Gyerekkorom óta, amióta tudom, hogy a népmesék végén olyan lakodalmakat csapnak, hogy Hencidától Bonchidáig folyik a sárga lé, azóta nekem Bonchida inkább egy nem létező, mesebeli világ, mint néptánctalálkozók, vagy, esetünkben, filmfesztiválok helyszíne.
Töredelmesen megvallom, hogy még soha nem voltam Bonchidán, és az, hogy most hétvégén rászántam magam, hogy meglátogatom, az az idei TIFF-es különprogramoknak köszönhető, amelyeket ismét Bonchidán rendeztek meg, így aztán az előbb említettek fényében fura gombóccal a torkomban indultam neki, hiszen olyan érzésem kerekedett, mintha nagymamám meséinek világában lenne egy küldetésem. Aztán kérdezősködtem, hogy lehet eljutni, mire kaptam egy ismerőst, akit egy TIFF-es Mercedes (a fesztivál hivatalos autója) szállított, és én csatlakozhattam hozzá. Szóval mesésen indult. Az idő is biztatott.
Amikor megérkeztem a Bánffy-kastélyhoz, a fesztivál helyszínére, le voltam nyűgözve, mint gondolom mindenki, aki először erre jár. Ez tényleg mesebeli, mese nincs... Vagyis csak volt mesebeli, valami régvoltnak a romjaira építették ezt a fesztiválhelyszínt. Mindig szomorú látvány a mardványait látni mindannak, ami egykor ma elképzelhetetlen pompában fürdőzött. Minden esetre elsőre nagyon tetszett, hogy a TIFF ezzel a különhelyszínnel is kedveskedik a közönségének, egyrészt mert gyönyörű vidék, másrészt mert ezzel is tesz a helyszín porladása, felejtése ellen.
Szombaton délután négyre érkeztem meg, de rosszul gondoltam azt, hogy pont az aznapi események kezdetére kapcsolódok majd be, ugyanis rengeteg program már folyamatban volt, sőt, néhány ki is futott. Mivel épp gyereknapra esett az idei első bonchidai TIFF-es nap, ezért a kastély udvarán kétszáz gyerek látványa fogadott, akik fociztak, lufikkal a kezükben szaladgáltak, ágakra kötött labdákkal teniszeztek, szóval rendesen le volt csapolva a gyerekek energiája. A gyerekek Patarétről érkeztek Bonchidára, és egyébként hátrányos körülmények között élnek, ezért is fontos gesztus volt számukra ez a rendezvény. Operatőr barátom elárulta, hogy a gyerekekel már volt egy különleges programpont is: zöld háttér előtt filmezték őket, majd speciális effekteket pakoltak a képre, amin ők maguk jelentek meg, és ezt a gyerekek nagyon élvezték. Szimpatikus nagyon, hogy „úgymond mondvacsinálva” ilyen szempontból a TIFF kedveskedése önmaga koncepciójához is hű maradhatott.
A gyerekektől Ada Milea koncertjével búcsúzott a fesztivál. Megvallom, a második sorban ültem a koncerten, és nem feltétlenül azért, mert olyan kimondhatatlanul szeretem a művésznőt, hanem mert fotózni akartam, és az sem érdekelt, hogy a gyerekek nem mertek mellém ülni, és furán figyeltek. Minden esetre ami minden egyes alkalommal elbűvöl Ada Mileával kapcsolatban, hogy a „műsorai” után sokkal jobb kedvem van mint előtte. Az igaz, hogy soha nem jutna eszembe őt otthon egymagamban hallgatni, nem is értem hogy miért, de az a fajta show, amivel a színpadon megmutatkozik, az valami csodálatos, mágikus, és mivel soha nem volt „divatos”, nem is lesz idejétmúlt. Jó választás volt, szerintem a legjobb, hogy a gyerekeket pont ő szórakoztassa, mert igazán igényes találkozásnak érzem ezt, ugyanakkor a gyerekek a lehető legpozitívabban jeleztek vissza. Tele volt kacagással, bekiabálással a nézőtér, hatalmas pozitív kisugárzása volt az egész térnek.
