A The Times BFI London Filmfesztivál mindig is a nagy befutók fesztiválja volt, amely szereti a politikai és társadalmi aktualitásokkal foglalkozó filmeket. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy az idén a nyitófilm Fernando Meirelles The Constant Gardener-je volt, amely nem csak az Afrikai kontinensen pusztító, szegénységről, betegségről és éhínségről szól, de a gyógyszercégek gátlástalan manipulációjáról is lerántja a leplet.
Jönnek a befutók
A fesztivál legszórakoztatóbb filmje a rendkívül jól megírt és jó poénokkal telezsúfolt Kiss Kiss, Bang Bang volt Shane Black rendezésében, de szem nem maradt szárazon a nevetéstől Michael Winterbottom Tristram Shandy feldolgozásának, a The Cock and Bull Story-nak csatajelenetét látva sem. Nem is beszélve a két komikus Steve Coogan és Rob Brydon rivalizálásáról, amely még élvezetesebbé teszi ennek a híres regény filmváltozatának elkészítéséről szóló filmet. A Berlinben Arany Medve díjat nyert U-Carmen eKhajelitsha közben pedig leginkább táncra perdült volna a néző, csakúgy mint David Lachapelle Rize című filmje alatt, amely a Los Angeles-i gettólakók táncát mutatja be, vagy a Johnny Cash életéről szóló Walk the Line közben. Ez utóbbi külön érdekessége, hogy a két főszereplő Joaquin Phoenix és Reese Witherspoon saját maguk énekelték fel az egykori courtry slágereket.
Szintén sok zene tarkította Cameron Crowe Elizabethtown-ját vagy az egykori glam rock zenekar a New York Dolls basszusgitárosának a sorsát nyomon követő dokumentumfilmet a New York Doll-t, amelyet Greg Whitley rendezett. A könnyedebb szórakozást ígérő filmek táborát gyarapította Steve Buscemi Lonesome Jim-je, amely egy tipikus amerikai kisvárosi lúzer története és Terry Gilliam látványos kosztümös filmje a The Brothers Grimm. Jóval komolyabb témájú és hangvételű volt Michael Haneke Caché című filmje vagy a Dardenne testvérek L’enfant-ja, ugyanúgy, mint Lars Von Trier amerikai trilógiájának második része a Manderlay vagy Fatih Akin Crossing the Bridge: The Sound of Istambul című alkotása. A kéthetes programot pedig George Clooney Good Night and Good Luck című filmje zárta.
A történelem árnyai
A 7. Nemzetközi Pozsonyi Filmfesztiválon nem lehetett panasz a változatosságra. Fiatal kora ellenére a fesztivál nem csak a versenyszekcióban, de az egész programban változatos és színvonalas alkotásokat vonultatott fel. A versenyfilmek közül szembetűnően sok volt a múlt század történelmi és politikai eseményeivel foglalkozó alkotás, amely fontos üzenetet közvetít a jelen kor számára.
A színészből rendezővé avanzsált George Clooney második rendezése a Good Night and Good Luck az 50-es évek Amerikájába kalauzolja vissza a nézőt a kommunista boszorkányüldözés időszakába. A film hangulatának felidézésében sokat segítenek a fekete fehér képek, a McCarthy szenátorról készült archív felvételek és az állandóan ott gomolygó cigaretta füst. Szintén színészként vált ismertté az amerikai Liev Schreiber, akinek Everything is Illuminated című első rendezése hazavihette a FIPRESCI-díjat és a közönségdíjat is. A történet egy amerikai zsidó fiúról szól, aki elhatározza, hogy egy medál és egy régi fénykép nyomában elindul Ukrajnába, hogy felkutassa a gyökereit. Útja számos humoros és könnyfakasztó pillanatot tartogat.
Egy focibolond testvérpárról szól a csodálatosan fényképezett Grapastum, amely olyan érzetet kelt, mintha egy 20. század eleji fényképalbum elevenedne meg előttünk. Alexej German Jr. filmjének cselekménye az I. világháború küszöbén álló Oroszországban indul és két kamasz fiú felnőtté válását mutatja be egy viharos történelmi időszakban. Egy másik háborúról, a volt Jugoszlávia területén zajlott szörnyűségekről szól a Go West című film, Ahmed Imamović rendezésében. Hősei, egy homoszexuális pár, az etnikai tisztogatások elől próbálnak nyugatra szökni. A megrázó és megindító, de ugyanakkor sokszor humoros film érdekessége, hogy Jean Moreau nem csak szerepet vállalt benne, de producerként is jegyzi. Amma Assante alkotása a Way of Life, mint több, napjainkban készült brit film is, a rasszizmusra hívja fel a figyelmet. A különbség az, hogy míg más filmek, ezt az egyre erősödő tendenciát elsősorban a szeptember 11-i terrortámadásnak tudják be, addig Assante filmje a szegénységet és a kilátástalanságot tekinti minden baj forrásának.
