Még kér a nép! – Mel Gibson: Braveheart / A rettenthetetlen, 1995

2010. július 9. – írta Verpeléti András

Vannak olyan filmek, amelyeket az ember még akkor is képes újra és újra megnézni, ha éppen ki nem állhatja. Az ilyen művek egész egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy ne vegyünk róluk tudomást. 15 év távlatából kijelenthetjük, hogy Mel Gibson második rendezése is ezen alkotások között landolt, és sikerei nagyban befolyásolták a műfaj későbbi produkcióit.

Minek is a határán? – Martin Campbell: Edge of Darkness / A sötétség határán

2010. március 25. – írta Oláh-Badi Levente

Az „őrület határán”, a „sötétség mélyén”, az „iszonyat mezsgyéjén” húzós mondatok, kicsit olyanok, mint a death metál-albumborítók: egy jó felület, aztán lehet zúzni, a világ filmrockerei úgyis befizetnek. Azt persze mindig lehet tudni, hogy mire számíthat a néző, mint a telenovellák esetében, csak éppen a „pampák királya”, „szeretni bolondulásig” vadromantikái helyett az akciófilmek a sötétség, iszonyat, téboly stb. címszavakra esküsznek – határok nélül.

Világvége az esőerdőben – Mel Gibson: Apocalypto

2007. február 15. – írta Buzogány Klára

Ha interjút kellene készítenem Mel Gibsonnal, egész biztosan megkérdezném tőle, miért szereti annyira a már-már mesterkélten véres filmeket. Miért a brutalitást hozza ki egy olyan témából, ami priccoló vér látványa nélkül is drámai és erős lehetne? Valószínűleg a szemembe nevetne, és azt mondaná: ez kell a nézőnek, ez jobban eladható – de az is lehet, hogy valami nagyon mély értelmet magyarázna el, ami sem A passió, sem Golden Globe-ra jelölt új filmjének, az Apocalypto nézőiben nem tudatosult.

Piéta, effektekkel – Mel Gibson: The Passion of the Christ / A passió

2004. június 15. – írta Virginás Andrea

Furcsa élénkséggel emlékszem arra a pillanatra, amikor egy gyenge nyomdatechnikájú műsor- és pletykamagazin tudomásomra hozta, hogy egy minden eddigitől eltérő Jézus-történet készül, a történeti hűség kedvéért olyan „bibliai" nyelveken, mint a latin vagy az arámi. Ha emlékezetem nem csal, Mel Gibson és Monica Bellucci neve ott bujkált a produkció háza táján, az utóbbi, a Maléna-élmény hatásának köszönhetően, már akkor is határozottan bírta a támogatásomat. Csöndben készülődő tettestársára más sors várt.

Mi kell a nőnek? Avagy a kedves kis komédiák varázsa – Sántha Attila mozija

2003. március 15. – írta Sántha Attila

Vannak filmek, amelyeket az ember előbb-utóbb elfelejt, viszont megmarad az érzés, hogy valamikor, valahol milyen jól éreztük magunkat másfél-két órára egy kis komédia nézése közben. Ilyen film a What Women Want (Mi kell a nőnek?), Mel Gibsonnal és Helen Hunttal a főszerepben, a rendező nevét is ideírom, habár nem hiszem, hogy a nagyok között tartanák számon (Nancy Meyers).

Isten áldja – M. Night Shyamalan: Signs / Jelek

2002. december 15. – írta Kovács Gellért

Shyamalan ígéretes rendező. Sőt, továbbmegyek. Már több annál. Filmnyelvi leleményeinek gyökereit a Hitchocktól–Spielbergig terjeszkedő hatás-erdőben érdemes keresgélni, igazi lelkes tanítvány, jó ötletekkel, lelkesedéssel. Pár esetlen próbálkozás után minimál költségvetésből készített, tomboló kamara-horrorral (Hatodik érzék) rukkolt elő, majd egy sokkal precízebb, átgondoltabb, súlyosabb, sajátosan lassú superman-variáció következett, dráma-köntösben.

A megtért Mars(hall) – Nancy Meyers: What Women Want / Mi kell a nőnek?

2001. május 11. – írta György Andrea

A férfiak a Marsról, a nők pedig a Vénuszról jöttek, így logikus, hogy nem értik meg egymást. Ennek az utcai könyvstandokon népszerűsített bölcsességnek a fejtegetésével indul a Mi kell a nőnek? című amerikai filmvígjáték, amelynek rendezőnője, Nancy Meyers a nemek közti ősi kommunikációs zavar okát eléggé elfogult módon a férfiakban, de azoknak is sajátos képviselőjében, a macsóban véli felfedezni. A macsó, per definitionem, folyton félreérti a nőket, hacsak nem történik vele csoda.

Haza és hasadás – Roland Emmerich: The Patriot / A hazafi

2000. augusztus 15. – írta Varga Balázs

Félelemmel vegyes kíváncsisággal ültem be a moziba, mértékadó baráti forrásaim ugyanis „az idei év Postásának" nevezték a filmet, és ez az összehasonlítás (Kevin Costner alulmúlhatatlan tavalyi munkája mint negatív mérce) feltétlen tiszteletet ébresztett bennem.