Az ez év májusában Pécsett megrendezett nemzetközi kognitív filmelméleti konferencia sikerén felbuzdulva, a városban működő Laterna Magica Egyesület újból Pécsre invitált neves külföldi és hazai filmes szakembereket. A november elején lezajlott háromnapos rendezvény – mely immár az egyesület negyedik filmakadémiájának második ülése volt – ezúttal A képi reprezentáció problémái címet kapta, s a szélesen értelmezhető tematikának köszönhetően a konferenciára leadott jelentkezések száma minden várakozást felülmúlt.

Az eredetileg Tarr Béla pályájára koncentráló konferencia a számos külföldi pályázó egységesnek tűnő tematikus orientáltsága, illetve bármely Tarr-film angol feliratos kópiájának nehéz beszerezhetősége miatt (szerencsére a külhoni mozik folyamatosan lefoglalják ezeket) új utat választott magának. Az erősebb filmes kontextuáltságú esztétikai megközelítést felváltotta az elmélet ellentmondást nem tűrő, mélyebb kiindulópontú terepe. Ezen oppozíciót figyelembe véve tulajdonképpen két táborra szakadt a szakmai mezőny. Némi „hátországi” támogatástól megerősítve a New York-Párizs-Dublin vonal mentén húzható elméleti irányultsággal szemben a hazai előadók rövidebb lélegzetű témák kapcsán – rendszerint jól körülhatárolható, szorosabb filmtörténeti egységben gondolkodva – tartották előadásaikat.

A szembeállítás véletlen, plasztikus keretét az első nap vitaindító előadása adta, illetve a magyar nyelvű záróelőadás. Malcolm Turvey: Can Science Help Film Theory? (Segítségére lehet-e a filmelméletnek a tudomány?) című felütése során a Noël Carroll-féle természettudományos elméletalkotás felülvizsgálatakor a tenisz önkényes szabályrendszerének hasonlatát emelte filmes argumentációjába. Az elméleti megalapozottság próbájaként az előadást záró kérdések között stílszerűen előkerült Antonioni Nagyításának kulcsjelenete, mely a problémaként felvetett és szemléletes példával alátámasztott érvelést a legérzékenyebb pontján érintette; emellett a vita során felmerült a különböző tudományos szakterületek közötti különbségtétel (természet-, társadalom- és humántudományok) jogosságának problematikája is. A keret jobboldali zárójelét az utolsó nap magyar nyelvű előadója, Gelencsér Gábor helyezte el, aki rutinosan határolta be (illetve le) mondandóját, amikor is A magyar dokumentarizmus képi reprezentációját taglalva Bódy, Erdély és Jeles elméleti és gyakorlati munkássága kapcsán esztétikai preferáltságú összefoglalót nyújtott, hangsúlyozva, hogy az elméleti tanulságok levonása talán nem hogy nem lehetséges, hanem – „idejétmúltságuk” okán – esetleg felesleges is.

A konferencia tematikus végpontjait is kijelölő nyitó- és záróelőadás között négy szekcióban zajlottak a szakmai beszámolók és viták. A résztvevők az első napon a vizuális fikció különböző aspektusairól és a képi jelentésalkotás változó felfogásairól értekeztek, legtöbbször konstruktív viták kíséretében. A Turvey-előadást követő szekcióban Damian Peter Sutton Érzékelés és Fotográfia (Perception and Photography) című – remek vizuális szemléltetéssel alátámasztott – értekezésével kavart némi indulatot az érzékelést és a látást illető eltérő felfogások mentén. Sutton érvelése, miszerint az érzékelés technikai közvetettsége miatt maga a látás sem tekinthető történeti állandónak (hiszen például a fénykép és a film megjelenése alapvetően befolyásolta az időről és térről alkotott képzetünket), heves ellenzésre talált a közönség azon részében, akik szerint az érzékelés csupán biológiai meghatározottságú, s éppen ezért a „tiszta” érzékelés leválasztható és leválasztandó a történeti esetlegességet hordozó technikai közvetítettségről. Ugyanezen nap délutáni szekciójában leginkább értelmezéseket hallhattak az érdeklődők, ezért a kérdések is jóval specifikusabbak voltak, s a viták az adott életművet jól ismerő szakemberek eszmecseréjére korlátozódtak. A tanulságosnak minősíthető első két szekcióülést a nap végén villányi kirándulás vezette le, ahol a résztvevők a vacsora és a borkóstoló keretein belül kötetlen formában is megismerhették és megvitathatták egymás álláspontját, azaz felszínre kerülhettek a „szakma” tágabb sarokpontjaiból kiinduló megközelítései is.

