ABBA-buli a moziban – Phyllida Lloyd: Mamma mia!

2008. szeptember 15. – írta Nagy Boglárka

Volt egyszer egy ABBA, volt egyszer egy Beatles. A nagy együttesek sok lemezt adtak el egykor, most pedig filmeknek szereznek közönséget. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, mivel nemrég két musical is legendás hírű együttesek zenéjét vette alapul.

Rómeó és Júlia dalai az Arany Manele versenyen – Theodor Halacu-Nicon: Poveste de cartier / Lakótelepi mese

2008. július 4. – írta Nagy Boglárka

A West Side Story című musical-klasszikus hazai változatának ígérték a Poveste de cartier (Lakónegyedi történet) című filmet. Nevezzük inkább próbálkozásnak, ugyanis az említett musicallel csak a Maria című dal Ramona névre adaptált (Ramona, Ramona, Ramona…) változata és a történet hasonlósága rokonítja. A színvonal, az ötletesség és az igényesség kevésbé.

VJ Taymor – Julie Taymor: Across The Universe - Csak szerelem kell

2008. január 23. – írta Dunai László

A történet inkább csak ürügyként szolgál arra, hogy újabb és újabb vizuális orgazmusokat élhessünk át. Ahhoz hasolítható ez, mikor egy dombos útszakaszon gyalogolsz: ha fenn vagy egyik domb tetején, a kilátás gyönyörű, de mikor lent vagy s felfelé igyekszel, az út unalmas és fárasztó.

Phantom Light – Joel Schumacher: The Phantom of the Opera / Az Operaház fantomja

2005. április 15. – írta Sándor Anna

Őszintén szólva meglepő, hogy ilyen későn készült el a filmváltozat. Hiszen a hasonló „nagyokat", mint a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair egészen hamar adaptálták, és kétségtelen, hogy ez hírnevükhöz, sikerükhöz, illetve a korszakhoz erősen kötődő, kultikus jellegükhöz is sokat hozzátett.

Csábító nők – fehér gépfegyverrel – Rob Marshall: Chicago

2003. szeptember 15. – írta Hatalyák Edina

Vigyázat! A látszat nemcsak néha csal. A Chicagóban mindig. A látszat színes káprázat, észveszejtő hatalmas kavalkád, csillogó ruhák, villódzó fények, gyönyörű nők és pergő ritmus, ami minket is magával sodor. Belekerülünk a sűrűjébe még az elején, és itt is maradunk.

Showtime – Baz Luhrmann: Moulin Rouge!

2001. november 15. – írta Hungler Tímea

No business like showbusiness – tartja a mondás, valamint az ausztrál direktor, Baz Luhrmann, mint arra Moulin Rouge! c. musicaljével immár három mozira duzzadt filmes karrierje a legfőbb bizonyíték. Merüljön bár bele rendezéseivel a táncversenyek világába (Kötelező táncok), Shakespeare “neoreneszánszába” (Rómeó és Júlia) esetleg a századforduló Párizsába (Moulin Rouge!), vágya, hogy a nézőt igazi showmanként elvarázsolja, vitathatatlan. Luhrmann a film Versace-je: pompázatos, provokatív, csiricsáré, szélsőségesen emocionális, szenvedélyes, szexis, pazar.

A musical műfajtörténete és Bob Fosse Kabaréja

2001. október 15. – írta Hollósi Laura

Az, hogy a filmhez kezdettől fogva társult a zene, valószínűleg nem véletlen. A zene ugyanis képes arra, hogy fokozza a filmes élményt azáltal, hogy érzelmi többletet nyújt a nézőnek, és gazdag asszociációs képzeteket indít el benne. Mindezeken kívül olyan szubtilis dramaturgiai lehetőségeket rejt, amelyeket a film formanyelve mára már igen rafináltan képes hasznosítani.

Az érzelmek foglyai – Lars von Trier: Dancer in the dark / Táncos a sötétben

2001. január 15. – írta Gyenge Zsolt

Kevesen hitték volna egy évvel ezelőtt, hogy Cannes-ban Arany Pálmát lehet nyerni egy musicallel. Talán egyedül a különc Lars von Trier (aki visszautasítva a felajánlott luxusszállodákat, az említett fesztiválra saját lakókocsijával ment) mosolygott volna ravaszul a felvetésre. Ő ugyanis egy ilyen filmmel a tarsolyában érkezett tavaly májusban a francia tengerpartra.