„San Bernardino ragyogott és izzott a délutáni hőségben. A nagy melegtől olyan volt a nyelvem, mint a tapló. Valósággal lihegtem, ...” A. felpillantott a könyvből. Nyelvével végigtapogatta a szájpadlását. Milyen lehet a taplószerű nyelv? A szobát majdnem teljesen elnyelte a félhomály. Felállt a karosszékből, a könyvjelzőként használt biztosítási szerződést becsúsztatta a lapok közé, a könyvet letette az olvasóasztallá avanzsált konyhaszékre, majd az ablakhoz lépett, hogy behúzza a függönyt. Ez volt a szürkületnek azon pillanata, amikor már nehezen lehet kivenni a dolgok körvonalait, de a sötétség még nem foglalta el szelíd trónját.

A város bizonytalan árnyként terjengett odalent. Akár egy hulla, gondolta A. Már oszlásnak is indult. De vajon ki lehet a tettes? Lelőtték, kést szúrtak a hátába, vagy megfojtották egy selyemharisnyával? Ez az, ez kellőképpen frivol, és titokzatos is egyben. Egy határozottnak látszó mozdulattal behúzta a függönyt. A szobában hirtelen elmélyült a homály, csak a televízió fénye kotort bele úgy-ahogy a sötétbe. Lábak, amint óvatosan, de határozottan felmennek a lépcsőn. Aha, a gyilkos. Szó sem lehet selyemharisnyáról, kezében biztos revolvert tart. És a cipő... Hm, 42-es, olcsó, nagyáruházi termék, meg mernék esküdni, hogy gumitalpú. Micsoda olcsó fogás! Ezt nevezik feszültségteremtésnek? Hiszen a hülye is látja, hogy a férfi (mert csakis férfiről lehet szó) meg akar ölni valakit. Hát igen... Korunk rákfenéje, hogy mindent megmutatnak. Bezzeg a nagy Montgomery, az értett hozzá. Csak az látható, amit Marlowe lát. Nincs félrepillantás, a gellert kapott tekintetek összeesküvése. Gyalázat, hogy ilyen könnyedén elfelejtették.

Felkapcsolta az olvasólámpát, majd a tükör felé fordult, és szemébe húzta nem létező kalapját. A nagy pillanat, amikor Marlowe, minden idők legnagyobb magándetektívje (a hekust olyan megalázónak tartotta) szembenéz önmagával. Hiába na, Montgomery értett hozzá. A lépcsőházban két láb haladt felfelé a lépcsőn. Tulajdonosuk egy pillanatra megállt, és jobb cipőjét (42-es, olcsó, nagyáruházi termék, gumitalpú) ráérősen a nadrágszárhoz dörzsölte. Aztán a lábak tovább lépegettek fölfelé, vidáman, ruganyosan, mint akik előtt közel már a cél. A lépcsőfordulónál udvariasan félreálltak két idegesen kopogó körömcipő előtt (37-es, szintén nagyáruházi, az orr kissé kopott), majd gáláns bokázás után folytatták útjukat. A. még jobban szemébe húzta kalapját. A tükörben látta, amint a televízióban két férfi vitatkozik. Az egyik (idősebb, kövér, kopaszodó) heves taglejtések kíséretében magyaráz valamit a másiknak, ám az (hát persze, a kalapos) szemmel láthatóan nem hisz neki. Aha, ő a detektív. Résen légy, pajtás...

Kopogtak. A. ösztönös mozdulattal fejéhez nyúlt, aztán elmosolyodott, és ajtót nyitott. Középkorú férfi állt előtte (alacsony, hízásnak induló, barátságos kék szemekkel), elegáns szürke felöltőben, kezén fekete bőrkesztyű, fején nyúlszőr kalap. A. elcsodálkozott. Emberemlékezet óta nem látott kalapos férfit. Milyen kár, hogy kiment a divatból, mondogatta gyakran.