A kellemes hangulatban eltöltött este után a második nap a Kogníció, metafora, jelentés jegyében telt. Az előadások délelőtti szekciója – főleg a reprezentáció kognitív megközelítésére helyezve a hangsúlyt – a látás különböző aspektusainak vizsgálata segítségével próbálta meg felvázolni az összetett téma különböző lehetséges hozzáféréseit. A délutáni nyitóelőadás fogalmazta meg talán leginkább ezen törekvések közös pontját. Samuel Guttenplan Objects of Metaphor (Tárgyi metaforák) című előadása egy olyan filozófiai érvelést kísérelt meg, mely szerint a képi metaforicitás – a nyilvánvaló nyelvi analógiák ellenére – nem redukálható csupán a nyelvi predikátumok szerkezetére, s a médiumból adódóan a képi jelentésalkotás mechanizmusai a nyelvétől eltérő fogalmi keretet kívánnak meg. A Guttenplant követő előadók hallgatólagosan talán egyetértettek az előttük szólóval, hiszen az őt követő „dolgozatok” is a képiségre helyezték a hangsúlyt, immár egyes alkotók és művészeti irányzatok (Duchamp, Vertov, Bódy, illetve a filmes dada) reprezentációs technikáinak elemzése révén.

A napot ismét kötetlenebb szakmai program zárta: az érdeklődők Fehér György Szürkület című filmjét tekintették meg (angol felirattal). A vetítést követő oldottabb beszélgetésekből a film kedvező visszhangja mellett leszűrhető volt az is, hogy a meglehetősen vegyes szakmai érdeklődésű és beállítottságú társaság igen eltérően reagál egyes konkrét filmes kontextusra: a különböző filmtörténeti párhuzamok mellett egyesek figyelmét nem kerülte el a film által felvetett problémák sokrétűsége az ábrázolás reflexív mivoltától a társadalmi kérdéseken át az etika mozgóképi állásfoglalásáig. A harmadik és egyben záró nap délelőttjén a mozgókép affektív és etikai aspektusai kerültek terítékre, délután pedig két magyar nyelvű előadást hallhattak a jelenlévők. A program zsúfoltsága miatt egyre növekvő fáradtságnak sem sikerült a szakmai érdeklődést tompítania, hiszen e napon is érdekes problémák megvitatására került sor, melyek közül külön figyelmet érdemelt a fikció paradoxonának két, egymástól teljesen eltérő megközelítése Daniel Barratt és Johannes Riis előadásában. Előbbi az emocionális hatás kognitív magyarázatára, utóbbi pedig a realista film által keltett illúzió értelmezésére helyezte a hangsúlyt. A magyar nyelvű előadásokat is az eltérő nézőpontok jellemezték. Zrínyifalvi Gábor A mozgókép idő- és térszerkezetéről beszélt sajátos nézőpontból, Gelencsér Gábor előadásáról pedig már ejtettünk szót. A konferenciát John Greyson kanadai rendező drámai ihletettségű Lilies (Liliomok) című filmjének vetítése zárta.

Összességében azt lehetne elmondani, hogy szakmailag meglehetősen összetett és szerteágazó, ezáltal egy – pozitív értelemben véve – általános érdeklődésre számot tartó konferenciát sikerült szervezni, mely a széles témaválasztás ürügyén igen vegyes érdekeltségű, de színvonalában kiegyensúlyozott program összeállítását tette lehetővé. Majd minden jelentősebb filmelméleti irányzat képviseltette magát, és szép számmal akadtak olyan előadások is, melyek a filmelmélethez és filmtörténethez kapcsolódva fontos problémákat igyekeztek körüljárni. Bár a konferenciát eredetileg kétnaposra tervezték, az előadásokat három napba is alig sikerült belezsúfolni, s ez azt jelzi, hogy szakmai érdeklődésben nincs hiány. Reménykedhetünk a folytatásban, s abban is, hogy az egyre szélesedő párbeszédbe minél többen kapcsolódnak be mind itthonról, mind külföldről.