Hommage á Dumitru Prunariu Néhány éve a TIFF-en bemutattak egy dokumentumfilmet, amely a volt szocialista országok asztronautáinak sorsáról szólt, Kelet-Németországtól Mongóliáig. Ha emlékezetem nem csal, az első (és mindmáig utolsó) román űrhajós, aki valóban járt az űrben, Dumitru Prunariu akkor is itt volt. Most viszont kifejezetten az ő tiszteletére terveznek (dísz)vetítést, annak örömére, hogy a híres űrrepülés éppen 35 éve történt. Tehát Prunariu itt lesz, és megtekintheti a 8 nap a kozmoszban című rövidfilmet (a Sahia Film archívumából), valamint az Operation Avalanche című független amerikai játékfilmet, ami a témához kapcsolódóan a legörökzöldebb összeesküvés-elméletet dolgozza fel. Igen, azt, hogy az amerikaiak nem is jártak a Holdon. Ha jól értem a sztorit, akkor négy CIA-ügynök dokfilmesnek adva ki magát, bebocsáttatást nyer a NASA-hoz, és ott szenzációs, elképesztő, hihetetlen felfedezéseket tesznek. Talán azt, hogy Prunariu sem volt az űrben? (pazs)

6,9 pe scara Richter / 6.9 a Richter-skálán Román-magyar-bolgár koprodukció. De végülis mindegy, a pénznek nincs szaga, főleg ha olyan tehetséges rendező költi el, mint a fájdalmasan ritkán jelentkező, folyamatosan szerzői és műfaji közt lavírozó egyszerre a régihez és az újhullámhoz tartozó Nae Caranfil, akinek még a leggyengébb filmje, a tavalyelőtti Closer to the Moon is megér egy misét, sőt, egy estét a moziban. Na meg valószínűleg nem véletlenül válogatták pont a TIFF nyitófilmjének a 6.9 a Richter-skálánt. Egy színészről szól, aki egy musical szerepével, egy féltékeny feleséggel és egy közelgő földrengéssel egyaránt dacolni kényszerül. Ráadásul felbukkan a mindig zseniális Teodor Corban által alakított apuka is, hogy tovább szekálja fiát. (jbn)

Fókusz: Litvánia Sötét sci-fi az emberi lélekről, egy tudós és egy kómában fekvő páciens lehetetlen szerelme; dokumentumfilm egy fehérorosz kisváros vonaton plüssmackókat árusító lakóiról és portréfilm egy excentrikus fényképészről; egyéjaszkás kaland két olyan szereplővel, akik nem találnak közös nyelvet a kommunikációra; a minden idők legjobb litván filmjeként emlegetett, 1968-as Feelings; és bónuszként Šarūnas Bartas-összeállítás a 3x3-as szekcióban… Eh, valljuk be férfiasan: a témák és nevek bogarászásán túl már csak azért is érdekel a litván válogatás, mert soha egyikünk sem látott még litván filmet. (bk)

Anomalisa Az utóbbi év, ha nem évtized egyik legkülönlegesebb animációja az Anomalisa – már ha hiszünk az egyöntetűen pozitív kritikáknak. Charlie Kaufman amúgyis az egyik legeredetibb figura Hollywood holdudvarában, nagyszerű forgatókönyvei mellett ez a második rendezői nekifutása. Nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, hogyan lehet mesterművet létrehozni kizárólag Kickstarter-finanszírozással, hanem arra is, hogy sikerült-e Kaufmannak áthidalnia ama szörnyű Uncanny Valley-t stop-motion báb-animációval. (jbn) „Mélyen emberi történet az Anomalisa, amelyben a fájdalom, a szomorúság, a magány, a boldogság, az esetlenség és értelmetlenség érzéseit egyszerre tapasztalhatjuk meg, és mégsem érezzük túlzásnak, hanem sokkal inkább valószerűnek.” (Búzás Anna)

Magyar nap Szeretjük az újat, és a Magyar nap újítása kimondottan jónak tűnik: este a gyalui kastély is bekapcsolódik a helyszínek közé, ráadásul a fesztivál fele táján jól jön egy kis lazítás (magyarán: koncert lesz a kastélyban). A Saul fiát már sokan megnézték „rendes” mozivetítésén – itt az idő újranézni, vagy mellétenni a filmélmények sorába a Szerdai gyereket, a Hajnali lázat, az Anyám és más futóbolondok a családból-t, egy Radnótiról szóló gyönyörű szkeccsfilmet, vagy a legfrissebb Buharov-agymenést, Az itt élő lelkek nagy részét. Lokálpatriótáknak – és nem csak – ajánljuk a Tabula rasát, legerősebb mellékszerepeiben két kolozsvári színésszel, Bogdán Zsolttal és Molnár Leventével. (bk)

