A Győrben, illetve a kísérőrendezvények helyszínein bemutatott többszáz hosszabb-rövidebb alkotás a hagyományokhoz mérten újra bebizonyította, hogy a mozgóképes ábrázolás még korántsem érte el technikai-tematikai korlátait. A 11. Mediawave újra bebizonyította, hogy léteznek játék- és dokumentumfilmek, animációs és kísérleti alkotások a hazai tévé- és mozikínálat szellemi határain túl is.
A távoli Zog bolygó kegyetlen kis lakói fizikai tekintetben némileg eltérnek a földlakóktól, mivel fejük és nemi szervük – a mi nézőpontunkból szemlélve felcserélt helyzetben találhatóak, és ennek köszönhetóen fordított módon funkcionálnak, így a csók számu(n)kra felér egy nemi aktussal, míg szeretkezésük a combok közötti fejek egymás szájába köpködésében merül ki. Visszataszító szokásaikon felháborodva a földi vezetés inváziót indít, ám félúton a zogok armadájával találkoznak, akik hasonló lépésre szánták el magukat, miután megismerték a földi viszonyok tarthatatlan gusztustalanságát.
A brit Phil Mulloy 11 perces Intolerance című minimálkivitelű animációja természetesen nem definiálja a tizenegyedik Mediawave-et, azonban jó példa (lehet) arra, hogy megmutassa, léteznek játék- és dokumentumfilmek, animációs és kísérleti alkotások a hazai tévé- és mozikínálat szellemi korlátain túl is, azaz van másfajta, a hagyományostól eltérő megszólalási mód és fórum (a címben és történetben rejlő didaktikum e tekintetben szintén frappánsan tömör párhuzamot implikál). A Győrben, illetve a kísérőrendezvények helyszínein bemutatott többszáz hosszabb-rövidebb alkotás a hagyományokhoz mérten újra bebizonyította, hogy a mozgóképes ábrázolás még korántsem érte el technikai-tematikai korlátait, az innovatív energia mind a tartalom, mind pedig a láttatás területén megmutatta szokásos jótékony hatását.
A fesztivál évről évre visszatérő újdonságereje a nem konvencionális módon alkotó és gondolkodó rendezők, illetve az előzsűri munkájának gyümölcse, utóbbiak a fesztivál eredeti célkitűzését (öncélúságot nélkülöző újszerű látás és ábrázolás preferálása) szem előtt tartva szelektáltak a több mint ezer pályázó film közül. Amennyiben a válogatás tükrében tetten lehetne érni a rendezvény tételezett célját, akkor az egy olyasféle, a fentiekből körvonalazódó gesztus lenne, mely a margóra szorult művészeti és kulturális értékeknek kíván teret nyújtani. Itt már nincs szó művészfilm és Hollywood ellentétéről, nem a szokásos szembeállítás szerez érvényt az underground populáris kultúrával szembeni győzelméhez. A képlet szimplább, vannak jó és nem jó alkotások, s a szerencsés látogató elég széles kínálatot lát ahhoz, hogy e kérdésben dönteni tudjon. Az előző tíz év Mediawave-filmjeinek vizuális kínálata teremt éltető kontrasztot az összehasonlításhoz.
A tömjénfüst eloszlásával azonban meg kell jegyeznem, hogy a tavalyi kínálat tíz éves „best of" válogatással megtámogatott felhozatalához képest – az ezévi mezőny csak négyes osztályzatot érdemel. Idén hiányoztak a kiemelkedő alkotások, a korábbi évekre rácáfolva átütő sikert egyetlen film sem tudott produkálni, ráadásul a sűrű programba egy-egy gyengébb alkotás is belopta magát (gondolok itt az erotikus kategóriában induló, ám hatását tekintve ellentétes érzelmeket kiváltó Tatawóra. (r. Jo Sol), mely filmcím a fesztivál alatt szitokszóvá nemesült a(z agyilag is) megfáradt mozirajongók körében).
Talán egyedül a zenei-, illetve táncfilmek kategóriájában felvonuló alkotások tekintetében éreztem komolyabb javulást a korábbiakhoz kepest, melyek közül Thierry de Mey Musique de tables, azaz Zenélő asztalok című produkcióját, illetve Laura Taler filmjét (A Very Dangerous Pastime) emelném ki. Mindkét film esetében a zene és a mozgás apropóján születtek meg azok a plusztartalmak, melyeknek egyedüli terepét csakis a képi médium képes ábrázolni. A kottából olvasott asztalkopogás, illetve a mozgásművészetek oktatófilmbe hajlása a zeneiség olyan komponenseit oltják filmes közegbe, melyek az auditivitás elsődleges terepéről, a magnó, rádió stb. korlátozott médiumából a vizuális közegbe transzformálva érik el teljességüket,. A különböző művészeti ágak közötti átjárhatóság felmutatása jellemző erőforrása a fesztiválon bemutatott alkotásoknak.
