Pintilie teljesítményét, ami miatt a filmjeit befogadni akkora energiába kerül és olyan tömény gazdagodás-élményt is nyújt, talán egy szegényes, csúnya, töredezett világ megjelenítése és egy ennek feszülő erős metafizikai igény közti viszonyban lehet megragadni.
A Niki és Flo-ban egy lakótelepi lakás belsejében vagy betonudvarán kerülgetik egymást a szereplők az idő legnagyobb részében, számunkra is ismert, unt vagy akár gyűlölt tárgyak között. A nyitó jelenet egy ilyen lakásban megrendezett temetés, gyertyák, ikonok, hagyományos csipkék és szertartások, pár négyzetméterre nyomorítva. A tragikomikus helyzet abban a képben csúcsosodik, mikor a temetési menet a lépcsőházból kilépve hirtelen elkeveredik, irányt veszt a járművek és a műanyag papucsos jövő-menő emberek között. A nyomor vérforraló érzése nem valamilyen explicit elnyomásból származik itt, egyszerűen abból, hogy ezek a terek, ez a világ nem alkalmas arra, hogy valaminek igazként megélhető értelme legyen.
Niki Ardelean, nyugalmazott ezredes most veszítette el a fiát, nevetséges-nyomorúságos módon: megrázta a rosszul szigetelt biztosíték. A temetésen pedig akörül folyik a vita, helyeselnie kellene-e, hogy a lányáék kivándorolnak Amerikába. Egymással szemben ül az asztalfőn a két történelmi hatalom kopott, érvénytelenedő képviselője, a pap és a nyugalmazott katonatiszt, végül Flo, az apatárs szól be oldalról, magához ragadván az érvényes beszéd jogát. A Pintilie korábbi filmjeiben kritizált kommunista diktatúra helyett Flo a nyugathoz és a piachoz való alkalmazkodás arrogáns, mozgékony, szószátyár képviselője. A fiatalok egyértelműen az ő vonalát követik, a lakásban (a csúnyaságnak és inkoherenciának ugyanazon terrorja alatt élő) néző számára már szinte fájdalmas módon feleselnek egymásnak a szegénység évtizedei alatt kézhez szokott ikonok, papucsok, tésztagyúró lábosok és a fiatalok török másolat-bóvli cuccai.
A film a legkisebb gesztusokat érzékenyen kiemelve rajzolja ki Niki és Flo konfliktusát, ami itt két világ összeütközésének is számít, s Niki számára expliciten a román nemzeti múltról, Antonescuról és a hadsereg szerepéről zajló vitájukban csúcsosodik augusztus 23-án. Niki ideáljai a néző számára is nevetségesek, ez a végképp komolyan nem vehető komolyság áll csak szemben Flo profán tiszteletlenségével.
A helyzetet Pintilie egy tőle váratlan B-kategóriás fordulattal oldja meg, Niki a Hadsereg Napján ünnepélyesen felölti a tiszti egyenruháját, veszi a piacrajáró rafiaszatyrot, beleteszi a kalapácsot, amivel kapcsolatban Flo korábban leszidta, átmegy a szomszédba, és leüti Flo-t. Tátva marad a néző szája, de talán nem véletlen ez a megoldás. A film a fekete humorú gegek mellett tele van a kereskedelmi híradók és filmek közönségvadász trükkjeivel, meztelenség, férfi-női nemi szervek, Flo a fürdőkádból felállva beüti a fejét és meztelenül, véresen ordítva rohangál. Az a finom játék, ahogy a töredezettség nyomorát és az értelem lehetőségeit – vagy a lehetőségek maradványait – egymáshoz illesztgeti a film, szebb és integráltabb maradt volna enélkül a befejezés nélkül. De nem hiányol minden erőt az sem, hogy valamilyen metafizikus összesítés helyett (túlvilág felé aspiráló, mindig tökéletlen evilág, pl.) a reflexió szakító nyomorúságát a film önmagára is alkalmazza.