Atom Egoyan: Emlékezz! Egoyan új filmjét akkor is várnám, ha nem a TIFF-re hoznák, „csak úgy”, a moziba, a hétköznapi ügymenet részeként. Az a helyzet ugyanis, hogy a kanadai-örmény rendező, aki egykoron olyan remekbe szabott filmalkotásokat tett le az asztalra, mint a Családi mozi, a Naptár, az Eljövendő szép napok vagy az Exotica, a 2005-ös Az igazság fogságában című opuszával kezdődően nemigen rendezett olyan filmet, amely miatt továbbra is a legfontosabb kortárs rendezők között kéne számon tartanunk. És most nagyon szurkolok, hogy az Emlékezz! megtekintése pozitívan módosítsa az összképet. Az Ararátban megénekelt – és több más filmjében is diszkréten érintett – örmény népirtás után itt a zsidók huszadik századi tragédiája áll a középpontban. Egy idős férfi (Christopher Plummer alakítja), egy holokauszt-túlélő barátja segítségével elindul, hogy felkeresse azt az embert, aki felelős a családja tagjainak haláláért, és aki Amerikában él álnéven – és hogy saját kezűleg tegyen igazságot. Sorsdráma, de egyúttal bosszúfilm is tehát az Emlékezz! Reméljük, tényleg emlékezetes lesz. (pazs)

Sieranevada, Câini és a többiek Úgy tűnik, hogy az idei év (már megint) különösképpen erős román filmes felhozatalt jelent, a diadalmenetet képtelenség megállítani. Ugyan az idei Cannes-i rendezői díjas Érettségi (Bacalaureat) nem lesz vetítve a TIFF-en (vajon miért?), végre láthatjuk a szintén díjazott Kutyákat (Câini), és a vele direkt versenyben lévő, halotti torra készülődő családról szóló Sieranevadát is, ami – Puiut ismerve – egy újabb tour de force lesz. A Berlinálén többé-kevésbé sikeresen szerepelő Illegitimet is újra lehet nézni, de végre a romániai mozik végnapjait dokumentáló Cinema, mon amour című doksi is a közönség elé kerül. A Două lozuri (Két) pedig egyfajta román Valami Amerikának tűnik elsőre, a nagy meglepetés viszont akár az Ultima zi (Az utolsó nap) című vígjáték is lehet, amelyikénél jobb szinopszist nemigen olvastam mostanában: egy pasas kolostorba akar vonulni, a helyi rendőr és a polgármester elkísérik, utóbbi amatőr filmes révén pedig dokumentálja az utat. (jbn)

#animal Ha van Cannes-ban a legjobb kutyának járó Palm Dog díj, akkor miért ne lehessen a TIFF-en állatos szekció? Már csak azért is várjuk, mert olyan filmek gyűjteménye ez, ami különböző állatokat a nekik kijáró dramaturgiai fontosságban, megfelelő szerepben ábrázolja a youtube-on látható végtelenített, kutyás-cicás „olyan édi hogy meg kell hülyülni” kompilációk helyett. Ráadásul egy olyan korszakban, amikor emberi hiúság és hülyeség miatt ősöreg fajok pusztulnak ki, nem lehet elég sokat hangsúlyozni azt, hogy ezt a bolygót mégiscsak más élőlényekkel együtt lakjuk együtt. A szekció húzófilmjének ígérkezik a tabudöntögető, több fesztivált megjárt Vad (Wild / Sălbatic), amiben egy fiatal lány egyre erőteljesebb vonzerőt érez egy farkas iránt. Innentől meg bármi megtörténhet. (jbn)

Cinema, mon amour Hogyan képes a film megváltoztatni a hétköznapokat? Hogyan változik az egyéniség abban a ritka helyzetben, amelyben a film jelenti valaki egyetlen kapcsolatát a világgal? Mi történt akkor, amikor Truffaut és Hitchcock leült beszélgetni? Mit jegyzett fel naplójába Ingrid Bergman? Kikért rajonganak az indiai társadalom legszegényebbjei? Tényleg létezett olyan film, ami megmérgezte nézői lelkét, és agresszívvé tette őket? Ezekre, és még egy sor izgalmas kérdésre keresi a választ a Cinema, mon amour szekció, amely csupa dokumentumfilmmel világítja meg minden irányból a FILMet. Kihagyhatatlan. (bk)

Szono Sion-retrospektív Szono Sionról valami olyasmit mondott Mihai Chirilov a TIFF beharangozó sajtótájékoztatóján, hogy az életműve kiválóan illeszkedik a fesztivál szellemiségébe, innovatív és provokatív munkái egyfajta szintézisét adják mindannak, amit a kolozsvári filmszemle jelent. És ebben aligha kételkedhetünk: a távol-keleti – különösen a japán és koreai – filmművészet mindig is kiemelt helyet foglalt el a TIFF kínálatában, bár az utóbbi években mintha kevesebb lett volna „beteg japán filmekből”. Szono Sion – aki személyesen is itt lesz, ha lehet hinni a szervezőknek – azonban pótolni fogja a hiányt: a tíz filmjét felvonultató retrospektív igazi „sokkterápiának” ígérkezik. Vér, szex, erőszak, halál, rémület minden mennyiségben – erre számíthatunk, ha beülünk a japán mozi fenegyerekének filmjeire, amelyek közül a Bűn és kéjvágyat (Guilty of Romance), a Himizut vagy a Love Exposure-t ismerheti az európai közönség. Szono Siont témaválasztása, esztétikája és tempója (4-5 filmet gyárt évente) alapján talán leginkább egy másik excentrikus honfitársához, Takasi Miikéhez lehetne hasonlítani (Icsi, a gyilkos, Meghallgatás – megvan?), csak ez utóbbinak valamiért jobb a nemzetközi sajtója. Az idei TIFF-en kiderül, hogy okkal-e. (pazs)