L'ultima notte di Amore / Last Night of Amore

Mit várok Az utolsó éjszakától? Visszatérést a hatvanas-hetvenes évek népszerű poliziotteschi műfajához, ahol ballonkabátos rendőrök küzdöttek ballonkabátos gengszterek ellen, és még izgalmasak voltak a bűnügyi filmek. Meg amúgyis, az olasz műfajfilm legfontosabb műfaja a krimi – vajon miért? Pierfrancesco Favino a Michele Placido (A polip / La piovra) által hagyott gigantikus űrt tölti be a szimpatikus, tépelődő, öregedő zsaru szerepében: nyugdíjazása előtti utolsó éjszakájára készül, de mindeddig egyetlen golyót sem lőtt ki szolgálati fegyveréből. Tovább nem odázhatja a maffiával való szembenézést... A Berlináréra való beválogatás azért jelezheti, hogy nem sima zsánermoziról van szó, hanem talán van benne némi szerzői kézjegy is Andrea di Stefano rendező (amúgy színész) jóvoltából. Szerencsére temérdek alkalmunk van megnézni, a TIFF-en négy vetítése is lesz. (jbn)

Vetítik: június 11., vasárnap, 21.45, Főtér, illetve a szászfenesi Poligon park (két vetítése van szimultán); június 17., szombat, 19.30, mărăști-i mozi; június 18., vasárnap, 15.30, Florin Piersic (volt Republica) mozi (Ultima noapte).

Najsreќniot čovek na svetot / The Happiest Man in the World

Lesz a TIFF-en ez a nem szokványos szerelmi történetet elmesélő, posztjugoszláv koprodukció (a többségi észak-macedón gyártású filmben van bosnyák, belga, horvát, dán és szlován pénz és alkotó energia is)... Főszereplője, Asja túl van a negyvenen, Szarajevóban éldegél. Magányos, úgyhogy benevez egy villámrandi-akcióra: egy szép szombati napon egy hatalmas teremben találja magát egy csomó másik, szintén ismerkedni vágyó emberrel együtt. Itt kerül össze Zorannal, egy nagyjából vele egykorú bankárral, aki új szerelem helyett inkább a megbocsátást hajszolja. Bár ez alapján a történet könnyen megmártózhatna egy kis hollywoodi szirupban, a trailer alapján azonnal látszik, hogy itt szépségversenyekről verbuvált figurák helyett hétköznapi, hús-vér emberek között izzik érzelem és feszültség egyaránt, a filmet átitatja a keserű, ironikus poénok szépséges ragacsa, és a jelenbeli románcra óhatatlanul rávetül a szarajevói múlt tragikus árnyéka. A remek Isten létezik, és Petrunijának hívják (Gospod postoi, imeto i' e Petrunija / God Exists, Her Name is Petrunya, 2019) rendezőjének új filmje a mindenképpen-megnézős kategóriába sorolandó. (bk)

Vetítések: június 11., vasárnap, 15:30, Florin Piersic mozi és június 17., szombat, 20:15, Sapientia (Cel mai fericit om din lume).

A Műanyag égbolt (és a magyar nap filmjei)

Az idén egészen vaskosra sikeredett magyar felhozatalból – tizenegy alkotás közül lehet válogatni a magyar napon, azaz szerdán – ezúttal nem is az erdélyi témájú vagy vonatkozású filmekre, nem is az M. Tóth Géza-összeállításra vagy Fehér György nemrég restaurált és újra felfedezett bűnügyi filmjére fenjük a fogunkat, hanem Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta rendezőpáros sci-fi animációjára, a Műanyag égboltra. A film berlini bemutatkozása óta nagyon kedvező kritikai fogadtatásban részesült, és az is sokatmondó tény, hogy a TIFF-es vetítésekkel egyidőben a világ legrangosabb animációs fesztiválján, Annecy-ban versenyez. A 2123 Magyarországán játszódó meglehetősen disztopikus történet szerint a Föld növény- és állatvilágának teljes pusztulása után a tudósok egy hihetetlenül tápláló, ám az emberi testből táplálkozó növényt kísérleteznek ki. Ebben a kegyetlen világban, ahol a túlélésnek súlyos ára van, próbálja Stefan (Keresztes Péter) minden szabályt áthágva megmenteni felesége (Szamosi Zsófia) életét. Az egyedi történethez izgalmas látványvilág is társul, az animáció ugyanis viszonylag ritkán használt, rotoszkópos eljárással készült, melynek során az alkotók élőszereplős képsorokat rajzoltak át. Aki döntés előtt a teljes magyar filmes kínálatot megnézné, az megteheti ezen a linken. (zb)