– A. nyomozó úrhoz van szerencsém? – kérdezte a váratlan vendég mély, külsejéhez egyáltalán nem illő hangon. A. nem hitt a fülének. Ismét a fejéhez kapott, de a kalap nem volt a helyén. Meg akart szólalni, de az ismeretlen folytatta: – Elnézést az alkalmatlankodásért. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. B. vagyok, magánvállalkozó, szolgálatára. Sürgős ügyről van szó, ezért bátorkodtam bejelentkezés nélkül zavarni.

A. kissé elpirult (remélte, hogy a másik nem veszi észre zavarát ebben a megvilágításban), aztán, mikor a csend kezdett kínossá válni, megszólalt: – Hát hogyne, ... izé, ... bocsánat. Fáradjon be. Az ismeretlen belépett, körülnézett a szobában, majd amúgy felöltősen-kalaposan leült a karosszékbe. A. tanácstalanul állt az ajtóban. Vendége kényelmesen elterpeszkedett, majd hátraszólt: – Hogy mennek a dolgok az osztályon? A. fejében kavarogtak a gondolatok. Milyen osztályról beszél ez az ember? Honnan veszi egyáltalán, hogy ő nyomozó? Közben látogatója tovább csevegett: – Hallom, a körúti gyilkosságban kicsit elakadtak. Nehéz ügy, nemde?

– A hozzáállás alapvetően hibás – hallotta A. saját, váratlanul acélos hangját. – Nem kellett volna nagydobra verni az ügyet. Legalábbis ebben a szakaszban nem. – Határozott léptekkel az ágyhoz ment, és leült. – A rendőrség lehangolóan rosszul kezeli az ehhez hasonló kényes ügyeket. Egy egész hadosztálynyi hekus szimatol szanaszét, eredmény pedig semmi. Én mondom, egyetlen magándetektív pillanatok alatt felgöngyölítené az ügyet, de hát... – Lemondóan legyintett.

– Nocsak – mondta B., – egészen eretnek elveket vall, rendőr létére.

– Bevallom magának – szólt A. hirtelen hévvel, – azon gondolkodom, hogy felhagyok ezzel az egésszel, és nyomozóirodát nyitok. – Élvezte a játékot, különösen a saját szerepét. B. öblösen nevetett. – Akkor éppen időben érkeztem. Mondja, akad a házban egy kis whisky?

– Az nincs, de egy teával szolgálhatok. – A. izgatottan felugrott, és mielőtt B. bármit is szólhatott volna, kisietett a konyhába.

– Milyen teája van? – hallotta B. hangját odabentről.

– Fekete és gyümölcs. – Imádkozott, hogy mindkettőből legyen, de a gyümölcsteás doboz üres volt.

– Hát legyen fekete. – Úgy látszik, ma minden sikerül, gondolta A. Meggyújtotta a gázégőt, feltette a vizet, aztán visszatért a szobába.

– Cigaretta? – B. mívesen kidolgozott ezüst tárcát tartott A. elé.

– Köszönöm, nem dohányzom.

– Ebben a szakmában? – B. hangja mintha kissé gúnyosan csengett volna, vagy csak A. hallotta úgy?!

– Nos, kérem, mi volna az a sürgős ügy? – kérdezte tárgyilagosan, miközben ismét helyet foglalt az ágyon. Mulatságosnak találta a helyzetet, de úgy döntött, ha már belement, végigjátssza a játékot. Persze Marlowe nem az ágyon ülve fogadta volna ügyfeleit, de jobb híján ez is megfelel. Igyekezett szúrósan nézni B.-re, ahogy mondjuk Bogie nézett a kis méretű kopóra a Máltai sólyomban.

– Meg fogom ölni magát – mondta B. barátságosan mosolyogva. A. elnevette magát. Hát ezt jól visszakaptam. De azért felállt az ágyról.

– Na és miért? – kérdezte csevegő modorban.

