A 21. század, úgy tűnik, a terápiák kora: virágzik a pszichoanalízis, a lélekgyógyászat minden formája, a tudományos, az ezoterikus, a spiritualista terápiák számtalan formájával találkozhatunk, a Bach1-virágterápiától a zeneterápiáig, a szisztematikus pszichológiától a vállalati couchingig. Mind arra törekszik, hogy felszínre hozza mindazt, ami még valahol a kliensben, a páciensben, az alanyban rejlik, és akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat – akik anyagi áldozatot hoznak ennek érdekében – remélik, hogy felszínre kerül valami önmagukból, amit még nem vagy csak nagyon hiányosan, felszínesen ismernek, illetve hogy megszabadulnak megannyi kellemetlen, többnyire lelki, életvezetési, szokásbeli nyavalyától.
A filmes 3D technológiával és annak létjogosultságával kapcsolatban az egyik legtöbbször feltett kérdés (illetve kritika), hogy az milyen módon emelhető a rongyrázó speciális effektusok szintjéről ténylegesen a filmnyelvbe. Jean-Luc Godard legújabb – de állítólag utolsó – műve pontosan erre tesz kísérletet, és mivel a legtöbb 3D-s mozi nem elsősorban ezt a problémát igyekszik megoldani, talán tényleg itt az ideje, hogy valaki legalább megfogalmazza a kérdéseket.
Mikor a remetelétből két éve kilépő Terrence Malick bejelentette, hogy Az élet fája után egyből egy második filmmel is jelentkezni fog, mindenki csak nézett, nem tudván mire vélni a dolgot. A kortárs amerikai film egyetlen kanonizált bujdosó filozófusa minderre azonban még rátett egy lapáttal. Azzal a hírrel ugyanis már csak nagyon kevesen tudtak mit kezdeni, hogy a To the Wonder zsánerét tekintve nem lesz más, mint egy szerelmi melodráma. A kész filmet látva azonban a kényelmetlen műfajiság érzete rendkívül gyorsan semmissé válik, ugyanis a To the Wonder tökéletesen illeszkedik a rendező munkásságába – jelentsen ez valakinek jót, vagy rosszat.
Harmadik filmje, az ellentmondásos megítélésű A forrás törést okozott ugyan Darren Aronofsky pályáján, az évtized végére a direktor két kisebb remekművel (A pankrátor, Fekete hattyú) bizonyította be, hogy nemcsak vizionárius hajlamai kifinomultak, de a letisztult, klasszicista formák sem idegenek tőle.
Gyártási közegét tekintve a Felhőatlasz ugyan független produkció, trendérzékenysége mégis álomgyári: az Eredet és az Álomháború után ismét egy attrakciós mozi, amely szégyelli, hogy nem több önmagánál.
Terrence Malick a kilencvenes évek alkonyán egy rendkívül hosszú hiátust követően tért vissza a filmgyártás világába, hogy radikális irányváltást eszközöljön karrierjében: Az őrület határán,Az új világ és Az élet fája – korábbi filmjeivel ellentétben – nagyszabású, létbölcseleti témájú alkotások, melyekben a hagyományos narráció szerepét részben a belső monológok veszik át.
Noha Terrence Malick az Új-Hollywoodot megalapító mozi-fenegyerekekkel egy időben kezdte pályáját, már életműve hajnalán olyan páratlanul egyedi szerzői magánuniverzumot épített fel, mely bizonyos tekintetben a korszak klasszicizáló törekvéseinek ellenpólusát képezte.
Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.
Mindenféle reklámot felülmúl az a zseniális fogás, mellyel e film készítői népszerűsítették munkájukat: Eric D. Wilkinson producer nyilvánosan is köszönetet mondott azoknak, akik vették a fáradságot, és letöltötték az internetről első (és mindeddig egyetlen) filmjét.
