Hat év után véget ért A törvény embere. Elmore Leonard és Graham Yost sorozatának végén senki nem lovagolt el a naplementében – és ez így van rendjén.
Elmore Leonard, aki a 60-as és a 70-es években írói karrierje mellett forgatókönyvíróként dolgozott, gyorsan belefásult a filmszakmába – állítólag rühellte, hogy jegyzetekkel firkálják össze műveit. Épp ezért dobbant akkorát rajongóinak szíve, amikor kiderült, hogy Fire in the Hole című novellája alapján – ráadásul az íróval közösen – sorozat készül a Kentucky állambeli Harlan megye gonosztevőit sorra büntető Raylan Givens történetéből.
A törvény embere az örökbecsű Deadwood után az első sorozat volt, mely újra életre tudta lehelni a vadnyugat szellemét. Jókor volt jó helyen, azonban mégsem került be a kortárs sorozatok kánonjába. Mindez pedig – egyebek mellett – talán betudható annak, hogy Graham Yost, a sorozat teremtője, és Leonard kompromisszumot nem tűrően állt ki a méregerős párbeszédeket, velejéig koherens, de kíméletlenül bonyolódó dramaturgiát, és karizmatikus figurákat felvonultató sorozat mellett.
Leonard királydrámáktól kusza meséje valahol a western, a hard boiled krimik, a bűnponyvák, és a 90-es évek rendőrthrillerei között lebeg, a sorozat szerkesztésmódja pedig pontosan erre a műfaji olvasztótégelyre rímel. Minden évad keretét egy egyre táguló cselekmény adja, melyen belül több-kevesebb anekdotikus szubtörténet duzzasztja a drámát. Az epizodikus és szerializált cselekményvezetés narratív komplexitását azonban a karakterek tüzelik.
Leonard bűnben fogantatta Raylan (Timothy Olyphant) figuráját, akit fejesei büntetésből küldenek Harlanba, szülőhazájába, hogy rúgja fel az ott megbúvó kígyófészket. Addig sem gyilkol bűnözőket a törvény nevében – hitték naivan. Önmagában álló karakter, aki az anakronisztikus western-tipológia és a cowboy-újraértelmezések közötti senkiföldjén csatangol, mozgása végtelenül cool, szavai lassúak, de súlyuk az mindig van. Nem John Wayne szellemét idézi, nála sokkal visszafogottabb, kontrolláltabb, a megye végeláthatatlan szennyén pedig kellemes iróniával vágtat keresztül. Eastwoodi higgadtságával és lakonikus önreflexivitásával – ő is tudja, hogy ma már senki nem hord Stetstont – Leonard a vadnyugat illúziójának elhullását és újraderengését is egyaránt érzékelteti. Mert a Stetson nélkül Raylan cselekvőképtelen. Tettei pedig csúnyán sújtanak le az arra érdemesekre. Ahogy arra exneje rá is mutat az első epizódban: ő a legdühösebb ember, akit Harlan szürreálisan szutykos fertőjében megismerhetünk. Leonard és Yost – valamint a kitűnő Olyphant – tökéletesen érzékeltetik mindennek az eredőjét. Azt, hogy Raylan nem tud szabadulni múltjától, ami folyamatosan alakítja jellemét, mégha azt ő maga tagadja is. Ezért nem tipikus antihős, hisz azokkal az emberekkel köti össze gyermekkori emlék- és vérkötelék, akiket kíméletlenül meg kell rendszabályoznia - seriffcsillaggal, vagy anélkül. A kísértő múlt pedig minden, amit Harlan nyújtani tud neki. Egy rohadék apát, egy reménytelen szerelmet, sok-sok tahó vagy épp éles eszű martalócot, és egy bámulatos démont, akivel együtt bányászott szenet Kentucky hegyei között. Ő Boyd Crowder.
Míg Raylan az évadok során lineáris karakterfejlődési ívet jár be, addig tökéletes antagonistájának jellemtelen jellemét a sorozat szerzői spirális pályára állítják. A saját kegyetlen téveszméjében tobzódó Boyd (a zseniális Walon Goggins) elhiszi, hogy ő Harlan megváltója. Ahogy Raylan legitimálja saját kétes eszközeit, úgy igazolja Boyd is azt a fantáziaképet, hogy ő többet jelent a megyének, mint más rosszarcúak. Ijesztően simabeszédű túlélőgép ő, akit Leonard neonáci bankrablónak álmodott meg, majd pedig Yosttal karöltve évadról évadra átgyúrta, jézusmániás hamis prófétává, whiskey-szagú keresztapává, botladozó drogcsászárrá. Boyd egyszerre tagadja meg saját anakronisztikus törvényenkívüli-mítoszát és lubickol benne, de hibáit – akárcsak Leonard oly sok hőse – nem tudja megkerülni, ugyanazok a baklövések okozzák visszazuhanását az önáltató körkörösségbe.
Egymás összemosódó árnyékai ők, múltban rekedtségükben metszik egymást, jó és rossz élhetetlen fogalmai pedig szó- és pisztolypárbajaik nyomán hullnak hamvukba. A ködös moralitás nem definiálja őket. A western legbelül a civilizáció megőrzéséről és megvédéséről mesél, a fehér kalap és a fekete kalap mellékes. A hősök megvédik a civilizált határvidéket a „vad” behatolóktól (akik nem csak indiánok). Feláldozzák saját civilizációjuk érdemeit csak azért, hogy megvédjék azt – pusztítva építenek. Raylan és Boyd is ezt teszi. Mindkettejük – így vagy úgy – Harlan mellett áll, áldozataik óriásiak, és véletlenül sem hiszik egymást betolakodónak. Az ő harcuk a megyét benépesítő senkiháziakkal közös harc, de lövéseik tükörszobában visszhangoznak. A kettejük közt dúló háború viszont személyes. A szénbányászat emléke gúzsba köti a kezüket. Tudják, hogy egymás szimbiontái, és azt is, hogy ez véges állapot. Az elkerülhetetlen leszámolás útjában azonban ott áll példátlanul ambivalens barátságuk, mely a rájuk kirótt bűnhődést csak még kegyetlenebbé teszi.
