Az idén újra magyarországi és helybéli előadók tájékoztattak kutatási eredményeikről, és mutatták be legújabb filmelméleti és filmtörténeti tanulmányaikat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karának Fotóművészet, filmművészet, média szaka által szervezett rendezvény különösen a szakmabelieket vonzotta, de a megbabonázott film- és médiaszakos oktatók, doktoranduszok és hallgatók mellett „kívülálló” érdeklődők is eljöttek megtudni, hogy mit divatos ma filmek kapcsán kutatni.
Kovács András Bálint (ELTE, Budapest) konferenciaindító plenáris előadása elbeszélés és szituáció viszonyát vizsgálta. Kiindulva abból, hogy az elbeszélés egy film esetében semmiként sem hagyható el teljességgel, illetve hogy az elbeszélés valójában az okozati viszonyok időrendjét jelenti, néhány olyan lehetőséget különített el, ahogyan az egyes filmek kauzális kapcsolatokat használhatnak. Legkézenfekvőbb lehetőség minden állapot változását megelőzően az okok ismertetése, amely megvalósulhat akár törvényekre, feltételrendszerekre való utalásokkal. Nyilvánvalóan az oksági mező határai elmosódottak, azaz sok esetben körülményes volna egyértelműen megkülönböztetni a ható-, valamint a magyarázó okokat. A sokszor ismétlődő eseménysoroknak a néző ösztönösen tulajdonít törvényszerűséget. Emiatt képes adott esetben az abszurd kezelésére is, vagyis a valóságban nem létező, általa nem tapasztalt oksági viszonyok evidensnek tekintésére. Az előadó következtetése, hogy a kauzalitás nem a képernyőn megjelenő dolgokban keresendő, hanem kizárólag a néző fejében.
A Kapronczai Erika–Pólya Tamás szerzőpáros (Pécsi Tudományegyetem) a reflexivitás vizuális formáit kognitív szempontból tárgyalta. A számos példával alátámasztott bemutatás rávilágított arra, ahogyan az eredetileg három dimenzió látszatát keltő filmkép tudatosan építi le a képmélységet, és ezáltal a síkszerűség hangsúlyozására törekszik. Az önreflexív mozzanat különösen a keleti filmek formavilágába épült bele. Gregus Zoltán (BBTE, Sapientia) előadása az imaginárius globális és lokális tereivel foglalkozott. Előbbinek a képmezőt tekintette, utóbbinak pedig egy a kép többi részével divergens kis részletet, aminek azonosítása a néző személyes megítélésének kérdése. A tér tudományos elbizonytalanításának folyamatában láthatóvá válik a lelki állapotok tárgyi megjelenítése.
Fassbinder Berlin Alexanderplatz című filmjének epilógusát Stőhr Lóránd (Pécsi Tudományegyetem) elemezte. A képzeletbeli, a fantasztikum megjelenítésekor a reális világba belép a túlvilági, pozitív, illetve negatív konnotációkkal. A példa okán az előadó felhívta a figyelmet két érdekes jelenségre: elsőként a folyamatos ismétlések megszűntetik a jövő időt, így a jelenet diszkontinuitása a körkörösségből adódik; másodszor a szereplők a folytonos cserélgetések miatt árujelleget kapnak, másolatokká válnak. Minden a szenvedés mozzanatát sokszorozza meg, emlékezetessé téve a képsort. Vajdovich Györgyi (ELTE, Budapest) az irracionális Drakula-figura filmtörténeti változatait követte nyomon a 40-es évek produkcióitól Herzogon át az 1979-es Coppola-filmig. Virginás Andrea (Sapientia) „A múlt egy képernyő?” kérdés megválaszolásakor három kortárs filmet idézett (Curtis Hanson: L. A. Confidential, Almodóvar: Todo sobre mi madre, illetve Brian de Palma: Femme Fatale). Mindhárom nyilvánvalóvá tette, hogy Hollywood többszörösen megidézhető, még akkor is, ha nagy a szakadék a diegetikus világ és a filmidézet között. A filmtörténet – a harmadik példafilm nyitó képsorának szemléletes metaforája alapján – joggal tekinthető képernyőnek, azaz formálható felületnek.
