„Olyan ez a film – nyilatkozta a főszereplő Evelynt alakító Rachel Weisz –, mintha a Jóbarátok egy epizódját néznéd kényelmesen, a pattogatott kukoricáddal, aztán egyszer csak kihúzzák alólad a széket.”

Neil LaBute amerikai drámaírót és filmrendezőt manapság „Amerika legdühösebb fehér férfijaként” tartják számon. Művei provokatívak, borúsak, sivárak és pesszimista hang­vételűek, mélyre ásnak az emberi lélek rejtelmeiben, hogy a legrosszabbat hozzák a felszínre. (Talán éppen ezért is ha­sonlítják őt lépten-nyomon David Mamethez.) Hősei nem vérengző sorozatgyilkosok, akik hullahegyeket hagynak maguk után, hanem hétköznapi emberek, akik frusztráció­jukat, vagy éppen ambícióikat kívánják gyengébb em­bertársaikon kiélni, hogy önző kis szórakozásaiknak hódolhassanak, vagy a művészet oltárán áldozzanak, megsebzett és összetört lelkeket hagyva maguk után.

A The Shape of Things sem kivétel ez alól. Könnyed hang­vételben indul a film, bemutatva, hogyan találkozik a múzeumban Adam (Paul Rudd), a kissé pocakos, idétlen fri­zurájú biztonsági őr és Evelyn (Rachel Weisz), a művészeti tanulmányokat folytató, meglehetősen radikális nézeteket valló egyetemista lány. Ahogy ez lenni szokott, egymásba szeretnek, és Adam, Evelyn finom, de határozott befolyása alatt lassan átalakul, ha nő lenne, azt mondhatnánk, sza­bályszerűen kivirágzik. Egyre karcsúbb lesz, új hajviselet, új ruhák meg egy orrműtét is hozzájárulnak ahhoz, hogy rövid időn belül úgy nézzen ki, mint egy férfimodell. Egyedül barátai, Jenny (Gretchen Mol) és Philip (Frederick Weller) szemlélik megdöbbenéssel átváltozását, többször hangot adva nemtetszésüknek, de Adam nem hallgat rájuk. A szerelem, egy ilyen gyönyörű és határozott nő szerelme, mint amilyen Evelyn, teljesen elveszi az eszét, nem csoda hát, ha a film végén a váratlan fordulat úgy éri őt – és a nézőt is –, mint az orrbavágás, azt ugyanis egyikük sem gondolta volna, hogy Evelyn tudatosan felépített manipulációjának az áldozata lett, amelynek nem a szerelmi beteljesülés a célja, sőt, valójában egyáltalán semmi köze nincs a szerelemhez. A romantikus kezdetet alapjaiban forgatja fel a végkifejlet, amely során kiderül, hogy Adam csupán a művészi alkotómunka része, eszköze és tárgya, amely akár egy emberkísérletnek is felfogható annak tanulmányozására, hogy mi mindenre is vagyunk hajlandóak a boldogság reményében, illetve a művész meddig hajlandó elmenni művének megal­kotása érdekében. Az alkotófolyamat során a művész szépséget teremt, miközben feltárul saját szörnyeteg mivolta.

A klasszikus Pygmalion-történet tehát modern környezetben modern fordulatot vesz, sok önreflexióval, azt a morális kér­dést vetve fel, hogy vajon mennyi áldozat várható el a mű megszületése érdekében, mekkora árat kell fizetni a tö­kéletes műalkotásért, és vajon az eredmény megéri-e azt? Átgázolhat-e a művész mindenen és mindenkin művének megalkotásához? Ilyen és hasonló kérdéseket vet fel kímé­letlen őszinteséggel LaBute filmje, anélkül, hogy megválaszolná azokat. Válaszok helyett vitatható helyzeteket kapunk vitatható karakterekkel, akik lépten-nyomon megkérdőjelez­hető döntéseket hoznak. Egyszerre lehet utálni és szeretni őket, megvetni Adamet a gyengeségéért, ahogy alárendeli magát egy nő akaratának, ugyanakkor megérteni Evelyn iránti rajongását, csakúgy, mint ahogy Evelyn könyörtelensége is megbocsátható valahol, hiszen a puszta önzés mögött ott van a művész öröktől való tö­rekvése a tökéletes műalkotás létrehozására. Ő a művészet érdekében cselekszik, és ha a művét nézzük, annak eszté­tikai élménye valóban kétségbevonhatatlan.

