Az Armin egy apa-fiú történet. A főszereplők a siker reményében utaznak Szarajevóból Zágrábba egy szereplőválogatásra. Szerep helyett azonban csak egy dokumentumfilmes ajánlatot kapnak, amely személyes, háborús tragédiájukat dolgozná föl. Visszautasítják. A rendezővel a Pulai Filmfesziválon beszélgettem a horvát és a délszláv filmről, valamint a magyar kapcsolatok fontosságáról.
Miért kezdett el a filmmel foglalkozni? Hogyan kezdődött a filmes pályafutása?
Nagyon szeretettem írni, de hidegen hagyott a film technikája. Soha nem vonzott különösebben a kamera, mint ahogy a rendezői szék, vagy a gyártási folyamat sem. Nem ezek voltak a fő okok. Számomra az volt a fontos, hogy elmeséljek egy történetet. Erre a mozi pedig természetesebb, alkalmasabb eszköznek tűnt, mint egy könyv, mivel sokkal közvetlenebb. Időközben persze el kellett sajátítanom az összes műszaki ismeretet is. Elvégeztem Zágrábban a Filmművészeti Akadémiát. Itt alacsony költségvetésű filmek jöhettek csak szóba, mert azok forgatásához volt meg az infrastruktúra. Nekem ez nagyon megfelelt. Én olyan történeteket mondok el, amelyeket nem kizárólag a látvány határoz meg.
Tekinthetjük a bensőséges történeteket az ön művészi hitvallásának?
Igen. Azt akarom, hogy a történet behatoljon a nézők bőre alá és ők is egyesüljenek a történet szereplőivel. Kerülöm a nagy történelmi témák megfilmesítését. Szakítani kell ezzel a felfogással. Szerintem a kelet-európai filmművészetnek abba az irányba kellene elindulnia, amelybe Kieslowski is tette. A nagy, történelmi tablók gyakorlatilag a filmek elkészültével megszűnnek létezni. Különben is, ezekre manapság már egyre kevesebb a pénz.
Milyen volt az Armin fogadtatása Horvátországban és Bosznia–Hercegovinában?
Horvátországban kilencezer, Bosznia–Hercegovinában ötezer ember látta a filmet. Ezek a nézőszámok nem túl nagyok, de az eredmény nem számít rossznak, ha figyelembe vesszük a körülményeket. A most magához térő horvát filmművészethez képest ez egész jó arány. A horvát film most lábal ki egy hosszú, nehéz időszakból. Elégedett vagyok, mert a szerzői filmek látogatottsága általában két-háromezer fő. A Pulai Filmfesztiválon az emberek egy része a film, mások inkább a fesztivál felől közelítették meg az Armint, de fontosnak tartom, hogy az Arénában egyszerre hétezren nézték meg és kísérték figyelemmel. A közönség nem csak ott, hanem jelen is volt.
Mennyire tekinti az Armint egyetemesnek és menynyire horvát filmnek?
Karlovy Varyban megkeresett egy japán filmes és azt mondta, hogy el szeretné vinni a filmet Tokióba. Visszakérdeztem, hogy biztos-e ebben. Vannak körülmények, amelyektől nem lehet elvonatkoztatni, amikor kortárs filmet csinálunk. Viszont nem lehet kizárólag egy négy és fél milliós ország közönségére számítani. Létfontosságú, hogy a film túljusson a határokon, elérje a szomszédos országokat is, mint például Magyarországot. Ez eddig sajnos nem következett be, talán a nyelvi korlátok miatt. A szlovén és a szerb televízió az összes filmemet leadta, Boszniában mozikban is bemutatták őket. Mindenképpen egyetemesnek tartom az Armint, mivel egy olyan mikrovilágot tár föl, amely minden társadalomban megtalálható. A család intézménye mindenhol létezik, egy apa-fiú kapcsolat minden környezetben érdekes. Azok a filmek, amelyek a közvéleményt foglalkoztató témákat dolgoznak föl, rögtön érdektelenné válnak, amint egy újabb bukkan föl. Egy történetnek kell hogy legyen egy emberi magva, amit bárki megérthet. A világban négy-öt féle érzelem létezik, amely minden emberben megvan. Ha az Armint levetítenék Észak-Koreában és senki sem értené, az azt jelentené, hogy nem végeztem jó munkát. A helyi, sajátosan horvát témákat meg kell hagyni a köztévének és a tévéfilmeknek.
