A kritikus csoport egyik első feladata az előző évi, 8. Filmtett–Duna Műhely alkotótábor filmjeinek a szemlézése volt, melynek során különféle nézői és kritikusi kihívásokat kellett legyőzniük. A végeredmény alább olvasható.
Igen vagy nem – nos, immár nem vitás, hogy ott voltunk, ott voltak mindazok, akiknek a munkáját majd negyven rövidebb-hosszabb animált, élőszereplős, szuper8-as illetve többféleképpen is effektelt mozgókép dokumentálja, amint azt az idei tábornyitó vetítésen is láthattuk. A kritikus csoport bevezető csuklógyakorlatként a 2009-es tábori filmek közül válogatott, és véleményét a kritikus személyére építő morális, a filmekből magukból építkező logikus, vagy a közönséget meghatni igyekvő patetikus érvek segítségével próbálta megfogalmazni – mint látható, a logikus érvelésmód abszolút népszerűségével.
Békés Bálint: Csendes téboly – Morális érvelésmód
Kelemen Zsombor: Csend
Kelemen Zsombor engem meggyőzőtt. Filmjeivel eddig még nem volt alkalmam megismerkedni, ám ezután biztosan követni fogom pályáját, keresve az alkalmat e különös tehetséggel való újabb találkozásra. Az ifjú szerző korát meghazudtólóan érett látásmódja és filmnyelvi tudása már-már katartikus hatást okozott számomra, elfeledtetve a tábori körülményeket – az embertpróbáló faszéken való nyomorgást és a rövid fülhallgatók okozta kellemetlen testhelyzetet.
A rovarok és apró vízi állatok zajongásától lassan megtébolyodó férfi kálváriájával Kelemen Zsombor az ember és természet viszonyának ősi toposzát idézi meg. Az elszigetelt viskó kertjében olvasni próbáló főhős fokozatosan csavarodik be az egyre hangosabb rovaroktól és kétéltűektől. Kelemen érzékletes atmoszférát épít – kiemelt jelentőséggel bírnak az élénkzöld képek és az egyre nagyobb szerepet kapó hangi világ –, finom átmenetekben mutatja meg ezeket a stációkat, ám eredetisége a film zárlatában érint meg igazán: a nyugalomra vágyó főhős extrém, ám kreatív megoldása, amelynek iróniáját, szellemességét, báját látva úgy erzem, vétkeznék az olvasó ellen, ha nem ajánlanám figyelmébe e rövidségében is remek mozgóképet.
Nezőként örömmel nyugtázhatjuk, hogy végre megjelent egy olyan tehetség, akinek vásznán ráismerhetünk saját problemáinkra, aki mer és tud foglalkozni a hétköznapok kérdéseivel, s teszi mindezt humorral, optimizmussal, miközben nem mond le saját művészi víziójáról sem.
Mocanu Attila: Nem kellesz ahhoz , hogy veled legyek... – Logikai érvelésmód
Bakó Kincső: Variációk
A 2009-es Filmtett táborban készült alkotások közül Bakó Kincső filmje számomra egyértelmű siker. A Variációk eredeti ötletre épül, a színészek pedig szerencsésen megtalálták magukat karakterükben,annak ellenére, hogy hatalmas kihívás lehetett számukra egy ilyen típusú műben szerepelni.
A filmbeli fiatalok eddigi közös szerelmi kapcsolatukat fejezik be, keresik a hibát, illetve merengenek rajta, hogy akár máshogyan is alakulhatott volna az élet és az együttélés. Szakítás szakítás után, annak minden megszokott motívumával (bűnbakkeresés, újra csábítás és természetesen, hogy ki is vette az autót?). A heves érzelmek tisztán és a maguk sajátos szomorúságában is szépen sugároznak át a filmen, ami lényegében a jó szereplőválasztás érdeme.
Ezen kívül a Varációk legfontosabb és legérdekesebb rendezői döntése, hogy gyakorlatilag nincsen benne vágás. Bár több mint öt percen keresztül egy oda-vissza svenket látunk,a cselekmény mégis elég dinamikus, mert a szereplők illetve az (ex)szerelmesek folyamatosan cserélődnek, és mire a kamera egyik oldalról a másikra úszik, már egy egészen másfajta problémával találkozunk, ami számomra egy új és egyedülálló filmes kifejezőmód sikerét bizonyította.
Kifogás lehet viszont az, hogy nem nagyon vezet sehová a nem is létező történet. Az elvont művészfilmekre hajazó ábrázolásmódhoz el tudnék képzelnék egy konkrétabb mondanivalót, de nem szaporítom a közhelyeket tovább... Hiszen Bakó Kincső munkája állapotokat ábrázol és ezt mesterien viszi véghez a már sokat említett színészeknek és a kiemelkedő operatőri munkának köszönhetően. Örömömre szolgált, hogy vannak ilyen hangvételű kisfilmek és olyan művészek, akik komolyabb témákban és megoldásokban gondolkodnak, és nem az állandó, rég bevett és jól lestrapált amatőrfilmekre jellemző sablonokat feszegetik. Mert a Variációk ilyen szempontból sajnos magányos volt a mezőnyben, de azért remélem, hogy az idei táborban is lesz valami, ami kicsit többet próbál meg az elvárhatónál. Ha más nem, akkor Kincső következő munkája.