A groteszkre, abszurdra építő filmek arzenálja szerencsére idén is megtalálta kedvenc műfaját, az animációk, illetve kisjáték- és kísérleti filmek hagyományos keretei megfelelő technikai és terjedelembéli korlátokat szabtak a számukra. Láthattunk háztartását – szó szerint – véresen komolyan igazgató háziasszonyt (Jessica Nilsson: Spotless), oroszrulettet játszó unatkozó családanyákat (Roberto Santiago: Ruleta) vagy éppen egy sushiért folyó küzdelmet két egész percben (Hiroyuki Nakao: Steam Punk „Go Round").
A fesztivál mindenkori húzóágát a markáns dokumentumfilmmezőny képviselte, mely hagyomány idén is folytatódott. A műfaji határok tarthatatlanságát propagáló alkotások közül említést érdemel egy, a kísérleti kategóriában bemutatott antropológiai (dokumentum) film a finn Milla Moilanen rendezésében (Wanted), melynek saját tudományterületére történő reflektív viszonyulását azonos szándékkal, ám más szempontból megvilágítva mutatta be Pölcz Róbert és Pölcz Boglárka Szafarija. Ezek a filmek már felülkerekednek a dokumentum és fikció összeegyeztethetetlenségéből eredő parttalan vitán, egyikük artisztikus elemekkel, másikuk az érzéki közvetlenség segítségével képez mondanivalót képi látványvilága elé.
A hivatalosan versenyként meghirdetett programmal szemben a fesztiválon való megjelenés önmagában nyertessé tette valamennyi filmet, a különböző kategóriák elismerései általában leginkább erkölcsi méltatást jelentenek. Az idei fődíjas rendező, Jos Stelling (állandó főszereplőjével egyetemben) visszatérő vendége a Mediawave-nek, legújabb alkotása (The Gas Station) sikerét némileg a már korábban bemutatott The Waiting Roomnak köszönheti. Tulajdonképpen mindkét film a kisember Nő utáni vágyát tematizálja, mely vonzalom – ellenállhatatlan ereje folytán – hősünket annak méltóságától és akaraterejétől megfosztva mulatságos és kínos szituációkba kergeti.
A „Nemzetközi Vizuális Művészeti Fesztivál" címet jócskán kinövő és túlteljesítő rendezvény vizuális jelzőjét az „össz-" előtagra cserélhetnék a szervezők, mivel a filmözönt idén is jelentős mennyiségű kísérőrendezvény támogatta. A zeneiség erős jelenléte nem csak a filmek terén realizálódott, mivel az ilyentájt Művészetek Szentélyére keresztelt győri zsinagóga az idén is színvonalas produkcióknak adhatott otthont, továbbá felüdülést a fáradt szemek tulajdonosainak. A válogatás szempontjai megegyezőek a filmes irányelvekkel, azaz olyan előadók kaptak idén is lehetőséget, akik a mainstream fősodrát elkerülve csendesebb vizek csendesebb visszhanggal járó produkcióival kényeztették az igényes zenei kedvelőit (leginkább blues, jazz, etno- és cigányzenék képviselték a kínálatot). Emellett gasztronómiai csata (klasszikus halászléfőző verseny), kiállítótermi és szabadban meg-/berendezett kiállítások, továbbá táncházak és beszélgetések színesítették, tették teljessé a hangulatot.
A fesztivál főszervezője, Hartyándi Jenő egy tavalyi tévényilatkozatában abbéli reményét fejezte ki, hogy a rendezvény nem növi ki magát, és képes lesz megtartani eredeti bensőséges hangulatát. Szerencsére – részben – nem lett igaza, mivel az immár három országot egy kulturális játéktérré kovácsoló esemény igazi monstre méreteket öltő kínálattal csábítja az érdeklődőket, ellenben a zsinagóga kerthelyiséggé varázsolt udvarán évről évre ugyanaz a barátságos, nyitott és ezáltal minden belterjességtől mentes atmoszféra fogadja a látogatót. A 11. Mediawave pesszimista jelmondatát (21. század: Game Over) az egyértelműen szükségesnek és végre talán anyagilag is életképesnek bizonyuló rendezvény a jövőben átírhatja(, mivel): The Show Must Go On!
