A patent-dramaturgia és a nézők kezét markoló lineáris narratíva iránt lelkesedők menthetetlenül el fognak veszni a Beépített hiba következetesen szétzilált cselekményvezetésének fekete lyukaiban.
Paul Thomas Anderson illő módon folytatja rendhagyó történelmi analízisét: a The Master alkalmával nemcsak egy markáns korszellemet térképez fel tőle megszokott precizitással, hanem rámutat, hogy honnan és hogyan is uszulnak ránk szép, filléres eszmék a posztindusztriális világban.
George Sluizer rendező eddig nem merte elővenni az 1993-ban készült Dark Bloodot, amelynek forgatása közben halt meg az akkor 23 éves színész drogtúladagolás következtében.
Ahányszor nekifogok egy romantikusan drámai vagy drámaian romantikus kaliberű filmnek (ritkán), annyiszor éled fel bennem a jóhiszeműség oly rég elhalványult lángja: „ez most talán valami más lesz”. De soha nem lesz más, újra meg újra átvernek. Csak a PR-juk változik.
Szinte hihetetlen, hogy már pár napja
vége a fesztiválnak, és az még hihetetlenebb és szomorúbb látni, amikor a fesztiválpalota kezd elnéptelenedni. Múlt pénteken már bezárt a Market, és a sajtósok
egy része is elszivárgott még a zárógála előtt. Egyedül annak nem kell
sajnálkoznia, aki lemaradt a zárófilmről...
Párhuzamok és ellentétek érdekes játéka James Gray második Aranypálmára jelölt, első César-díjas filmje, a We Own The Night. Az amerikai független filmes forgatókönyvíró-rendező harmadik munkáján Coppola filmes világa köszön vissza, ugyanakkor önkéntelenül felmerül a kérdés: nem keverednek-e bele önéletrajzi elemek is?
Bár lehetetlennek tűnik, mégis bekövetkezik, hogy a nyári napsütést hóesés váltja fel, és hamarosan vastag hótakaró borítja a földet. Emberek esnek össze az utcákon, és a járókelők közönyösen lépnek át felettük. Ráadásul már a tehetség sem egyedi adottság, hiszen mindenki pótolható, anélkül, hogy bárki észrevenné a cserét.