Tóháti Zsuzsa: Anim-álom – Logikai érvelésmód
Sipos-Ruth Boglár: Délibaba
A IX. Filmtett Dunaműhely alkotótábor vetítéseinek megnyitójaként a 2009-ben készült rövidfilmeket tekinthették meg a táborlakók. Az animációk közül külön figyelmet érdemel Sipos-Ruth Boglár műve, mely bájával, könnyedségével igazán kellemes hangulatba ringatja a nézőt. A rövidfilm szépen kidolgozott képek, hangok, mozdulatok egymasutánja, mely melankólikus összhatás ellenére pozitív benyomást kelt, és azt is eléri, hogy a nézőben a vetítés után órákkal is fel-felvillannak a képkockák.
A Délibaba nem igazán történet, inkább hangulat, pillanatnyi benyomás képekbe öntött változata. Az első filmkockákon egy buszon utazó, zenét hallgató, önmagába mélyedt lányt láthatunk. A képekkel tökéletes összhangban van a jól megválasztott zene, hangsúlyossá teszi a magány érzését, illetve különleges hangulattal ruházza fel a törtenetet. A lány mellett, az ablakban sorra tűnnek fel és el fák, házak, épületek… Minden érdektelen, a monoton mozgás álmosító… Az egyik pillanatban, váratlanul mégis megragadja a lány – és a néző – figyelmét egy különös ember az utcán. Nem tudjuk, miért pont ő, lehetne bárki más… A mozdulataiba belelátott tánclépések, mintha megkoreografáltak lennének. A titokzatos táncos mozgása ámulatba ejti hősünket. A délibab után a busz tovább gurul, nézőt és főhőst egyaránt visszarántva a valóságba. A filmkockákon színeket egyedül a lány haján és a táncos ruháján fedezhetünk fel. Még különlegesebbé teszi a látványt, hogy a táncos élő szereplő a rajzolt világban, mely szerepet az animációs csoport vezetőtanára, Radu Igazsag vállalta magára.
A filmben látott különösen precíz, aprólékos rajzok egyáltalán nem bizonyulnak túlzásnak, a rendezű a színek és formák, a rajzok és az élő szereplő különleges összhangját hangsúlyozza. Furcsa, eklektikus hatást vált ki a táncos karakter ilyen módon való alkalmazása, ennek ellenére megsincs olyan érzése a nézőnek, mintha becsapták volna; a színesz mozdulatai atmoszférateremtőek, és tökéletesen illenek ebbe a délibábos mesevilágba.
Sipos-Ruth Boglár a kolozsvári Ion Andreescu Művészeti Egyetem grafika szakán sajátította el az animácios filmek készítésének csínját-bínját. A látott film bizonyíték, nem eredménytelenül…
Zakariás Ágota: Aki látta, fújta mind... – Logikai érvelésmód
Bertóti Attila: Negyvennégy pici pinty
A Negyvennégy pici pinty a 2009-es tábori filmek vetítésekor az utolsók között szerepelt. Meglehetősen elcsigázott voltam már az érkezés napján bemutatott több mint húsz rövidfilm után, mégis hamar rá tudtam hangolódni az első perctől sajátos hangulatú animációra, mely leginkább a rendező korábbi munkáiból már ismerős egységes stílusával, játékosságával ragadta meg a tábori közönséget, amely több napig maga is „fújta” a címadó dal rigmusait.
A Negyvennégy pici pinty, Danyiil Harmsz azonos című versének animációs adaptációja, Bertóti Attila átdolgozásában leginkább több irányból is végiggondolt koncepciójával emelkedik ki a tavalyi tábor filmjei közül: a rendező nemcsak az elbeszélői technika, de a grafikai megoldások tekintetében is következetes.
A filmben a pintyek egy átlagos napját követhetjük, az étkezéstől a vadászaton át a lefekvésig. Mindez attól lesz izgalmas, hogy a lineáris elbeszélést vízszintes svenkelések közvetítik: az első totál után mindvégig horizontálisan oda-vissza kocsizást imitáló képmozgások követik a sürgölődő pintyeket, de a játék nemcsak vizuális szinten valósul meg – a madárformák az azonos című, Réber László grafikusművész által illusztrált gyermekverskötet pintyeit idézhetik fel –, az animáció befogadását a játékos rímek és ritmusok is nagyban segíti. A szöveg egyenértékű lesz a képekkel, Bertóti Johanna éneke nélkül nem működne ilyen jól az összjáték. A pintyek egységes figurái csak fokozzák a komikus hatást, hangsúlyozva, hogy a negyvennégy pici pinty egyként mozog, ahogy ez főleg a vadász-, illetve a hazatérés jelenetben hangsúlyos.
A Negyvennégy pici pinty a fiatal animációs rendező sokadik munkája már, talán ezért is érezhető rajta a többi, táborban készült animációhoz képest a technikai magabiztosság. Az egyre kiforrottabb stílussal dolgozó Bertóti Attila animációi már külföldi fesztiválokon is bizonyítottak. Kíváncsian várjuk az idei folytatást (is).
