Jane Austen pletykafészke – Chris Van Dusen: Bridgerton / A Bridgerton család

2021. február 3. – írta Vigh Martin

Szép emberek, pompás kosztümök, no meg persze a Netflix-rekorder 82 millió néző: ezek az első asszociációink a Shonda Rhimes és Chris Van Dusen legújabb sikersorozatával, A Bridgerton családdal kapcsolatban, melynél trendibb széria kevés akad, és most ebben semmi pejoratív nincs, a sorozat ugyanis egyszerűen azt az érzést kelti, mintha patikamérlegen adagoltak volna minden olyan összetevőt, ami manapság meghatározó trendnek számít. Az angol arisztokrácia talán még sosem volt ennyire fülledt és cinikus, a háttérben Billie Eilish és a Maroon 5 szól, a feminista hang pedig igen erőteljes. De hogyan működhet ez ennyire jól?

Kinek a teste? – Carlo Mirabella-Davis: Swallow / Nyelés

2020. július 6. – írta Gyöngyösi Lilla

Egyszerre nyomasztó testhorror és tabudöntögető társadalmi dráma: a Nyelés sajátos nyelven szól hozzá az elmúlt évek egyik legfontosabb közéleti kérdéséhez.

Kálvária – Václav Marhoul: Nabarvené ptáče / The Painted Bird / Festett madár

2020. június 17. – írta Ritter György

Vaclav Marhoul eposzának nyitányában parasztfiúk egy ártatlan menyétfélét ragadnak el gazdájától, majd meggyújtva kivégzik azt. Már csak e jelenetet is magunk előtt látva nem nehéz elképzelnünk, hogy az utóbbi évek fesztiváljain miért eme film vetítését hagyták el a legtöbben. A festett madár az egyik legnagyobb tabut, a gyermeket érő erőszak ábrázolásáét hágja át. Az „elviselhetetlenül öncélúnak” bélyegzett háborús pikareszk-horror megtekintése mellett azonban számos érv sorakoztatható fel.

Rémálmok rendezője – Wes Craven-portré

2015. december 2. – írta Csiger Ádám

Aligha túlzás kijelenteni, hogy a 76 évesen elhunyt Wes Craven személyében a valaha élt legjelentősebb horrordirektort veszítettük el. Az író-rendező legjobb filmjei mind tartalmuk, mind stílusuk terén kiemelkedőek.

Népszerűtlen mozi – Pasolini (játék)filmjei

2015. május 4. – írta Gregus Zoltán

Kétségtelenül szimpatikus állandóan perlekedő, baloldali alakja, aki a marxizmust Szókratésszel azonosítja, és ebből adódóan egyetlen ideológiával sem tudott teljes mértékig azonosulni. Úgy gondolta, hogy a művészet lázadás, és ez nemcsak a műveket jellemzi, hanem a művész életét is. Szinte minden filmjében van valami barbár lázadás a konformizmus ellen, ezért szerethető. Filmjeiben szerzői kézjegyét viseli magán markáns figuráinak megválasztása, történeteinek darabos összeszerelése, gyakran odavetett, remegő kamerája, azaz a filmnyelv egyéni látásmódra törekvő használata.

Szent és profán – Abel Ferrara-portré 2.

2012. január 13. – írta Csiger Ádám

Abel Ferrara napjainkra hátat fordított a filmvilágnak, még mindig mintha a hetvenes években élne – ennek köszönhetően legújabb filmjei ugyanolyan egyenes ági leszármazottai az akkori arthouse csúcsteljesítményeinek, mint korai zsengéi. Fénykora a kilencvenes évek első felére tehető, azóta filmjei veszítettek intenzitásukból, mozik helyett javarészt filmfesztiválok játsszák és díjazzák őket, de még mindig egy nyughatatlan képköltő szkeccsei.

Szent és profán – Abel Ferrara-portré 1.

2012. január 11. – írta Csiger Ádám

Ha van self-made man a kortárs amerikai független filmben, az mindenképpen a tavaly hatvanéves Abel Ferrara. New York pereméről jön, pályáját alantasnak elkönyvelt grindhouse-műfajokkal (pornó, horror, exploitation) kezdi, napjainkra viszont filozofáló-moralizáló kultrendezőként tekintenek rá, kritikusok és cinefilek méltatják. Néhány hollywoodi produkciót is találni filmográfiájában, de így sem kapja meg a megérdemelt figyelmet.