„Nagy szerencse, ha az ember azzal foglalkozhat amit igazán szeret.” Ezt egy terepszemle során mondta nekem egy Békés megyei boncorvos. Ugyanazzal a kíváncsi, élénk tekintettel beszélt szakmájáról, mint Várhegyi Rudolf, aki szintén vagdos, csak épp szervetlen anyagokat, dialógokat, hangsávokat. Rudolfot számos hazai rendező hívta már csapatába, például Péterek (Tímár, Gothár, Gárdos, Politzer) és Andrások (Muhi, Szőke, Kardos), no meg számtalan kisjátékfilm-rendező is. Különbség is van persze a boncorvosok halottai és Rudi hallottai közt. Utóbbiak közszemlére tétetnek.
Peter Greenaway 2002 késő tavaszán megnyílt kiállítása a budapesti Kortárs Művészetek Múzeumában, a MEO-ban, kellő izgalmat keltett a rendező ismerőinek táborában. A filmek birodalmával határos képzőművészeti tevékenységbe való bepillantás esélyéről van szó ugyanis. Azon a szerdai megnyitón magának a Mesternek a jelenléte is biztosnak tetszett, végül mégsem jött el. Vagy esetleg titokként rejtezett el a maga alkotta tér-képeken?
A festészettel szerződött filmekben a pikturalizmus rálátást nyit nemcsak a filmfestészet, hanem a képszínház, a képköltészet, a képírás, a képes beszédés a képzene kaleidoszkópszerűen változékony alakzataira is.
Festészeti intertextusokról, egyáltalán bármiféle társművészeti kapcsolódási pontról beszélni Peter Greenaway filmjei kapcsán nyilvánvaló dolognak tűnik. Éppen ezért nem lenne kívánatos bővíteni a meglévő katalógusok rendszerét egy továbbival, nevezetesen azon festmények katalógusával, melyek „Greenaway filmjeiben megjelennek”. Puszta filológiai bravúron túlmenő módszereket kellene tehát találnunk ahhoz, hogy festészet és film sokat vitatott témájához új szempontokkal szolgálhassunk. Annál is inkább, mert a Greenaway filmekben idézett festmények sokszor oly módon íródnak tovább, használódnak fel, hogy már nem is minden esetben egy-egy kép pandanját, hanem annak csupán reminiszcenciáját véljük tetten érni.
