A kora tavaszias napsütéstől az esőn át, az orkánszerű viharos
szélig mindet megtapasztalhatott az, aki idén ellátogatott a Rotterdami
Nemzetközi Filmfesztiválra, ahol az időjárás változékonysága híven tükrözte a
filmek témájának, de leginkább színvonalának változó voltát is.
A kellemes meglepetéstől, a döbbent „hát ez meg hogy kerülhetett ide”-csodálkozásig, a derűs pillanatoktól, a látványtól dermedt nézőtérig a legszélsőségesebb élményeket hozta idén is a fesztivál, csakúgy, mint azt már megszokhattuk tőle. A mustra nem csak a függetlenfilm melletti elkötelezettségéről híres, de arról is, hogy a világ minden tájáról összegyűjti a legeldugottabb, Isten háta mögötti helyek függetlenjeinek munkáit, amiket gyakran figyelmen kívül hagynak az inkább a már befutott szerzői filmesek alkotásait felvonultató rangosabb európai mustrák. Nem csoda hát, hogy mind tematikájában, műfajában és esztétikájában, mind színvonalában a lehető legváltozatosabb palettát kapjuk. Meg kell vallanom sokszor kerengett a fejemben a gondolat, hogy ugyan, hogy is kerülhetett be a válogatásba egyik vagy másik film, és nem egyszer éreztem türelmetlen kényszert arra, hogy kirohanjak a vetítőteremből, de némi gondolkodás után be kellett látnom, hogy éppen ez az a vonás, ami a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivált egyénivé és eredetivé teszi. Itt ugyanis valóban a függetlenek vannak jelen, akiknek munkái, még, ha gyakran teljesen amatőrnek is tűnnek, mégis valahol őszintébben tükrözik, hol is tart egy ország gazdasági, kulturális szempontból, az egyén életérzéséről nem is beszélve, mint a fősodorhoz tartozó alkotók cizelláltabb munkái sokszor kevésbé mélyrehatóan ábrázolnak. Míg ez utóbbiak gyakran inkább kényelmes turistaútra invitálják a nézőt, szinte alig engedve több betekintést a dolgokba, mint, amit egy tíznapos ’all inclusive’ utazásnál kapunk, addig a perifériára szorult alkotók Malajzia, Kína, vagy más egzotikus tájak korántsem turistacsalogató oldalát tárják elénk.
Nem véletlen szerepelt a fesztivál Tiger Awards-a által díjazott alkotások között Aditya Assarat tájföldi rendező filmje, a Wonderful Town, amely a tsunami által sújtott Takua Pa, csodálatosnak egyáltalán nem nevezhető városában játszódik. Már a katasztrófa előtti is nehézségekkel küszködött Takua Pa, mert elhelyezkedésénél fogva csupán átmeneti állomás volt a tengerparthoz közelebb fekvő üdülőtelepekhez, a tsunami után azonban még az a kicsinyke turista forgalom is eltűnt, ami meggyorsíthatná az újjáépítést és, ha fellendülést nem is de némi reményt hozhatna az ottaniak számára.
A maláj film új hullámjának képviselőjeként emlegetett alkotás a Flower in the Pocket szintén részesült az elismerében. Liew Seng Tat filmje jól példázza a minimális költségvetéssel készült, digitális alapanyagra forgatott és leginkább barátokból és amatőrökből verbuválódott stáb, valamint szereplőgárda által összehozott, leginkább személyes, mélyen emberi, de ugyanakkor teljesen hétköznapi történetekre építő új hullám törekvéseit. A film egy apáról szól, aki anya nélkül próbálja felnevelni gyermekeit. Míg az előbbi a munkájával van elfoglalva, a két mindenre elszánt gézengúz az utcákon kóborolva, egyik csínytevésből a másikba bonyolódik.
Az arab kultúrának évszázadokra visszamenő hagyományaival magyarázza Omar Shargawi rendező szintén díjnyertes alkotása a Ma salama Jamil (Go with Peace Jamil) kegyetlen és véres eseményeit. A film nem titkolt szándéka, hogy bemutassa milyen meggyőződések és tradíciók uralkodnak az emberek életén, nemegyszer még a Korán tanítását is felülírva, ami a ma elterjedt nézettel ellentétbe nem gyűlöletre és erőszakra, hanem éppen az ellenkezőjére bíztat. A szépen kivitelezett és megrázó film gyengéje talán éppen abban rejlik, hogy alkotója túlságosan is erősen és még véletlenül sem burkolt tanítói célzattal próbálja üzenetét belénk sulykolni, ami pedig finomabb eszközökkel is biztosan célba találna.
Kevés furcsább dolog van, mint egy külföldi mustrán felbukkanó, magyar utalásokkal teletűzdelt Dél-koreai film. Whang Cheol-Mean Let’s Finish!!! (Woori zzong nae ja!!!) című alkotásának maga az alaphelyzete is különös és bőséges táptalajt ad a fekete humor burjánzásához. Három hőse az internet segítségével ismerkedik meg, hogy egymást erősítve a szándékukban, együtt kövessenek el öngyilkosságot. Útjuk során azonban sokkal inkább az életösztön és az élni akarás izmosodik bennük, amiben nagy szerepe van a melléjük útitársként szegődő kutyának. Bár a film nem annyira egyenletes színvonalú, mint a rendező előző alkotása a Spying Cam, a Szomorú vasárnap betétdala és a tragikusnak tűnő, bár inkább komikusba forduló alaphelyzet mindenképpen élménnyé teszi ezt a bizarr road moviet.
Nem a versenyszekcióban szerepelt ugyan, de sokak kedvence lett a Let the Right One in (Lat den rätte komma in) című svéd horrorfilm. Thomas Alfredson véres meséje két gyerekről szól, akik a maguk módján kitaszítottak és magányukban különös barátságot, sőt inkább szövetséget kötnek, segítve egymásnak túlélni a környezetük kegyetlen és rideg valóságát. A mese és a valóság, a mindennapok hideg realitása és a képzelet szülte mesevilág sajátos ötvözete ez, amely elsősorban a magányról, a meg nem értettségről és a kirekesztettségről szól, mely szépen komponált, ám sokszor elborzasztó képekben jelenik meg.
A rotterdami nemzetközi filmfesztivál az idén is nyugodtan kaphatná a ’kisfilmek a nagyvilágból’ alcímet, amelyek segítségével nem csak egzotikus tájakra utazhatunk, de valóban betekintést nyerhetünk az ott élő emberek hétköznapjainak sokszor unalmasnak és jelentéktelennek tűnő, mégis sokat eláruló apró-cseprő eseményeibe.
