Az animálás, a mozdulatlan megmozdítása mindig izgalmas kihívás volt az alkotni vágyó ember számára. A 21. századra egy egész generáció nőtt fel az interneten, számítógépes játékokon, interaktív weboldalakon. Ez a generáció ma különösebb rajztudás és évekig tartó, keserves stúdiumok nélkül is képes életre kelteni ákombákomjait egy animációs szoftver segítségével. És ez a számítógép képernyőjén megelevenedő virtuális világ sajátos közelségbe hozza az eddig titokzatosnak és távolinak tűnő animációs filmkészítést. Reneszánszát éli a műfaj.

Mi újság a Futrinka utcában?

Az utóbbi években igencsak „megsokasodtak” az animációs fesztiválok hazánkban, már nem az eddig háromévente megrendezésre kerülő Kecskeméti Animációs Film Fesztivál (KAFF) állja egyedül a sarat. Felsorakozott mellé – talán a két alkalmat megért Kiskakas Animációs Filmnapok, a Magyar Iparművészeti Egyetem (MIE) rangos nemzetközi animációs oktatási műhelyeket vendégül látó fórumának folytatásaként, ahol nemcsak vetítések, de szakmai diskurzusok is helyet kaptak a programban – a tavaly immár harmadszor jelentkező Anifest, a fiatal európai animációs filmesek budapesti mustrája. Még tartja magát az animációs blokk a filmek mellett egyre hangsúlyosabban zenei fesztivállá váló, tavaly 15. születésnapját ünneplő győri Mediawave – Fényírók Fesztiválja versenyprogramjában, és a Titanic Budapest Nemzetközi Filmfesztivál is újra megörvendeztette közönségét némi „anime-nációval” a japán animációs tradíciók szellemében, amit idén a Budapesti Animációs Filmklub folytat az Animetavasz programsorozattal.

A tavaly már másodszor jelentkező miskolci Cinefest – Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválján és a Zsámbéki Független Filmfesztiválon ugyancsak tekintélyes helyet foglalt el az animáció. Utóbbin egy külön szekcióban kizárólag a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatóinak filmjeit láthatta a nagyérdemű, de a Sziget látogatói sem maradtak animációs program nélkül, amely nagytesójával, a képregénnyel osztozott közös sátron. 2005. szeptember 10-én még a hazai animációt az utóbbi tizenöt évben méltánytalanul mellőző MTV is javítani próbált renoméján A magyar animáció napjával, hogy milyen eredménnyel, azt most inkább ne firtassuk. Október 28-án pedig végre az animációs film világnapját is megünnepelhettük a Manifeszt/Asifa Hungary, a Magyar Iparművészeti Egyetem és a Szimpla Kertmozi közreműködésével. Bár tavaly éppen nem jelentkezett, de az animációnak bérelt helye van a több mint 30 éves múlttal rendelkező szolnoki Nemzetközi Képzőművészeti Filmszemlén, és a 2004-es Mustrán, az ORTT első televíziós és filmfesztiválján is láthattunk egy válogatást a testület által támogatott animációs filmekből.

Ami a holnapot illeti, jó hír, hogy a húszéves KAFF a jövőben kétévente tervezi megrendezni a magyar animáció legnagyobb seregszemléjét, a Titanic idei mezőnyében pedig a versenyprogramban szerepel majd a cseh animációs guru, Jan Svankmajer kombinált technikával készült legújabb szürrealista lidércnyomása, a Lunacy. Ez a növekvő és egyre színesedő paletta jól mutatja az animáció hazai térhódítását a televíziós megrendelések elmaradása, és az alulfinanszírozottság több mint tízéves tetszhalála után. Noha „a magyar rajzfilm úgy alakult át, hogy közben majdnem meghalt” (véli a szakma nagy öregje, Nepp József), ami a hazai megrendeléseket és a finanszírozást illeti – bár vannak kivételek – ma sem fényes a helyzet. Az, hogy mégis látunk némi mozgást a filmkészítés eme rögös, ámde varázslatos vidékén, alighanem annak tudható be, hogy a számítógép megjelenése jóval hozzáférhetőbbé, de legfőképp olcsóbbá tette az animációs filmkészítést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az elmúlt év két legnagyobb seregszemléjének gazdag kínálata.

Hagyományosan hagyományos

A 7. Kecskeméti Animációs Film Fesztiválon és a 4. Nemzetközi Animációs Játékfilmfesztiválon összesen mintegy 240 filmet vetítettek verseny, információs, panoráma és retrospektív programban.