Vetítik: június 14., szerda, 21.00, Diákművelődési Ház; június vasárnap 18., 17.15, Sapientia.

My Name Is Alfred Hitchcock / A nevem Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock „visszatérő vendége” a TIFF-nek, abban az értelemben, hogy több, róla szóló, illetve vele kapcsolatos alkotás volt a program része az évek során, változatos műfajokban – most hirtelen a Hitchcock / Truffaut című dokumentumfilm és az HBO/BBC-gyártásban készült The Girl című tévéfilm jut eszembe (magyar címe Alfred Hitchcock és Tippi Hedren). Az idei kiadáson ismét egy dokumentumfilm idézi fel a borzongatás és a suspense atyamesterének alakját és életművét, némiképp rendhagyó módon. Az északír származású brit rendező, Mark Cousins azon filmalkotók közé tartozik, akiket szenvedélyesen érdekel a művészeti ág, amelyben alkotnak, maga a film médiuma, a mozgókép története és a képi kultúra – ezt olyan művei bizonyítják, mint a The Story of Film: An Odyssey című 15 órás (!) dokusorozata, a Történet gyerekekről és filmekről vagy A látás története. Készített már filmet Orson Wellesről, legújabb munkája pedig a mozi egy másik óriását állítja középpontjába. De mitől ígérkezik rendhagyónak A nevem Alfred Hitchcock? Cousins úgy vezet végig a rendező életművén, filmrészletek és archív felvételek segítségével, hogy azt a benyomást kelti, filmjének elbeszélője maga Hitchcock, pedig a narrátor a mester hangját megszólalásig hasonlóan utánzó brit színész, Alistair McGowan – és ez valószínűleg felveti a fikció és dokumentum közti határvonalak bonyolult kérdését is. (pazs)

Vetítik: június 11., vasárnap, 13:30, Tisztek Háza; június 18., vasárnap, 21:30, Művészeti Múzeum (Numele meu este Alfred Hitchcock).

Mummola / Family Time

Tia Kouvo elsőfilmje jól ismert alaphelyzetet dolgoz fel: a karácsonykor összejövő család minden (hétköznapokon egyébként elfojtott) frusztrációja, generációs traumája felszakad és összecsap. Már amennyire ez egy egyébként nehézkesen kommunikáló, egymástól elhidegült finn családban megtörténhet. A középkorú nővérek, Susanna és Helena minden évben a családjukkal együtt látogatnak el a szülői házba. De mint minden évben, Lasse nagypapa túl sokat iszik, Ella nagymamának kell mindenkiről gondoskodnia, a gyerekeknek elegük van, a nővérek pedig a legértelmetlenebb dolgokon vitatkoznak. Karácsony után a szereplők elválnak egymástól, és visszatérnek a hétköznapokba. A fiatal finn rendező fájóan fanyar skandináv humorral keresi a választ arra az univerzális kérdésre, hogy ki tudunk-e törni öröklött mintázatainkból. (zá)

Vetítik: június 14., szerda, 14.45, Victoria/Győzelem mozi; június 15., csütörtök, 19.30, Victoria/Győzelem mozi (În familie).