Az Armin végén mégis történik egy fordulat, amely csak a helyi sajátosságokkal magyarázható. Armin és apja visszautasítja a lehetőséget.
Nem, szerintem ez is egyetemes, mert ha egy dél-amerikai apa elviszi a sérült, szorongó fiát egy meghallgatásra, és ajánlatot kapnak az életüket bemutató és feltáró dokumentumfilmre, a büszkeség nekik sem engedné, hogy elfogadják. Ez a mi régiónkban is így van. Ezekben a déli, zártabb társadalmakban a globalizációnak még mindig nemet lehet mondani, és ez a nem rendkívül fontos. Kusturica például Magyarországon és sok más európai országban is rendkívül népszerű. Ennek szerintem az az oka, hogy az emberek szeretik nézni mások nyomorúságát. Rengeteg olyan film épít erre az érdeklődésre. Elhatároztam, hogy szembemegyek ezzel az iránnyal. Az én szereplőim a személyiségük miatt érdekesek, nem pedig a nemzetiségük miatt. Armin nem azért érdekes, mert bosnyák. A film sem két bosnyákról szól, hanem két emberről, akiknek meg van a saját maga problémája. Berlinben feltették nekem a kérdést, hogy a főszereplők tipikus bosnyákok-e. Azt válaszoltam, hogy ha amerikai lennék és amerikai filmet csináltam volna, akkor ezt most nem kérdeznék meg. Persze természetes, ha egy kis országból származó film kapcsán felmerül a kérdés, hogy az mennyiben jellemző az adott országra.
Paskaljevic Téli álom című filmjében egy autista kislány szimbolizálja napjaink szerb társadalmát. Felfogható-e Armin Bosznia metaforájaként?
A Téli álmot nem láttam, de hallottam róla. Nekem ez egyáltalán nem állt szándékomban, de a végére kiderült, hogy sokan mégis így értelmezték. Azt mondták, igen, ez Bosznia. Mondjuk én horvát vagyok. Mindazonáltal Ármin szerintem semmiképpen sem jelképezi a bosnyákokat. Én csak azt akartam elérni, hogy elgondolkozzunk és ne legyünk rasszisták abban az értelemben, hogy egy országról csak azt vagyunk hajlandók meglátni, amit például a CNN közvetít.
Armin nem bosnyákként akart érvényesülni a meghallgatáson, hanem önmagaként…
Rátapintott Armin érzékeny pontjára. A casting a büszkeségét sértette. Olyan ez, mintha ő semmi másra nem volna képes. Olyan ez mintha egy magyar nyitna egy éttermet külföldön, de te csak azt várnád el tőle, hogy gulyást főzzön, semmi mást, pedig mást is tudna. Mindenkiben van egy olyasfajta büszkeség, amihez nem lehet hozzányúlni. A bosnyákokban ez a háború. Amióta a harcok véget értek, emberként próbálják meg élni az életüket, és nem úgy, mint a háború áldozatai. A büszkeség az egyetlen lehetséges kiút ebből a sztereotipikus beállítódásból, közhelyszerű gondolkodásból.
Az Armin szerkezete önreflexív (meghallgatás), maga a történet is egy film készítéséről szól. Mekkora szerepet játszik ez a történetben? Hogyan született az ötlet?
