A Modigliani is azokhoz a művészfilmekhez (művészek életrajzi filmjei) sorolható, amelyek a romantikából átörökített kliséinket fejlesztik tovább, ahol a művész kicsapongó, önpusztító, minden társadalmi normára fittyet hány, mivel más szabályok érvényesek rá, őrülete pedig mítosszá avatódik.
Hogyan lehet szeretni tizenkét (plusz egy) kleptomániást? Úgy, hogy adott ponton (szinte) mindent visszaszolgáltatnak, filmünkben a francia impresszionista festményektől egészen a mobiltelefonig. Aztán meg ott az a vagányság, amiből ezek a negyvenes főhősök nem szenvednek hiányt. A végeredményhez hozzátartozik az EU rendőrségének (?) a lejáratása és még n dolog, ami ma Európából látszik, kellőképpen felületesen bemutatva.
Vannak olyan filmek, amelyekről nehéz beszélni az uralkodó, esztétizáló filmes közbeszédben (ezzel az indítással ez a mondat is rögtön érvényét vesztette). A közbeszéd művelőin értsük azokat, akik nem igazán szeretnek elmenni késő este egy multiplexbe „csak úgy", a szórakozás kedvéért. Pedig az Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét (miért kell ezt a magyar címet adni?) ilyen film: önfeledt szórakozást kínál, rögtön az első képkockákkal kellemes viszonyt alakít ki a nézővel.
A thriller a kereskedelmi csatornák kedvelt műfajává silányult, hiszen ismert színészek, némi izgalom, kiszámíthatóság jellemzi, jutott eszembe egy hétfő este a multiplexben, ahova húsz perces késéssel érkezett a popcorn-tömeg. Rágcsáltunk mindent: a kukoricát, a karfát és a filmet, majd lenyeltük.