Felsősök

A fesztivál nagydíját és a filmkritikusok díját méltán nyerte el a szakma elismert alkotó-ja, Orosz István Az idő látképei című, gyönyörű grafikájú, a filozófia alapkérdéseit feszegető lírai filmjével. A film az idő és a tér, a férfi és a nő kettősségéről elmélkedik képben és hangban. Mintha William Blake gondolatai Borges elágazó ösvényeinek kertjében vagy Erik Desmazières bábeli könyvtárában kelnének életre, idő és tér, férfi és nő útjai és monológjai futnak hol párhuzamosan, hol elveszítve, hol keresztezve egymást. Az idő kérdése nemcsak Oroszt foglalkoztatta, a legszínvonalasabb képi formanyelvért Laurence Bergeot-Veréb Felfüggesztett idő című filmjét illette díj, aki a tudat mélyére merült alá, hogy valahol képzelet és valóság határán ragadja meg az idő metaforáját festői képekben. A filmkritikusok másik díjazottja Igor Lazin Morb című gyurmafilmje, egy morbid hangvételű alkotás tehetetlenségről, kilátástalanságról, magányról és a mindent betöltő ürességről, amely körülvesz bennünket. A kőkemény bazalt (morb) még önmaga elpusztítására is képtelen. „Bármit teszünk, nincs kiút” – véli a rendező.

A legjobb animációs munkáért és a legjobb 3D-s filmért járó díjat, valamint a felnőtt és a gyerekközönség díját is Tóth Pál Rajzfilmje vitte el. A 3D-s technikát évek óta virtuóz módon alkalmazó Paja új filmjében szeretetteljes iróniával ábrázolja a rajzfilmrajzoló vergődését, küzdelmét az ötletekkel és kudarcokkal, fellebbentve a fátylat az alkotás hol gyötrő, hol felemelő stációiról.

A rövidfilm kategória díját Rófusz Kinga igen míves grafikájú, melankolikus hangvételű filmje, az Arlequin kapta. Arlequin, az öreg cirkuszi artista az utolsó fellépésére készülve visszaidézi fiatalsága és boldogsága napjait. A fiatal rendezőnő rajzolt filmdrámája az összegzés, az elmúlás, a mindent elvesztett magány poézise, amelyet egy harmonika fájdal-mas hangjai festenek alá. Egy másik rövidfilm, amely azóta számos díjat besöpört, a Tamás Amarillys díjjal jutalmazott M. Tóth Géza 3D-s, egyetlen poénra kihegyezett animációs filmgegje, a Maestro. A Manifeszt által díjazott Kingl Béla Deja Vu című, ugyancsak 3D-s alkotása a hurkolt dramaturgiájú falanszter-világ elidegenítő képeivel paradox módon az alkalmazott technika művilágának kritikáját is megfogalmazza.

Elsősök

A legjobb első filmnek Csáki László Napok, melyeknek értelmet adott a félelem című animációs film noirját találta a zsűri. A téma (tipikus gengsztersztori) engem kevésbé ragadott meg, de az egyszerűségében is lenyűgöző kréta-animáció és a narrátor szövege között teremtett feszültség bravúrosan idézte a játékfilmes műfaj hangulatát. Az elsőfilmesek közül említést érdemel még friss látásmódjával és ötletességével Pálfi Szabolcs A busz című animációs áldokumentumfilmje. Ebben a falusi groteszkben (mely akár a Hukkle animációs kisöccse is lehetne) – a helyszínen felvett, eredeti hangokra készült, sajátos perspektívájú számítógépes animációval – a fantombuszt egy „dimenzió nélküli”, kvázi fantomtérben keresi a (fantom) forgatócsoport. Történet, hang és technika remek egysége egy fiatal filmestől.

Hogy a magyar mezőny legjobb egészestés filmjének járó díjat és Kecskemét város díját Gauder Áron azóta sokszoros fesztiváldíjas Nyóckerje kapta, senkinek nem okozott meglepetést, ahogy az sem, hogy a nemzetközi mezőny legjobb tévéfilmje a Sun Horse (Nap paripa) lett. Jean-Jacques Prunes alkotása a törzse lemészárlását túlélő, sebesült cheyenne indián és a napsárga, vad csődör barátságának a meséje bizalomról és reményről, mely a végletekig letisztult animációval és az egyszerű, de különlegesen míves, a cheyenne törzsre oly jellemző színekben pompázó képi világgal arról ad bizonyságot, hogy a televízió számára is lehet minőségit alkotni.