Egy film meghallgatásán dolgoztam (Branko Schmidt: Put lubenica). Armin az apjával erre a forgatásra érkezett. Nagyon izgultak, hogy bejut-e a fiú, vagy sem. Innen született a film ötlete. Az Arminban az önreflexió csak annyiban mutatkozik meg, hogy az említett film kapcsán jutottam el a saját filmemhez. Gyakorlatilag Armin saját magát játssza el újra, egy srácot, aki elmegy egy meghallgatásra. Nehéz volt, mivel azt kértem tőle, hogy ne az eseményeket, hanem önmagát játssza el újra. Azt az állapotot, amiben akkor érezte magát, csak egy teljesen másfajta személyiségű, alapvetően introvertált gyerek szemszögéből. A filmben Armin visszafogott fiú, aki egész idő alatt szinte meg sem szólal. Armin valódi személyisége viszont excentrikus. Összetett feladat volt, mivel Armin amatőr szereplő. Nem követtem viszont a régi olasz, neorealista fogást: nem egy utcagyereket emeltem ki, aki utcagyereket játszik.
Kiket szeret a külföldi rendezők közül?
Most az első három kedvencem között van Robert Bresson. Különösen az a filmje, ami nem annyira ismert mint a Zsebtolvaj (1959). A Jeanne d'Arc pere (1962) című munkájáról beszélek. Nagyon visszafogott, de nagyon pontos film. Minimalizmusa teszi naggyá. Ezt a történetet Dreyer is megcsinálta, de tőle egy másik film a kedvencem: Az ige (1955), ami két különböző vallású család viszályáról szól. Ez is zseniális film, nem tudsz utána aludni. John Fordot is szeretem, de nem az összes filmjét: az Aki megölte Liberty Valance-t (1962) aktuálisnak tartom.
És a hazai rendezők közül kik a kedvencek?
Krsto Papic régebbi filmjeit nagyon szeretem. A Lisice (Handcuffs, 1970) igazi viszonyítási pont. A horvátok nagyon szeretik Kresimir Golik Tko pjeva zlo ne misli (He Who Sings Means No Harm, 1970) című filmjét is. Ezt a csajommal majdnem minden héten megnézem.
Került már kapcsolatba magyar filmesekkel, rendezőkkel, színészekkel?
Igen, például a Dallas Pashamende (2005) társproducerével, Kántor Lászlóval. Amikor külföldön járok, a tágabb régió jobban összeköt engem a magyarokkal, mint más nemzetekkel. Bollók Csaba és Tarr Béla nagyon népszerű Horvátországban. Igaz nekem Tarrt még nem sikerült megértenem, de tudom, hogy van egy kultikus tábora Zágrábban.
Látta a Sátántangót?
Nem láttam. Arra fel kell készülni fizikailag. A tévében volt viszont egy Tarr Béla-sorozat, ott láttam egy-két jó filmjét. Gothár Péter-sorozat is volt a tévében. A horvát köztévé által a magyar film jelentős keresztmetszetét láthattuk. A budapesti, 1999-es horvát filmhét semmiképpen sem elegendő, ahhoz képest, hogy egymás mellett élünk. Az Armin egyik producere, Damir Teresak társproducer volt a Chicoban (2001). Ez a film a horvát–magyar koprodukció legjobban sikerült példája. Ott voltam a zágrábi premieren. Megismerkedtem Fekete Ibolyával. A magyar rendezőnő a horvátországi háborúról az egyik leghorvátabb külföldi filmet készítette el. Nagyon jól fogadták, viszont sajnos csak kevés nézőhöz jutott el, ezért nem hozott maga után további, újabb filmeket. Arról hallottam még, hogy Szabó Istvánt győzködték, készítsen egy Krleza-adaptációt. Végül nem vállalta. Rendszeressé kellene tenni az együttműködést. A producereket kellene leültetni.
Ön szerint ki fogja kapni a legjobb filmet megillető Arany Arénát?