Hytti nro 6 / Compartment No. 6 / Hatos fülke

Annyit hallottam – különféle jó ízlésű emberektől – erről a filmről, és olyan sokáig halogattam a megnézését, hogy a TIFF-es nagyvásznas vetítés tökéletes alkalom lesz bepótolni. A Északi fókusz nevű szekció egyik filmjeként vetítik Juho Kuosmanen „békebeli”, azaz még az orosz invázió előtti alkotását. Hogy miért fontos ez? Egy Moszkvából Murmanszkba tartó vonaton játszódik a film, ahol egy finn nő összeismerkedik egy orosz bányásszal, és a hosszú úton elindul bennük valami... Ám nemcsak az azóta alaposan megváltozott finn-orosz viszony miatt lehet érdekes a Hatos fülke, hanem mert viszontláhatom a remek Jurij Boriszovot, akit már a tavaly is imádni lehetett a Volkonogov kapitány megszökött című filmben. Ha  ez sem volt elég meggyőző: a film 2021-ben Cannes-ban a zsűri nagydíját nyerte el. (jbn)

Vetítik: június 12., hétfő, 16.00, Diákművelődési (Stud-)ház; június 16., péntek, 21.45, szászfenesi Poligon park (Compartimentul 6).

Viften / Empire

A TIFF skandináv filmválogatása akkor is erős szokott lenni, ha nem szentelnek kiemelt, fókuszszekciót ennek a régiónak. Idén Északi fókuszunk is lesz, és benne egy olyan film, ami kilógni látszik a megszokott dán-norvég-svéd-finn filmnyelvi esztétikából és témavilágból. Frederikke Aspöck negyedik nagyjátékfilmje kosztümös történelmi dráma és vígjáték egyvelege, a dán gyarmatbirodalom hajdani világába kalauzol: a sztori a Nyugat-Indiákon, St. Croix városában játszódik, 1848-ban. A nő rendezte és nő írta (Anna Neye – ő a főszereplő is!) film két nő barátságával indul: mindketten feketék, és csodásan ki is jönnek egymással, pedig egyikük szabad, a másikuk rabszolga: a házvezetőnője. A bajok akkor kezdődnek, amikor rabszolgalázadásról érkező hírek feje tetejére állítják az egész helyi közösséget. A filmben valamilyen mértékben biztosan viszontlátjuk majd a rabszolgalázadás-történetek korábbi feldolgozásainak filmes eszköztárát, s a történelem és a téma sokszor, sokféleképpen, akár Oscar-díjat érően is feldolgozott brutalitását sem lehet mellőzni, a Viften trailere mégis éles humort és sok nevetést ígér. Mi pedig iszonyú kíváncsiak vagyunk, hogy mitől lesz ez a rabszolgalázadás-történet új, dán, esetleg hogyan érvényesül általa a modern női szemszög. (bk)

Vetítések: június 10., szombat, 16:00, Tisztek Háza, június 11., vasárnap, 18:00, Florin Piersic (volt Republica) mozi (Imperiul).

Rheingold

Fatih Akin számára a Rheingold egyfajta visszatérés a gyökerekhez. A török származású rendező gengszterfilmet és melodrámát ötvöző első nagyjátékfilmje, a Villanás az egész (Kurz und schmerzlos) hamburgi, a nyolcvanas években még kétes hírű Altona negyedbeli fiatalkori élményeit örökíti meg. Hasonló társadalmi környezetről mesél a Rheingold is, ami az iráni származású rapper, Giwar Hajabi, ismertebb nevén Xatar (a kurd kifejezés „veszélyt” jelent), valóban filmvászonra kívánkozó története. A még mindig csak 41 éves rapper, producer, kiadó és nem mellesleg üzletember a német rapszcéna egyik legismertebb és minden ellentmondásossága ellenére, legkedveltebb figurája. Családja a nyolcvanas években került Bonnba, mivel kurd szabadságharcos szüleinek menekülniük kellett Iránból. A kilencvenes években kezdett zenélni, de igazi „hírnevet” azzal a 2009-es rablással szerzett, melynek során kétszáz kilónyi aranyat lopott egy társával, amit egyébként azóta sem találnak (innen az ironikus címbeli utalás Richard Wagner A Rajna kincse című operájára). Xatar második albumát a börtönben rakta össze, szabadulása óta töretlen a népszerűsége Németországban. A mai napig megosztó rapperről szóló életrajzi film sodró gengszterdrámát, családi filmet és – mint Fatih Akin esetében mindig – a két kultúrában való létezésről, idegenségről és a rasszizmusról szóló fejtegetést ígér. (zá)