A fesztivál programját a szokásokhoz híven kiállítások és koncertek színesítették. A 135 benevezett filmből 107 került versenybe, ami azt mutatja, hogy az előzsűri igyekezett szinte mindenkinek lehetőséget adni a bemutatkozásra a magyar animáció legnagyobb fesztiválján. De a nagyvonalú válogatás a sok esetben egyenetlen és kiforratlan, ötlettelen vagy unalomig ismert klisékkel operáló filmek beengedésével akaratlanul is szétszórta a mezőnyt. A díjakat azért többségükben valóban kiemelkedő alkotások vitték el, a közönség pedig nekiláthatott kipihenni az ötnapos, nagy dózisban beadott animációs sokkot.

Nagyra nőttek…

Alig hevertük ki az inkább a szakmának szóló nagy nyári mustrát, már jött is a közönségnek szánt téli, az Anifest 3, a fiatal európai animáció szemléje. A 35 év alattiak fesztiváljára mintegy 200 filmet neveztek huszonegy országból, és a szigorú előzsűri a felhozatalt igencsak megszűrve 35 filmet válogatott a rövidfilmes versenyprogramba, ahol négy filmmel képviseltették magukat a magyar alkotók. Az Anifest 3 nemcsak a panoráma-, de a versenyprogramokat tekintve is a skandináv és kanadai animációra fókuszált.

Élmezőny

A három versenyblokkban látható rövidfilmek izgalmas és változatos képet festettek a fiatal európai filmes generáció látásmódjáról és animációs eszköztáráról. A fesztivál fődíját némi meglepetésre Hisko Hulsing holland rendező Seventeen (Tizenhét) című, a bontakozó férfiasság gyötrő kérdéseit, a férfilélekben rejlő szexuális vágy és brutalitás kettősségét sajátosan mágikus-realista stílusban boncolgató filmje nyerte. Őszintén szólva a grafikailag gyönyörűen kimunkált film nézése közben erősen elgondolkodtam, hogy a fiatal rendezőnek (aki leplezetlenül önmagát rajzolta bele a film tizenhét éves fiúalakjába) maradéktalanul sikerült-e vívódásait áttranszformálnia szürreális víziójába, és nem kellene inkább felkeresnie egy szexuálpszichológust.

A fesztivál különdíját a közönség által is legjobbnak ítélt M. Tóth Géza Maestrója kapta, a második helyre a közönség a brit Sharon Colman rendkívül találó című, hasonlóan egy ötletre épülő, letisztult grafikájú filmjét, a Badgeredt (Borzolt) sorolta, amely a varjak károgásától felborzolt idegzetű borz esete a dombba rejtett rakétákkal, míg hármas számú díjazottja a szintén brit Matthew Abbiss Poor God (Szegény Isten) minimalista grafikájú ítélete lett. A végletekig leegyszerűsített, jelzésszerű grafika a rendező pesszimista világlátását közvetíti a kicsit sablonosan elintézett világról, ahol a depresszióba zuhant Isten háta mögött az emberporszemek módszeresen irtják ki egymást.

Az Anifest hagyományaihoz híven az ökumenikus zsűri is osztott díjat, mégpedig teljes egyetértésben az ukrán Alexander Smigun Play for Three Actors (Játék három szereplőre) „bábjáték a bábfilmben” formai bravúrjának. A bábanimációt a marionettel ötletesen ötvöző film a barátság ürügyén a sors szabta (felülről mozgatott) báblét és a szabad akarat viszonyának kérdését feszegeti.

A versenyprogramból kiemelkedik a lengyel Tomek Baginski sötét tónusú, briliáns 3D-s abszurdja, a Fallen Art (Hanyatló művészet), amely megdöbbentő erővel ragadja meg a halott katonák „haláltáncában” a háború értelmetlen pusztítását, amit a rendező „kusturicásan undergroundos” zenei hangulattal ellenpontoz. A francia alkotóhármas, Aurélie Fréchinos–Victor Mill–Thomas Wagner Clik-Clak című, időtlenül fehér térben játszódó 3D-s animációjában a dominóelven működésbe hozott tárgyak által keltett zörejekkel beszélgető két robot világába váratlanul egy kisfiú csöppen, akit meg kell tanítani erre a sajátos nyelvre. Bravúros formai játék tárgyakra, betűkre és zörejekre komponálva.

