Amikor 2010-ben az argentin Szemekbe zárt titkok megnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart, lehetett sejteni, hogy Hollywood most sem lesz állhatatos és megpróbálják majd amerikanizálni ezt a világsikerű krimit. Ami sikerült is, annak minden előnyével és hátrányával együtt – bár a hátulütő jóval több.
A film hivatalosan nem remake-je Juan José Campanella 2009-es remekének, hanem az argentin mozi alapját képező Eduardo Sacheri-regény amerikai adaptációja. A főhős ezúttal egy visszavonult FBI ügynök (Chiwetel Ejiofor), aki már 13 éve átnyergelt magándetektívnek. Ezek alatt az évek alatt szabadidejében annak a gyilkosságnak az ügyében nyomozott, ami miatt anno kilépett. Amikor röviddel 9/11 után Los Angelesben kutatott terrorista sejtek után, egy barátja és munkatársa (Julia Roberts) lányát megerőszakolták és megölték. Hősünk egy ügyész (Nicole Kidman) segítségével nyomozni kezdett egy gyanús fiatalember után, akinek bűnössége hamar bizonyítást nyert, de csak hármójuk számára, a srác ugyanis informátor volt egy terroristasejtben, így felsőbb utasításra futni kellett hagyniuk. De csak mostanáig, a főhős ugyanis épp a nyomára akadt a 13 éve felszívódott tettesnek.
Sacheri tökéletes krimi-thrillert írt, az argentin rendező pedig borzasztóan látványos filmet készített belőle annak idején, aminek az egyik legemlékezetesebb szcénája egy hosszú, vágás nélküli(nek tűnő), futballstadionban játszódó snitt, a másik pedig egy feszült kihallgatás, mely hollywoodi filmben elképzelhetetlen teljes frontális férfi meztelenséggel zárul (egyszerűbben: a színész megmutatja méretes szerszámát a kamerának, premier plánban). Nem meglepő módon ez a két jelenet egészen máshogy néz ki az amerikai változatban, és ez nem válik előnyére Billy Ray rendezésének. A stadionos szcéna óriástotállal indul, ahonnan a kamera szépen rárepül a nézőtéren álló hőseinkre, de a rendező itt elvágja a snittet. Ellazsálja a melót, pedig ez ziccer volt, az argentin filmben teljesen indokolt volt az akrobatikus kameramozgás, mert amúgy is egy sportmeccsen játszódott az akciójelenet. A meztelenkedős jelenet pedig az amerikai verzióban természetesen korántsem olyan tökös, mint az argentin változatban, épp ellenkezőleg. A történetnek ez a csúcsa, a nagyjelenete, ebben a filmben viszont totális kudarcba fullad, bizonyítva, hogy nem öncélú magamutogatás volt, amit az argentin eredetiben láttattak.
Ray rendezése tehát minden, csak nem látványos vagy hatásos, megérdemelten kapott enyhe (PG-13) korhatárt. Az unalmas jelenetezés ráadásul észrevéteti a forgatókönyv hibáit is. A történeten az amerikai feldolgozásban már meglátszik, hogy eredetileg regénynek írták. A sztorinak kiforrott tézise van, mely szerint minden karakterét a szenvedély mozgatja (a gyilkost, a nyomozókat, a gyászolókat), ezt viszont Ray egy filmszerűtlen és szájbarágós nagymonológban fejti ki. A cselekmény két szálon fut, de egyáltalán nem gördülékenyen. A jelenbeli szálban csak a film végén történik valami, ez az idősík tehát leginkább egy keretet biztosít egy flashback-szerkezethez, a gond csak az, hogy az alkotók ragaszkodnak a két szálhoz, és eseménytelen, jelenbéli szcénákat ékelnek a múltbeli nyomozás fordulópontjai közé. Roberts és Kidman ráadásul teljesen ugyanúgy néznek ki a 13 évvel ezelőtti idősíkban, mint a jelenbeliben. Mivel egy csomó szituáció és dialógus annyira semmitmondó és banális, hogy közvetlenül a gyilkosság után és 13 évvel később is történhetne, csak úgy tudtam rájönni, hogy az adott jelenet a múltban vagy a jelenben játszódik-e, hogy megnéztem, őszül-e Ejiofor halántéka. Alighanem sosem fordult még elő, hogy a sminkes munkája ennyi figyelmet kapott volna egy hollywoodi mozifilmben.
Két erőssége van ennek a filmnek: az egyik, hogy a történetet sikerült az amerikai történelembe ágyazni. Az argentin eredetiben nyilvánvalóan szó sem volt semmiféle 9/11 utáni iszlamofóbiáról és terrorparanoiáról. A párizsi terrortámadás fényében az író-rendező maga is meglepődhetett, hogy mennyire profetikusan választott témát. A film másik előnye a színészgárda alakításai. Ejiofor fekete, Roberts és Kidman a 48. évüket tapossák és nők, azaz a hollywoodi stúdiók nem halmozzák el őket jobbnál jobb szerepekkel. Ezúttal gyakorlatilag egy halva született filmben játszanak, de ha nem készülnének ilyen tökéletesen fölösleges mozik Hollywoodban, mindnyájukat szökőévente látnánk. Kidman és Ejiofor is jók, de a leghálásabb szerep Robertsnek jutott a gyászoló anya szerepében, és újra bizonyítja, hogy a fiatal hollywoodi kollegináknak bőven van még mit tanulniuk.