Az Ada Milea-koncertet sajnos elmosta az eső. Mondani sem kell, ez nem a szervezők hibája volt. Nem akarom az amerikai überfinnyás újságírói stílust elővenni, és óbégatni, hogy a váratlan esős helyzetek ellen a TIFF szervezői nem találtak ki érdemben semmit, mert tényleg nem érzem felelősnek őket, csak a hangulatból rengeteget levett a zord idő, átfagytunk rettenetesen, bosszantottakká váltunk, s a beígért kajálás is elbukott azon, hogy a rendőrök és verőlegényeik jóllakjanak. Szóval voltak fogyatékok, bosszúságok, letojomságok szervezői részről, amivel nem szívesen foglalkozom, mert nem azért szeretek kijárni ilyen helyekre, hogy majd ugassam, amivel engem nem kényeztettek el. De nem voltam elkényeztetve, és pont. Miután megbékélt az ég, néhány lány jött oda hozzám, a kezembe nyomott egy szórólapot, és meginvitáltak a táncoktatásra, ami az egyetlen helyszínen, a kastély előtt valósult meg. Argentin tangómozdulatokat tanítottak, és bár addigra igencsak megfogyatkozott az érdeklődők száma, egyrészt a hideg, esős idő miatt, másrészt mert az esti film kezdetéig szigorú őrök pakolták ki az embereket kapun kívülre.
A szombat esti film előtt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató, Hegedüs Csilla műemlékvédő, RMDSZ-es főtitkárhelyettes és a bonchidai kastélynapok főszervezője tartottak közösen megnyitó beszédet, ahol színpadra hívták a Hófehérke (Blancanieves) című film alkotóját, Pablo Bergert is. Későre, számomra nem meglepetésszerű csúszással indult a Hófehérke. Mindenki át volt fagyva, szerencsére kezdés előtt még megjelent a lepedős stand. A film érdekesnek ígérkezett, ugyanis a némafilmkorszakot próbálta megidézni stílusában, kifejezőeszközeiben. A Grimm-mese világa ezúttal hangsúlyosan, sztereotípen hispán területre transzportálódott. Egy torreádort legyőz a bika, erre beindul a feleségének a szülése, így aztán egyszerre kerülnek kórházba. A sors fintora, hogy a torreádor túléli, felesége azonban elvérzik, miután világra hozza kislányát. A Hófehérke-történet innen indít, de továbbra is utalásszerűen, párhuzamosan az eredeti mesével. Nem akarok semmi konkrétat elárulni a cselekmény alakulásával kapcsolatban, de az tény, hogy rengeteg szép megoldás van a filmben. Mondjuk nem igazán értem, hogy mi a film tétje, tartalma, kifutása, de talán valamiféle nőiség harca egy férfivá vált világban. Legalábbis nagyon hasonló.
A vasárnap szintén gyerekprogramokkal indított, és sokkal jobb idő volt, mint szombaton, bár szürkületre ismét elkezdődött a zuhé. Este klezmer-koncert, ami valamiért annyira nem ragadta meg a közönséget, de valószínűleg ennek az oka is az éppen elromlott idő lehetett. Az esti film egy 1925-ben készült román film, a Manasse, ami alatt a Minima zenéje volt hallható, és nekem személy szerint nagyon bejön ez a fajta zene, érdemes próbálkozni vele, mindenkinek ajánlom. Ez például az egyik, amit nagyon szeretek a TIFF-ben: évről évre bemutat egy ősrégi román némafilmet, amihez a nagyérdemű másként nem fér hozzá.
A másik, ami nagyon szimpatikus: a TIFF jóindulatú, befogadó fesztivál. Idén egy új helyszínnel, Csíkszeredával is bővül a fesztivál helyszíne, ez is bizonyítja, hogy a magyar közönség komoly figyelmet kap és kapott eddig is. Bonchida pedig egy kellemes, jó helyszíne a fesztiválnak, öröm volt ide látogatni, azoknak pedig főleg, akik unják az ilyenkor, TIFF alatt még zsúfoltabb (nagy?)városi légkört. Ugyanakkor van még fejlődésre esély és igény is, hiszen mint említettem, nem túl kényeztető, anyagilag is megterhelő tud lenni, ha az ember pl. enni akar. Mellékhelyiség is egy van (elnézést, meg egy fabudi a tó partján), és az is eléggé leharcolt állapotban. A lényeg, hogy nagyon szimpatikus kezdeményezés, én szurkolok, hogy ez a hely maradjon még sokáig TIFF-helyszín, én jövőre megint ellátogatok.
