Az MCU huszonnegyedik filmje Cate Shortland (Berlin Syndrome) rendezésében, egyúttal a második női főszereplős Marvel-szuperhősfilm tesz némi igyekezetet azért, hogy kissé eltérjen az eddig látott MCU-toposzoktól és közhelyektől, de végsősoron ugyanazt kapjuk, mint bármelyik tetszőleges Marvel-mozitól és a nem lesz több a film, mint egy egyébként népszerű főhős monetizálására tett (a jelek szerint sikeres) kísérlet.

A film egyik tétje mindenképp az volt, hogy sikerül-e az egyébként jól ismert és bejáratott karakterhez érdemben hozzáfűzni valamit, és e tekintetben mindenképp érezhető a szándék. Mint kiderül, Natasha Romanoff (Scarlett Johansson) egy rövid ideig Ohióban élt szüleivel és testvérével, már-már egy idilli családi miliőben, azonban mindez egy nagyon hatásos színjáték volt, hisz szülei orosz kémek, és egy küldetés teljesítése után menniük kell az országból. Natasha és Yelena (Florence Pugh) a „Vörös Szoba” nevű helyre kerül, ahol özveggyé képezik ki őket, a hamis apuka börtönbe, a hamis anya pedig tovább dolgozik az egész kémhálózatot irányító Dreykovnak (Ray Winstone). Később Natasha bosszút áll, felrobbantja Dreykov budapesti irodáját, amiben épp a lányával tartózkodtak. Sok évet ugrunk előre, egész a Polgárháború utáni időszakig, amikor a Bosszúállóknak sikerült szétcincálniuk magukat az ilyen-olyan belső konfliktusok miatt, Natasha menekülőben van, testvére pedig épp egy dezertált özvegyet vadász le és fény derül arra, hogy Dreykov egy kemikália segítségével irányítja a női szabotőrhadseregét. Natasha és Yelena Budapesten találkoznak újra és elindulnak felszámolni a Vörös Szobát, illetve a még mindig életben lévő Dreykovot.

Üditően hat, hogy szemben a legtöbb Marvel-mozival, itt nem a világ sokadik megmentése a tét, hanem egy sokkal személyesebb, kisebb léptékű történet próbál kibontakozni, és ilyen értelemben párhuzamba állítható például A tél katonájával. Natasha múltjának érzelmileg tisztázatlan részleteit próbálja rendbetenni és újraértelmezni a család koncepcióját maga számára, illetve megküzdeni azzal a bűntudattal, amit Dreykov lányának megölése okozott. Sajnos azonban míg A tél katonájában érthetőek a motivációk és a szereplők közti viszonyok, itt sokkal zavarosabb a helyzet és tipikusan a „retcon” problémájába esik a film: rengeteg olyan szereplő bukkan fel, akikről eddig semmit nem hallottunk, de mégis kiemelten fontosak voltak Natasha életében, kezdve a testvérétől egészen a főgonosz Dreykovig, így sokkal nehezebben is tudunk nézőként rácsatlakozni a történetre.

Dicséretes az is, hogy a film valóban időt és jeleneteket szán például az olyan helyzetekre, ahol a szereplők reflektálnak a múltjukra, de ezek is butácskák és erőltetettek, és elég jól kiemelik a film egyik legnagyobb problémáját: nem tudja eldönteni, hogy komolyan vehető dráma szeretne lenni, vagy vicceskedő buddy comedy, netán egy szuperhősfilmbe oltott kémfilm. Még ha a Marvel-filmek unalomig ugyanazt a dramaturgiát, eszköztárat és érzelemvilágot is használják, többé-kevésbé sikerül eltalálni egy konzisztens alaphangulatot: míg A tél katonája és a Polgárháború kellőképpen komoly, A Hangya és a Thor: Ragnarok például többnyire humoros, addig a Fekete Özvegy teljesen koncepciótlanul ugrál a műfaji minőségek között és egy ötlettelen, zavaros masszává válik a végére.

Emellett pedig a film egy komolyabb, aktuális társadalmi témával is megpróbál kezdeni valamit: az, hogy Dreykov ilyen módon irányítja és kihasználja a fiatal lányhadseregét, könnyen értelmezhető úgy, mint valamiféle MeeToo-kommentár, a patriarchális uralom kritikája vagy az abuzív férfi-női viszonyok tematizálása, azonban ez olyannyira vékony, leegyszerűsített és eladhatóvá csomagolt, hogy a relevanciája ellenére is valószínűleg többet árt, mint használ. Az sem segít, hogy a film két férfi karaktere teljesen elrajzolt figura. A valamiféle apafigurát képviselő Alexei/Red Guardian (David Harbour) szinte rajzfilmszerűen komikus, buta és komolyanvehetetlen, míg Dreykovnak sikerül az eddigi  legunalmasabb MCU főgonosszá válnia, minden tematikai és szimbolikus töltete mellett is, és azért jószerével láttunk már egysíkú szuperbűnözőket a nagy marvelesdiben.

Olyan dolgok is rontanak a filmélményen, mint a helyenként meglepően ügyetlen CGI (néha szinte nevetséges ragdoll-hatást látunk); a három-négy alkalom, amikor a nem-szuperhőseink olyan dolgokat élnek túl, amit egész egyszerűen nem hiszünk el, de hát lenyeljük, mert miért ne; a kényszeres akciójelenetek (például Natasha és Yelena teljes erőből egymásnak esnek az első találkozásukkor, de senki nem tudja, hogy miért, valószínűleg azért, mert már több mint öt perc telt el akciójelenet nélkül); az iszonyú hiteltelen Taskmaster-szál, ami valamiféle feloldozás kellene legyen Natasha Romanoff számára, de érzelmileg nem működik; meg egyáltalán a klasszikus prequel-effektus: pontosan tudjuk, hogy hősünknek sok baja nem lehet, mert majd a Végjátékban fog lezuhanni egy szikláról egy varázskőért. Kár a színészekért, mert amúgy mindenki remek lehetne, a Scarlett Johansson-Florence Pugh dinamika egész élvezetes, Rachel Weisz is kiváló, de sok teret nem kap a kibontakozásra.

Sajnos a Fekete Özvegy bármikor máskor is készülhetett volna, vagy inkább semmikor, de ha már készült, lehetett volna az egyik szeretett karakter ütős hattyúdala, de nem az sem lett. Nem tudni, hogy Marvel urunk meddig tudja még eladni sok pénzért majdnem ugyanazt a történetet, dramaturgiát, hangulatot és humort, de úgy tűnik, sokadjára is sikerült és valószínűleg az idők vagy a kapitalizmus végezetéig Marvel-filmeket fogunk nézni (mentségükre szóljon, hogy a kisképernyőn legalább teret engednek a kreativitásnak, például a WandaVision vagy a Loki sorozat formájában).