A konferencia második napján az előadások két helyszínen párhuzamosan zajlottak. Tarnay László (Pécsi Tudományegyetem) az álmok kapcsán a tudat filmi reprezentációiról értekezett. Szembeállította a lokális és a globális térképzetet. Előbbihez a hallást, utóbbihoz pedig a látást kapcsolta. Kérdésfeltevése alapján arra volt kíváncsi, hogy lehet-e a lokálisat vizuálisan fókuszálni, illetve lehet-e valamit fókuszálatlanul perceptuálni. Tárgyaláskor szem előtt tartotta, hogy az elbeszélés feladata a történet megértetése, akárcsak Kovács András Bálint szemléletében, az oksági viszonyok rendszerének felállítása. Kiemelte, hogy a filmbéli álom reflexivitás által tehető paradoxálissá. Továbbá az álom hathat kauzálisan a valóságra, vagy nincs semmilyen viszonyban vele. Margitházi Beáta (Pázmány PKE) a korai filmek (Edison, Meliés) képviselte attraktív mozi kapcsán szólt az illúzióteremtés lehetőségeiről. A bonyolult narratívák megmutatására alkalmatlan filmek tablószerűségükkel, festett díszleteikkel, a stopptrükkök alkalmazásával, illetve a technikai lehetőségek felvonultatásával elérik, hogy a láthatatlanban a látható köszön vissza. Szintén a láthatatlan megjelenítésének két esetét tárgyalta Vincze Teréz (ELTE, Budapest) Antonioni Nagyítása és Kim Ki Duk Lopakodó lelkek című filmje kapcsán, mely utóbbit bizonyos mozzanataiban a ‘62-es alkotás folytatásának lehet tekinteni. Ennek ürügyén hasonlítható össze „a két semmi”, avagy a két láthatatlan. A hősök bármikor készek a semmivel való játékba beszállni, következésképpen kirekedni a közösségből, fokozatosan láthatatlanná válni. A nyugati és a keleti produkció az individuum felszámolódásának, akár érzékcsalódássá válásának példája.
Király Hajnal (ELTE, Budapest) Henry James és Jane Campion az Egy hölgy arcképe című filmben tanulmányozta a portré esetét az adaptációval. Hipotézise alapján az imidzs egyértelmű giccsként működik, továbbá a nő a képben kettős vonzatú: a nő, mint kép és fordítva, a kép, mint nő. Ezek szerint midőn a médium a képzeleti képet technikai képpé konvertálja, megöli azt. Ami pedig az irodalmi adaptációt illeti, csakis önreflexíven működhet, vagyis tilos a túlzott mimetikus jelleg. Szintén regényadaptációt, Jane Campion Nyílt seb című filmjét vizsgálta Papp Klaudia (Debreceni Egyetem). A félreolvasási lehetőségek, a fantáziálások, a renden keletkezett repedések, a nemi identitások játéka, majd pedig a halál/nőiesség enigmájának kezelése miatt határátlépések filmjének tartja a produkciót. Besze Flóra (ELTE, Budapest) Robert Bresson filmjeinek transzcendentalitását kutatta. A rendező jellegzetesen minimalista képei, radikális redukciója, a felvállalt tény, hogy hátat fordít a hősök motiváltságának és a tér-idő szerkezetnek maga után vonja azt, hogy a narratív szint súlya csökken a transzcendens sík javára. Nem az válik fontossá, amit ezek a filmek megmutatnak, hanem az, amit elrejtenek a néző elől. Hisz a Más misztériuma, szentsége nem mondható el, a metafizikai vágy kielégíthetetlen.
A záróblokkban Győri Zsolt (Debreceni Egyetem) Passolini Saloját (a „sátáni művet”) és Lars von Trier Dogville-jét hasonlította össze három szempont alapján. Mindkettőben azonosította az intellektuális megközelítés lenyomatait, a tárgyalt tematikák rokonságát, végül pedig a provokatív megnyilvánulásokat: a politikai színezetet és a társadalmi kritikát. A filmek kimondják a művészet mint olyan lehetetlenségét, és óhatatlanul felülírják azt a bizonyos konvencionális paktumot, amelynek következtében a filmes hallgatólagosan megállapodik a nézővel az alapszabályokban. A befogadói pragmatizmus és pesszimizmus teljességgel újraértelmezi a nézői cinkosságot. Kalmár György (Debreceni Egyetem) David Cronenberg Karamboljának világszemléletéről és adott jeleneteinek indokoltságáról beszélt, Blos-Jáni Melinda (BBTE, Sapientia) pedig a home made movie jelenséget körbejáró, készülő doktori dolgozatának egy részletét ismertette, melynek során a Tarnation című filmmel példázta fikció és valószerűség sajátos kettősségét a „műfajban”.
