Pár évvel ezelőtt valószínűleg egy sima hidegháborús, már-már nosztalgiázó kémthrillerként néztük volna a Kémek hídját, a épp zajló, finoman szólva aggasztó periódus (média)hangulatában viszont a film főhősének gyerekeivel az iskolában megnézetett atomháborús propagandafilm kicsit más színezetet kap.
El kell gondolkoznunk: tényleg véget ért-e a hidegháború, vagy csak felszusszantunk kicsit itt, Európa keleti felén, mielőtt folytatódik az esztelen cirkusz, aminek kezdeteire és indokaira már a legfőbb résztvevői sem emlékeznek, csak zajlik tovább az egész, kicsit más néven, kicsit máshol, kicsit más ürüggyel. Ha felszínre is dob néha hasonló gondolatokat, a Kémek hídja épp azért jó, mert két órára javarészt felfüggeszti a jelenkor sorsa miatt való aggódásunkat és visszaröpít egy boldogabb korba. Na, nem az 50-es évek végi hidegháborúsba, amikor a cselekmény játszódik, hanem a 70-es évekbe, amikor a fiatal Spielberg (első) aranykorát élte, és mellette Hollywoodban olyanok készítettek nagyszerű thrillereket, mint Coppola vagy Friedkin.
És épp ez a legnagyobb probléma is a Kémek hídjával is: a Coen fivérek nagyszerű megtörtént esetből írtak (újra) forgatókönyvet, de az a 70-es évek mára avíttasnak tűnő filmnyelvével került vászonra. Ami azért érdekes, mert Hollywood éllovasaként Spielberg mindig nyitott volt az innovációra (ha másra nem is), de így, idősödve utóbbi éveinek negédes termése (Lincoln, Hadak útján / War Horse) inkább meglehetős punnyadtságot és érzelgősségre való erős hajlamot mutat. Mintha halkan beismerné, hogy megírta már az ő fejezetét a filmtörténetből, most már megengedheti magának a lanyhulást. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne működne a film: működik, jobb mint bármi amit ebben az évtizedben letett az asztalra, és időnként izgulunk is, de a kimért tempó, a finomkodó megoldások azt éreztetik, hogy ebben is több volt a biztonsági játék és a kipipálós jellegű rendezés, mint a meglepni akarás.
James B. Donovan egy minta-amerikai: nagyszerű munkatárs, ideális családapa, még túl decensen is öltözik, nem is játszhatná más, mint Tom Hanks. Igazi kapitalista (biztosítási ügyvéd), de igazságos és humanista. Amikor a főnökei (a még mindig kellemes kisugárzású Alan Alda) megkérik, hogy vállaljon el egy enyhén szólva fura ügyet, megteszi, jobbára hazafiságból: egy New Yorkban elcsípett orosz kém védőügyvédje kell legyen. Fontos ez az Egyesült Államoknak, hiszen a Szovjetunióval ellentétben nem akarnak kirakatperekben embereket halálra ítélni – persze, he belegondolunk, ez is egyfajta kirakatper, csak éppen azt teszik kirakatba, hogy milyen jó dolog az amerikai alkotmány, és hogy milyen igazságos ország is ez. Donovan ügyvéd ravasz rókaként kiharcolja, hogy kém védence, a bűnösségét egy pillanatra sem tagadó, rezignált Rudolf Abel (Mark Rylance) ne kapjon halálbüntetést, hanem legalább hagyják penészedni egy karcerben addig, amíg a ruszkik el nem kapnak egy amcsi kémet, így legalább majd lesz amivel egyezkedni egy túszcsere esetén. És mit ad isten, a szovjetek tényleg elkapnak egy pilótát, így aztán Donovant elküldik a frissen kettéosztott Berlinbe egyezkedni: intézze el a túszcserét. Persze, az ügy nem ennyire egyszerű, de nem rontom el spoilerekkel (habár a többi már – ahogy mondani szokták, de konkrétan is –: történelem).
A film többször is regisztert vált: ha az első perceiben elegáns kémfilmnek is hisszük, hamar bírósági dráma lesz belőle – de mire azt megszoknánk, már egy lepattant, háborús övezetben játszódó alku-thrillerré változik. Tom Hanks a maga megbízhatóságával nagyszerű és nyilvánvaló választás volt a főszerepre, sőt, még talán – színészként és a szerepben egyaránt – túlságosan magabiztos is. A film elején többször elcsíphető Coen-féle humorral sajnos hamar felhagynak, és a filmvégi komorságot helyette az untig szajkózott amerikanizmussal, patetikus hazafisággal színezik az alkotók, amitől egyrészt tökéletesen illik a Spielberg-életmű későbbi szakaszába a film, másrészt viszont szinte teljesen elveszi az üzenet élét. Mert bizony lennének nyalánkságok: az a keserves igyekezet, hogy az NDK elismertesse az USA-val saját létjogosultságát, vagy a túszcsere-egyezkedés alatt kiderülő kínos dolgok izgalmasak lehetnek az átlagnéző számára is, nemcsak a történelembuziknak.
Szolid, stílusos, nosztalgikus hidegháborús dráma tehát a Kémek hídja, aminek érdemeit viszont nagyban csorbítja az erőltetetten klasszicizáló, redundáns és finomkodó fogalmazás, a rizikókerülés... és az a nyavalyás pátosz.