Premier

A versenyprogramok mellett az Anifest 3 négy egészestés animációs film magyarországi premierjének is helyet adott. A talán leginkább várt egészestés film Hayao Miyazaki új opusa, a Howl’s Moving Castle (A vándorló palota) volt. A japán anime-nagymester most sem fukarkodott a varázslattal, a mágiával és a démonokkal a felnőtté válás nehézségeit és az emberi felelősségvállalás nagyságát középpontba állító meséjében, amiből fájón hiányzik – talán mert kivételesen európai irodalmi adaptáció – a Chihiro, és még inkább A vadon hercegnőjének sokrétű, Miyazakitól már megszokott keleti szimbolikája. Virtuóz marionett-technikájával lenyűgöz a dán–svéd–norvég–angol koprodukcióban készült bábfilm-fantasy, a Strings (Zsinóron), Anders Ronnow-Klarlund rendezése. A mitológiai történet szereplőinek sorsát felülről zsinóron irányító ismeretlen erők a görög mitológia történeteit juttatják eszünkbe, ahol a zsinórok olykor nemcsak idelent a földön, de odafönt is összegabalyodnak. Svéd–magyar családi vígjáték a Lorange, Muffin & Dartanjang (Naranzs, Minyon és Dartanyan), Igor Veyshtagin filmje, melyben a népszerű svéd meseíró, Barbro Lindgren könyveiből előbújt infantilis család skandináv abszurdba csomagolt mindennapi kalandjait élvezhetjük. Daniel Robichaud spanyol–kanadai–belga koprodukcióból született sci-fi mesefilmje, a Pinocchio 3000 a klasszikus történetet helyezi a DreamWorks és Pixar stúdiók filmjeiből jól ismert 3D-s, futurisztikus világot idéző jövőbe.

Ennél jóval izgalmasabb az elmúlt évek egyik fesztiválkedvence, a Stefan Fjeldmark–Kresten Vestbjerg Andersen–Thornbjorn Christoffersen rendezőhármas nevével fémjelzett dán 3D-s thriller-vígjáték, a Terkel in Trouble (Terkel, a terhelt), melyben Anders Matthesen humorista szarkazmusba hajló abszurd világa elevenedik meg. Szegény Terkelt még az ág is húzza. A kissé „beszari”, pattanásos, fogszabályzós, idétlen kiskamasz egy idegesítő húggal, egy depressziós apával és egy láncdohányos anyával terhelt, két srác az osztályból minden nap megveri hazafelé, ráadásul a csúnya és kövér Doris a minap ugrott ki miatta a suli harmadik emeletéről, mert nem viszonozta lángra gyúlt szerelmét. De ez mind semmi, mert a bajok csak ezután kezdődnek. Terkel halálos fenyegetést kap… És amin eleinte csak kínunkban röhögünk, mert nem hiszünk a szemünknek, később, amikor rájövünk, hogy a fiúk valóban komolyan gondolják, és a végletekig (vagy még azon is túl?) viszik az abszurditást, már felszabadultan hahotázunk. Igazi rekeszizom-mozgató mozi a skandináv humor kedvelőinek.

Csemege

A fesztivál szervezői igen gazdag panoráma- és retrospektív programot vonultattak fel. Volt brüsszeli, kanadai és skandináv-balti válogatás, retrospektív Gil Alkabetz izraeli grafikus, és a nyolcvanas években társadalomkritikus gúnyrajzfilmjeivel ismertté vált holland Gerrit van Dijk munkáiból. Az Anifest 3 kuriózuma mégis Chris Landreth 2005-ben animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjas filmje, a Ryan volt. A Ryan animált tisztelgés a kanadai animáció úttörője és fenegyereke, Ryan Larkin előtt, aki valaha ünnepelt tehetség volt, ma alkoholista koldus Toronto utcáin. Animált dokumentumfilmjében Landreth kettőjük találkozásainak szubjektív benyomásait rekonstruálja egy torz, testetlen 3D-s világban, ahol a szereplők roncsoltak és hiányosak, színektől és formáktól sebzettek. A bizarr vízió, melyet a rendező „pszichológiai realizmusnak” nevez, egy zseni szétesett életének darabjait próbálja összeilleszteni.

S akinek még ez sem volt elég, több fórumon is ismerkedhetett az animációs filmkészítés hátterével, a telhetetlen mozi-maratonistáknak pedig a Szimpla Kertmozi Animált éjszakája kínált mintegy 240 percnyi, végkimerülésig tartó animációs filmfolyamot.

Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk, hogy ez a fiatal, tavaly harmadszorra megrendezett fesztivál minden szempontból kinőtte magát. Híre ment a világban, a fiatal filmesek számon tartják, és szívesen jönnek ide egész Európából. Az eleinte kicsit döcögős szervezés egyre profibb, a seregszemle mostanra kialakította közönségét is, amely képes megtölteni az Uránia Mozit. Az Anifest már most is jóval frissebb és üdébb, mint a kicsit megfáradt kecskeméti bátyó, de kíváncsian várom, milyen változást hoz a két nagy animációs seregszemle életébe, ha az Anifest – ahogy Kiss Attila szervező nyilatkozott a fesztivál távlati céljairól – a jövőben a Magyar Filmszemléhez hasonló mustrán mutatja be az összes, abban az évben készült hazai animációt. Úgyhogy hajrá!