Az Arminról már nagyon sokat beszéltek, sokan látták, sok díjat kapott. A legjobb három film között biztosan ott lesz a helye, de nem én fogom kapni. A Zivi i mrtvi (Kristijan Milic: The Living And The Dead) engem különösen érdekel. Ez a nagy költségvetésű háborús dráma három évig készült. A stáb nagyon megszenvedett a filmért. Láttam a trailerjét, és ehhez képest tökéletesre sikerült. Szeretném, ha ez a film sikeresen szerepelne Pulában. Nem láttam ugyan a fesztivál nyitófilmjét, a Pjevajte nesto ljubavot (Goran Kulenovic: Play Me A Love), ami a legtöbb közönségszavazatot kapta, de mivel ez vígjáték, az embereket beviheti a moziba, és ez csak jó lehet mindenkinek. A Sto je muskarac bez brkovat (Hrvoje Hribar: What Is a Man Without a Mustache?, Ante Tomic-adaptáció, 2005) korábban száznyolcvanezren látták. Vezette a listákat, megelőzte az amerikai filmeket is. A horvát film újra megtalálta közönségét.
Párhuzamba lehet-e állítani a Pulai, illetve a Szarajevói Filmfesztivált? Egyáltalán hogyan viszonyul egymáshoz a kettő és milyen szerepet töltenek be egymáshoz képest a régióban?
Teljesen más szerepet tölt be a két fesztivál. Pula a horvát filmművészet nemzeti szemléje, Szarajevó pedig nemzetközi fesztivál. Pulában van ugyan nemzetközi program, de ez inkább a kurátorok válogatása az év általuk legjobbnak ítélt külföldi filmjeiből. Szarajevó viszont regionális filmszemle, ami nem csak a volt Jugoszlávia területére korlátozódik, hanem olyan országokkal is foglalkozik, mint például Ausztria vagy Magyarország. Szarajevó egy bizonyos értelemben a régió filmjeinek a szülőanyja. Nem csak arról szól, hogy elmész és bemutatsz egy filmet. Ott van például a CineLink (koprodukciós vásár), ahol én is tartottam előadást. A Szarajevói Filmfesztivál az Armin forgatását az elejétől a végéig nyomon követte. A fesztivál főszervezője is figyelemmel kísérte a dolgokat. Törődnek a filmekkel. Ez egy nagy család, ami hozzátartozóként kezeli a filmeseket. Produceri és alkotói szinten is lefedi a térséget. Ezt nagyon jól csinálják, ami nem mindegy. Pulának viszont az a fő szerepe, hogy a horvát filmekre összpontosítsa a figyelmet. A kilencvenes évek elején ez a háború miatt nehéz volt, ráadásul az akkori éra kevésbé volt demokratikus. Azóta a filmek is jobbak lettek és a közönség is visszatért a horvát filmhez. A nagyobb fesztiválokon is ritka, hogy egy filmet hétezren nézzenek meg. Pula a legnagyobb európai, nemzeti filmszemlévé nőtte ki magát. Európában. Kicsit bizarr is, hogy egy kisvárosban ennyi ember gyűljön össze és nézzen meg szerzői filmeket. Kezdetben gyakran összehasonlítgatták a két fesztivált, de ez afféle tipikus balkáni versengés volt. Viszont ennek hamar véget vetettek, mivel nem volt értelme összehasonlítani őket. Elkezdődött egy reális, gyakorlati együttműködés. Pulának a volt Jugoszláviában kultikus státusza volt. A kommunizmusban ez volt az egyetlen fórum, összbemutatási lehetőség. Ez volt bizonyos értelemben Jugoszlávia cannes-i fesztiválja. A rendezők rendszeresen összeverekedtek a Hotel Pula aulájában. Ez most már nincs így, inkább egyfajta promóciós szerepe van. Elvesztette a báját, de ez a báj alapvetően jugoszláv, kommunista báj volt. Számomra ez kevésbé volt vonzó. Nem volt jó a szakmának.
Mennyiben Zágráb-központú a horvát film?