– Kedves barátom, – mondta B. nevetve, – hadd maradjon ez, mondjuk szakmai titok. Felteszem, maga sem árulna el nekem olyan dolgokat, amelyek esetleg egy nyomozás sikerét veszélyeztetnék. A mesterség, vagy ha tetszik, a hírnév kötelez. – A televízió felé pillantott. Öregember állt egy üvegházban. – Csak nem a Hosszú álom? – kérdezte váratlanul.

– Á, valami ócska utánzat – felelte A. enyhe meglepetéssel hangjában. – Szereti a Hosszú álmot?

– Mi az, hogy szeretem – lelkendezett B. – Rajongok érte! A legjobb krimi, amit valaha láttam. Bogart pedig egyenesen zseniális. Emlékszik, amikor először áll szemtől szembe Bacallal? Micsoda találkozás!

– Igazi remekmű – bólogatott A. – Bár a magam részéről az Asszony a tóbant többre tartom. Emlékszik, ugye? Montgomery és a szubjektív kamera.

– Remélem, nem bántom meg vele, de nem is hallottam róla.

– Pedig az volt az igazi. A magándetektív optikája. Az ember a szó szoros értelmében arra kényszerült, hogy végigjátssza Montgomery szerepét. Fantasztikus élmény, nekem elhiheti.

– Nos, alkalomadtán majd megnézem. – Arra ne is számítson. Egyszerűen eltűnt, teljesen kiszorította a tucatáru. – A televízió felé mutatott, ahol egy felöltős-kalapos alak éppen befordult a sarkon. Kissé távolabbról egy autó követte.

B. előrehajolt a karosszékben.

– Ne haragudjon, hogy félbeszakítom a kellemes beszélgetést, de szorít az idő. – Figyelmeztetően felemelte kesztyűs mutatóujját. – Első a pontosság, nemde? – A. várakozásteljesen nézett vendégére.

– Térjünk talán a tárgyra – folytatta B. – Hova parancsolja a lövést? Homlokba, halántékba, esetleg szívbe? A gyomrot nem ajánlom, ha megengedi. Nagyon fájdalmas.

A. felnevetett. Hallja, maga aztán vicces figura, akarta mondani, de a látogató tekintete beléfagyasztotta a szót.

– Fő a teavíz – figyelmeztette B. A. kirohant a konyhába, és hirtelen, szaggatott mozdulatokkal elkészítette a teát. B. előbbi közlését egyáltalán nem tartotta szalonképesnek. Tulajdonképpen mit akar ez az ember? Útban befelé majdnem leejtette a tálcát.

– Köszönöm, cukrot nem kérek. – közölte B., miután a tálca végül sikeresen landolt a konyhaszéken, a könyv mellett. – Rontja a fogakat, a diabéteszről nem is beszélve.

– Mondja, mindig pisztolyt használ? – kérdezte A., miközben már ismét az ágyon ülve teáját kavargatta. Én is leszokhatnék a cukorról, jutott eszébe hirtelen.

– Uram, a stílus mindennél fontosabb! – kiáltott fel B., csészéjét tenyerén egyensúlyozva. – El tudná képzelni Stanwycket kesztyű nélkül? Vagy Bogartot fedetlen fővel? Erről beszélek – mutatott a televízióra. Egy tüskehajú nyomozó két ellenszenves férfit tartóztatott le. – A stílus mindennél fontosabb, nemde? Nem szeretem, ha meg kell közelíteni az áldozatot. Az 50 centis intim terület, tudja... Ha az ember késsel vagy ne adj isten fojtóhuzallal dolgozik, közel kell mennie, hozzá kell simulnia az áldozathoz. Undorító, nemde? – Egy apró, gyöngyház nyelű revolvert halászott elő a zsebéből. – Látja, ez igen. 22-es kaliber, kicsi, elegáns, könnyen rejthető, és nem csap nagy zajt. Melegen ajánlom akárkinek. – Letette a fegyvert a tálcára. A. köhögni kezdett. – Nono, csak lassan – szólt B. atyai hangon. – Nem kell elsietni, annyi időnk azért van. Meg aztán forró is.