A végeredmény azonban mégis kétes értékű, hiszen Adamnek rá kell döbbennie, hogy becsapták, megalázták és nevetség tárgyává tették, ugyanakkor azonban hihetetlen átalakuláson ment keresztül, amely során magabiztosabb lett, kinyílt az emberek felé és azok is feléje. Megkapta a lányt, akire vágyott, és akiről másképp talán nem is álmodhatott volna. Jelentéktelen külsejű, félénk és tapasztalatlan férfiból igazi nők bálványa lett, igaz, hogy utána kigúnyolták és megszégyenítették, de szép és fiatal, övé a jövő. Olyan rossz ez? – veti fel a kérdést a film, hiszen, ha jobban körülnézünk, mindenhol „a szépség fasizmusa” uralkodik, azt sugallva, hogy ha szép vagy és fiatal, akkor tied a világ, akkor lehet belőled médiasztár, milliomos, vagy cégvezető, akitől a beosztottjai szívesebben fogadják az utasításokat, ráadásul a szépeknek, ahogy a pszichológusok azt már régen megállapították, sokkal többet elnézünk, és sokkal többet megbocsátunk.

A szépség hatalom, főleg Kaliforniában, ahol a történet játszódik (szándékosan megváltoztatva az eredeti, sokkal konzervatívabb közép-nyugati helyszínt). A helyszín változása a történetben is változást hoz, itt ugyanis már nemcsak egy szerelmi történetről van szó, hanem a szépséget körülölelő mítoszról, ahogy a történet kiegészül ezzel a hollywoodi álomgyárat jellemző szépségfetisizmussal, amely­nek eszményképe egyre inkább beleivódik a hétköznapjainkba is. Ezért van talán, hogy miközben a néző egészen közelről, jelenetről jelenetre követheti nyomon Adam fo­kozatos átalakulását, pozitív változást nyugtáz. Nem is gondol bele, mekkora árat kell majd a fiúnak mindezért fizetnie. Magára az alkotói folyamatra koncentrál, amelynek meg­ítélése éppen olyan különböző lehet, mint bármely más dologénak az életben, hiszen semmi sem tisztán fekete vagy fehér. Inkább arról van szó, ahogy valaki megteremt valakit, a saját ízlése szerint formálja, ráadásul nem erőszakosan, inkább finom utalásokkal (például: „Sokkal jobb lenne így a hajad.”). Ne felejtsük el, hogy ehhez partner is kell, Adam pedig önként vállalja az átváltozást, legalább olyan megelégedettséggel szemlélve a folyamatot, mint Evelyn, nem is sejtve, hogy milyen kimenetele lehet.

Itt csupán arról van szó – csakúgy, mint a Férfitársaságban (In the Company of Men) című filmben, ahol a férfiak a legsebezhetőbb nőt teszik tönkre –, hogy megfelelő áldozat nélkül ez a dolog sem működne. „Csak csináljuk. Bántsunk valakit.” Hangzik a Férfitársaságban kulcsmondata, amely a The Shape of Things-nek a jelmondata is lehetne, de áldozat nélkül ez nem működne. LaBute saját bevallása szerint szándékosan választ „extrém helyzeteket és extrém karaktereket, mert így több az ütközési lehetőség, és ez mindig sokkal szórakoztatóbb, elvégre is az én művészetemnek mégiscsak a szórakoztatás a lényege. A Férfitársaságban című filmem bemutatója után sokan kérdezték tőlem, főleg újságírónők, hogy szerin­tem egy nő képes lenne-e ilyen fajta kegyetlenségre. Akkor azt válaszoltam, hogy szerintem igen, csak másképp csinálná, nem ilyen macsóklub-szintű közös balhé formá­jában, hanem rafináltabban, egyedül kivitelezve. A filmem tulajdonképpen erre a kérdésre ad válasz.” És valóban, Evelyn mindvégig jól elrejti valódi szándékát, hideg, számító és manipulatív, ugyanakkor ellenállhatatlan, aki a világról alkotott határozott véleményével, karakánságával és női csáb­erejével elkábítja Adamet.

Sajnos azonban nemcsak a karakterek és a film kimenetele vitatható, de az is, hogy vajon miért kellett mindenáron a Londonban és New Yorkban oly nagy sikerrel játszott színdarabot filmre vinni. Ami ugyanis jól működött a színház­ban, az a vásznon koránt sem funkcionál olyan jól. Hiába az elgondolkodtató történet, a jó szereplőgárda (egytől egyig a színdarabból), mégis statikus az egész, filmre vitt színház, amely semmivel nem nyújt többet a színházi élménynél, sőt! A mű ez esetben visszaüt alkotójára, megmutatva, hogy nem lehet mindig büntetlenül alakítani, formálni a dolgokat, mert azok megbosszulják magukat, és akkor hiába az eredeti történet, a jól megírt párbeszédek és a lelkes szerep­lőgárda, az egész mégis erőltetett és lapos lesz. Még a drámai végkifejlet is veszít erejéből a fizikai közelség, az inti­mitás hiánya miatt. Mikor Evelyn szembenéz a kamerával, és lerántja a leplet művéről, a mozinéző kívülálló marad, és nem érzi magát Adam megaláztatása részesének, ahogy azt a kis stúdiószínház közelsége ráerőlteti közönségére. Így a végső konfrontáció, amelyben a naivitás szembesül a ke­gyetlenséggel, erőtlen marad, és bár meginog alattunk a szék, mégis olyan, mintha a Jóbarátokat néznénk.