Fikción innen és túl – Diegetikus és nondiegetikus zene az európai filmekben

2017. január 5. – írta Zentay Nóra Fanni

A hangosfilm eljövetele, és ezzel a szinkronhang megjelenése egy meghatározó küszöb a koherens, teljesebb fiktív világ, azaz a diegézis megjelenítéséhez¹. A hang által a cselekményvilág számos eleméhez másképp férünk hozzá. A hang módosíthatja a vizuális események jelentését, irányíthatja a néző figyelmét, így meghatározó a jelentősége abban, miként interpretáljuk a képi információkat. Az akusztikus információk – beleértve a zenét is – tehát nem csupán teljessé teszik a diegetikus világot és benépesítik a filmek fiktív terét, de befolyásolják azt is, hogyan értelmezzük a diegézis egyes elemeit, hogyan kapcsoljuk össze a történet részeit.

Az olasz film története – A hatvanas évek filmművészete (2.)

2006. november 15. – írta Pintér Judit

„Az ideológiák kimentek a divatból, de a fecsegés tovább folyik. Csak azt nem lehet többé tudni, miről beszélnek. Az emberek tovább mennek, de már senki nem tudja, milyen irányba.” (Pier Paolo Pasolini: Madarak és ragadozómadarak, 1966)

Az olasz film története – A kezdetektõl a neorealizmus válságáig (1.)

2006. október 15. – írta Pintér Judit

Az iskolateremtő irányzatokban és alkotókban, nagysikerű műfajokban, hosszan tartó válságokban bővelkedő olasz film története 1904-ben kezdődött. Akkor alapították Torinóban az első filmgyárat, majd rá egy évre Rómában a Cinest, amelynek műtermeit 1937-ig, a Cinecittá születéséig használták.

Csapdában – A jelenkori olasz történelem pillanatai Blasetti, Visconti, Rossellini és Bertolucci kameráján át

2002. október 15. – írta Csantavéri Júlia

A huszadik század elején forgatott olasz történelmi filmek az újonnan megalakult olasz állam filmes legitimációjául is szolgáltak, őket a fasizmust kiszolgáló alkotások követték. A neorealizmus irányzata az antifasiszta ellenállást alkotta újra filmen, a háború után felnőtt nemzedékre, például Bernardo Bertoluccira volt szükség ahhoz, hogy ez a történelmi mítosz is felülvizsgáltassék.

Filmtörténet tizennégy részben (X.) – Vissza a valósághoz (I.) – Az olasz neorealizmus története

2002. január 15. – írta Vincze Teréz

A filmtörténetírás bevett toposza, hogy már a film születésénél megkülönbözteti a születő művészet fikciós illetve dokumentarista jellegű törekvéseit. Teheti ezt azért is, mert a (Lumiére testvérektől eredeztetett) valóságrögzítés és (a Meliés munkásságából származtatott) fikció viszonya valóban mindig is a filmkészítők és a filmről gondolkodók érdeklődésének fontos kérdése volt. A most tárgyalandó film(stílus) történeti irányzatnak is karakterisztikus jegye a valósághoz, a történelem és a mindennapok dokumentáló jellegű megközelítéséhez való viszonya.