Sajnos nagyon is, de történnek apró lépések. A következő filmem forgatókönyvének előkészítéséhez például a SplitiRegionális Alaptól kaptam támogatást, azzal a feltétellel, hogy a filmet ebben a régióban kell leforgatnom. Ez jó, mert a pénz a munkaerő és az eszközbérlés miatt szinte csaknem száz százalékban visszaforgatódik. A film a dalmáciai turistákról fog szólni.
A Pulai Filmfesztivál ünnepélyes megnyitóján a horvát kulturális miniszter, Bozo Biskupic bejelentette, hogy elfogadták az új horvát filmtörvényt. Mit gondol, milyen hatással lesz ez a horvát filmre? Milyen változásokat hozhat a finanszírozásban?
A filmtörvény elfogadása előtt az volt az általános gyakorlat, hogy a Horvát Kulturális Minisztérium (Ministarstvo Kulture Republika Hrvatska) évente kiírt egy pályázatot, aminek keretén belül régebben évi öt-hat filmet támogattak. A filmekben az államnak száz százalékos része volt, mivel a központi költségvetésből finanszírozták őket. Már az is nagy előrelépés volt, amikor a támogatandó filmek számát tízre emelték és az állami szerepvállalás arányát pedig csökkentették. A hiányzó összeget különböző koprodukciós forrásokból kellett fedezni. Ami a kultúrpolitikát illeti, az első elmozdulást a holtpontról az jelentette, hogy külföldi társproducerekkel kellett együtt dolgozni, akiknek világos és érthető forgatókönyveket kellett bemutatni. Ezzel a filmeseket gyakorlatilag bedobták a mélyvízbe, viszont megnyitották az utat a világ és az egyetemesség felé. A második fontos elmozdulás a mostani filmtörvény, amely például kimondja, hogy a köztévé bevételeinek egy részét vissza kell forgatni a filmgyártásba. Létrehoznak egy audiovizuális központot is, amely a pénzügyi eszközöket irányítja, felügyeli, valamint a filmek promócióját végzi. Ezek eddig kizárólag a minisztérium hatáskörébe tartoztak A horvát lényegében megegyezik a többi európai filmtörvénnyel. Dióhéjban: ez több pénzt jelent a filmgyártásnak és a rendezőknek. A minisztérium továbbra is szerepet fog vállalni, viszont a testület tagjait a szakmai fórumokon választanák meg. A kis országokban, mint amilyen Horvátország is, az a baj, hogy mindenki mindenkit ismer és ebből a tényből szinte automatikusan következik a korrupció. Egy 4,5 milliós országban egyszerűen lehetetlen független testületet választani. Például nálunk összesen három jelmeztervező dolgozik. Közülük kell választani. Ez óriási gond. De fontos, hogy most már létezik egy törvényi keret, ami alapján nagyobb a lehetőség, hogy egyenlő esélyekkel induljunk.
Horvátországban mintegy ötven mozi működik, annyi, mint Szlovéniában. Ez régiós viszonylatban nem túl jó arány.
Igen, de ez kezd megfordulni. Az utóbbi egy-két évben valóságos boom következett be a filmben. Jelentős infrastrukturális (mozihálózat) fejlesztések történtek. Multiplexek épültek. Zágrábban már három is van, Rijekában és Splitben egy-egy. Egyetlenegy tizenhárom-tizennégy termes multiplex gyakorlatilag lefedi a délszláv filmek disztribúciójának körülbelül hetven százalékát. A kisebb mozik vagy megszűnnek, vagy művészfilmekre specializálódnak. Vannak mozik például, ahol Tarr-filmeket is vetítettek (Kino Tuskanac).Az Armint multiplexben adták, ahol sokkal szélesebb közönség elé juthatott egy kvázi nem közönségfilm. Sokat számított, hogy a film külföldi sikereket ért el. A horvát nézők úgy érezhették, hogy érdemes beülni egy horvát filmre. A külföldi fesztiválsikerek mintha hitelesítenék a filmet.
Közreműködött: Walkó Ádám