Vetítik: június 12., hétfő, 21.45, Főtér, illetve a szászfenesi Poligon park (két vetítése van szimultán); június 15., csütörtök, 20.30, mărăști-i mozi; június 18., vasárnap, 20.00, Florin Piersic (volt Republica) mozi.

Knit’s Island

WTF? Egy dokumentumfilm, aminek a képi részét teljesen egészében egy túlélős videójátékban forgatták renderelték le? Olyan isten nincs, ami engem távoltart attól a moziteremből, ahol ezt vetítik. Pláne, hogy tudom, milyen, amikor a többjátékos üzemmódban kijön a pléjerekből az „ember embernek farkasa” üzemmód (pár éve az akkor igen népszerű PUBG ürügyén próbáltam összefoglalni erre vonatkozó gondolataimat). A Knit’s Island annál is érdekesebb és potenciálisan fontos alkotás, mivelhogy egyre többen töltik az életüket digitális avatárok mögé bújva, úgy csodálva a gép által rajzolt gyönyörű növényzetet, hogy ők maguk soha nem hagyták el a nagyvárost (erre a kovid egy jókora lapáttal rátett). Hogyan változik meg az emberek közötti interakció egy olyan világban, ahol mindent szabad, de igazából mégsem, hiszen nagyon pontos játékszabályok érvényesülnek? A reális és a virtuális közötti határok ijesztő mértékű elhomályosodására számítok. (jbn)

Vetítik: június 12., hétfő, 22.00, Arta/Művész; június 14., szerda, 12.00, Arta/Művész (Insula lui Knit).

Casablanca

Miért vár az ember egy olyan filmet, amit már jónéhányszor látott – ráadásul egy olyan fesztiválon, ahol vadonatúj, friss és máshol nemigen hozzáférhető filmek tömkelegét nézheti meg? Az utóbbi években egyre nagyobb vonzerőt jelentett számomra a TIFF-en, hogy a szervezők – akár kiemelt eseményként, például élőzenei kísérettel, akár „simán” – filmtörténeti klasszikusokat iktatnak a fesztivál programjába, többnyire felújított, restaurált változatban. Maradandó élményt jelentett például megnézni Fellinitől Az édes életet Kolozsvár esti főterén, a Mátyás-szoborcsoport tövében ülve. Ugyanolyan izgalommal várom most a Casablancát, ugyanazon a helyszínen, ugyanúgy nagyvásznon – ahogyan még sosem láttam. Rick (Humphrey Bogart) és Ilsa (Ingrid Bergman) untig ismert háborús románcán valahogy nem fog az idő, híres egysorosai – „Nekünk mindig megmarad Párizs”, „Játszd el, Sam”, „Azt hiszem, ez egy szép barátság kezdete” – mindennapi kommunikációnkba beépült szófordulatokká váltak. Alighanem igaza van Umberto Ecónak, aki a film óriási sikerét azzal magyarázta: „Amikor minden őstípus szemérmetlenül beront a színre, homéroszi mélységek nyílnak. Két klisé nevetséges. Száz klisé megható.”

És van még valami, ami érzelmi kérdéssé (is) teszi a Casablanca TIFF-es vetítését: Kertész Mihály itt, a kincses városban kezdte filmrendezői pályáját, amit aztán Hollywoodban, pont a Casablancáért kiérdemelt Oscar-díjjal koronázott meg – és ezzel a kolozsvári „ősbemutatóval” kicsit mintha hazatalálna. (pazs)

Vetítik: június 14., szerda, 21:45, Főtér; június 14., szerda, 21:45, szászfenesi Poligon park.