hanem megtermékenyítette egymást, a narratív történetmesélés módszereit és a világgal szembenálló Egyén traumatikus karakterportréját.
Azoknak a rendezőknek, akiktől láttam valami, nos nem föltétlenül jót, nekem tetszőt bár, hajlamos vagyok időnként elnézni ezt-azt. Így állok többek között William Friedkinnel is. Megnéztem A francia kapcsolatot, aztán az Ördögűzőt, és azóta mást se teszek, mint nézek elfele. Ám a legújabb Friedkin-opusz esetében nem tudtam, mit kezdeni ezzel az elnézéssel. Hacsak nem félrenézést értek alatta, de akkor meg minek beülni a moziba.
Azoknak a rendezőknek, akiktől láttam valami, nos nem föltétlenül jót, nekem tetszőt bár, hajlamos vagyok időnként elnézni ezt-azt. Így állok többek között William Friedkinnel is. Megnéztem A francia kapcsolatot, aztán az Ördögűzőt, és azóta mást se teszek, mint nézek elfele. Ám a legújabb Friedkin-opusz esetében nem tudtam, mit kezdeni ezzel az elnézéssel. Hacsak nem félrenézést értek alatta, de akkor meg minek beülni a moziba.
Hollywoodot a XX. század első évtizedeiben bevándorlók és szerencselovagok tették naggyá, akik a filmkészítés fortélyait munka közben sajátították el, gyakran kifutófiúként kezdve járták végig a ranglétrát a rendezői vagy produceri csúcsokig. Sokan közülük nemcsak a filmtudományokban nem voltak felső fokon iskolázottak – igaz, ezt a tantárgyat akkoriban még sehol sem oktatták.
Bár a hivatalos nyilvántartás szerint Orson Welles 1958-as A gonosz érintése (Touch of Evil; fsz: Welles, Charlton Heston, Janet Leigh) című filmje egyszer s mindenkorra lezárta a fekete szériát, mind a mai napig találkozhatunk késői leszármazottaival. Az érdeklődés mind az alkotók, mind a nézők részéről változatlan, és semmi okunk azt hinni, hogy a noir népszerűsége, vonzereje a jövőben csökkenne.