Amit a víz adott nekem – Mark Stephen Johnson: When In Rome / Minden kút Rómába vezet

2010. április 29. – írta Varga Zorka

Mark Stephen Johnson (Szellemlovas, Daredevil - a fenegyerek) úgy gondolta, tesz egy kis pihenőt a kemény akciófilmek után, és levezetésként vászonra skiccel egy könnyed romkomot. Reméljük, ezután hosszú ideig nem támad kedve vakációzni.

Változatlan értékek – Anand Tucker: Szökőhév / Leap Year

2010. január 28. – írta Verpeléti András

A hollywoodi romantikus vígjáték feltűnően megbízható jelenség. Ismétlődő sémákat, és jobbára ugyanazokat az építőelemeket használja fel újra meg újra, minimális változtatásokkal. Ebből legalább két dolog következik: egyfelől semmi komoly trauma nem érheti a nézőt, másfelől a kevés rizikó miatt a történetek általában borzasztó unalmasak. Anand Tucker filmje is pontosan ilyen.

A fantáziátlan csokihadsereg bukása – Rob Cohen: A Múmia – A Sárkánycsászár sírja

2008. augusztus 11. – írta Katona Linda

Hol is járunk? Ja, Sanghajban. Minél messzebb az avítt piramisoktól, és a megunt egyiptomi kellékektől. Most egy agyagba zárt ördögöt kell felébreszteni, hogy majd aztán fél Kínán át lehessen üldözni. Rosszabb, mint amit vártam. Nem azért, mert naiv vagyok, hanem mert a minimális elvárásokat sem teljesíti. Ezerszer lerágott poénok, milliószor kiköpött szituációk. Üres film, teli terem. Nem értem.

Vörös rózsás sablon – Susanne Bier: Things We Lost In The Fire / A tűz martaléka

2008. április 2. – írta Márton Imola

Az amerikai filmek optimisták. Hozzászoktunk, hogy ha kell, ha nem, happy end-re happy end-et halmoznak. Jobb esetben ezek a mosolygós végkifejletek hihetők. De Amerikának az sem gond, ha a végső felhőtlen boldogság valószínűtlen. A lényeg a néző elvárásainak kielégítése. A kedves mozibajáró nagy csokor vörös rózsára, közhelyes szerelemre vár, és meg is kapja.