– No, ebből elég – mondta A. határozottan, miközben letette csészéjét az ágy mellé. – Nem tudom, miféle vállalkozó maga, és őszintén, nem is érdekel. Egy dologban azonban biztos vagyok. Magát valaki félrevezette.

B. kortyolt egyet a teából. – Bocsánat, kedves barátom, egészen megfeledkeztem magamról. Kiváló teát főz.

A. felugrott. – Mondja, mit keres itt tulajdonképpen?

B. szélesen elmosolyodott. – Amint már említettem, azért jöttem ide, hogy magát lelőjem.

– Viccel.

– Nem barátom, szakmai kérdésekben nem ismerek tréfát. A hivatás mindenek fölött, nemde?

– Várjunk csak egy kicsit. – A.-nak hirtelen ismét nevethetnékje támadt, de a helyzet valahogy kívül került a komikumon. – Maga egy A. nevű nyomozót keres, nemde? – A fenébe, még rám ragad ez az ostoba fordulat.

– Mi több, meg is találtam.

– Nos, közölnöm kell önnel, hogy engem ugyan A.-nak hívnak, nyomozó azonban sajnos nem vagyok. Ügynökként dolgozom egy biztosítónál. Látja, ott vannak a mai napon megkötött szerződéseim. A szék mellett, a táskában.

– Nézze, én megértem magát. Magam sem kötöm senki orrára, hogy bérgyilkos vagyok. Egyébként jó szakma. El tudom tartani a családot. A fiam jövőre beiratkozhat az egyetemre. Kicsit csalódtam ugyan benne; orvos akar lenni, tudja? Valamiért nem akarja követni a családi hagyományt. Azt mondja, ő majd megváltja az én bűneimet. Na hallja? Isten látja lelkemet, legalább olyan lelkiismeretesen végzem a szakmámat, mint bárki más. Sőt!

A.-ból kirobbant a hisztérikus nevetés. B. őszinte döbbenettel nézte. – Ide figyeljen! – kiabálta A. a nevetéstől el-elcsukló hangon. – Bebizonyítom magának, hogy nem vagyok semmiféle nyomozó. – Előkapta tárcáját, és remegő kézzel iratokat kotort elő belőle. – Látja? Ez vagyok én. Biz-to-sí-tá-si ügynök! Ide van írva. De telefonálhatunk a főnökömnek is. Igen, ő majd igazolja.

B. a televíziót nézte. Egy nő egész közelről belelőtt a neki háttal álló férfiba. – Látja, ezt végképp nem szeretem. Egyrészt túl közel állt áldozatához, amely, mint mondtam, stílusbeli hiba. Másrészt hátulról lőtte le, ez pedig ellenkezik az elveimmel. Az ember nézzen szembe azzal, akit le akar lőni. Egyébként ezért nem említettem az imént a tarkólövést. Etikátlannak tartom.

A. némán meredt a képernyőre. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. B. felállt és barátságosan hátba veregette. – Mondja, miféle nyomozó maga? Ne feledje, erkölcsi tartás is van a világon. Ilyen hozzáállással nem lehet nyomozóirodát nyitni. Jusson eszébe Bogart, vagy akár a maga Montgomeryje. Őket sosem láthatta összeroppanni. Fel a fejjel, barátom.

B. felvette a konyhaszékre helyezett gyöngyház nyelű 22-est, és gyakorlott mozdulattal kibiztosította. – Akkor talán lássunk hozzá – fordult A.-hoz. A. kihúzta magát, és váratlanul pengeéles mosollyal szemébe húzta nem létező kalapját. A televízióban két láb ment lefelé a lépcsőn. 42-es cipők, olcsó, nagyáruházi termék, majdnem biztos, hogy gumitalpú.