Tengerparti fesztivál – az ártatlanság kora
Szeptember 15–24. között zajlott az 53. Donostia San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál. A rendezvény nem csak Spanyolország elsőszámú filmes eseménye, de előkelő helyet foglal el a nemzetközi fesztiválok rangsorában is, hiszen a legtöbb film frissiben érkezik, rögtön a velencei, vagy a néhány nappal korábban záródó torontói világpremierje után. Több szekcióban és több rangos díjért versenyeznek itt a filmek, és szépszámmal látogatnak ide rendezők és producerek, hogy filmjeiket promótálják, amely valamelyest kárpótolja a közönséget azért, hogy csak viszonylag kevés igazán nagy sztár teszi itt tiszteletét. Az idei fesztivál filmjeinek gyerekszereplői szinte egytől egyig zseniálisak voltak. Egyszerre bájosan ártatlanok és elképesztően érettek. Különösképpen a kilenc és fél éves Jodelle Ferland, Terry Gilliam Tidelandjének főszereplője, aki bámulatos tehetséggel viszi el a vállán az egész filmet, felülmúlva még Jeff Briggest is, aki pedig A nagy Lebowski óta nem kapott ilyen testhezálló szerepet.
De említést érdemel a Die Hoehle Des Gelben Hundes (The Cave of The Yellow Dog) című mongol film kislány szereplőjét is, aki bár alig lehet több hat-hét évesnél, mégis felnőtt módjára veszi ki a munkából a szerepét. A Byambasuren Davaa rendezte film amatőr szereplője bámulatos természetességgel mozog a kamera előtt, miközben az megörökíti az ő tiszta és romlatlan kis világát. Kim Ki-Duk, aki a fesztiválon átvehette az év legjobb filmjéért járó FIPRESCI díjat a 3-Ironért, egy másik filmet is hozott a Hwal-t (The Bow), amelyben a vágy titokzatos, jobban mondva, tiltott tárgya egy 16 éves kamaszlány, akire szerepe szerint ugyan nem sok van bízva, mégis puszta jelenlétével képes elbűvölni nem csak a körülötte lévő férfiakat, de a közönséget is. Kamaszok a hősei a fesztivál egyik legnagyobb sikerfilmjének a 7 Vírgenesnek, akik a maguk módján próbálják élvezni az életet, míg az egyszer tragédiába nem torkollik. Alberto Rodríguez filmjének az erőssége, hogy nem ítélkezik hősei felett, és nem akar mindenféle erőltetett morális üzenetet belesulykolni a nézőbe. Ennek köszönhetően a 7 Vírgenes egy szórakoztató, lendületes, de ugyanakkor elgondolkodtató történet a nagyvárosi fiatalokról.
Jobb, mint a tavaly
A legutóbbi Alter-Native rövidfilmfesztivál győztesei közé feltűnően sok rajzfilmkészítő került: a díjazott alkotások fele animációs film. A zsűri kedvence az Erre járok minden nap című animáció volt. Raúl Arroyo és Ramón Gonzalez Barcelona egyik belvárosának a házfalait fényképezte le, a képeket, falfirkákat, házszámokat tarka, élénk ritmusú kavalkáddá varázsolta. Teljesen más stílus, de még mindig animáció: Gil Alkabetz Morir de amor-jában találékony vonalvezetésű grafikából és akvarellrajzokból bontakozik ki két peches papagáj emlékvilága és peches jelene. A technikai bravúrok helyett bizonyára egyszerű rajzai és sajátos humora miatt vált a közönség kedvencévé Vilmos és Artúr Tóth Szabolcs-féle története: a túl egyszerű és túl bonyolult gondolkodású ember buszteteji kalandja egyértelműen a közönség kedvence lett – a díjazás utáni díszvetítésen a szereplőkkel együtt mondta a közönség. Felméri Cecília poénfilmje, A bárányok meghalása gyerekes rajzokkal, nyert. Tanulsága: az Európai Unióba belépett és a belépésre váró egyszerű ember élete között csak árnyalatbeli, de semmiképp sem lényegbeli a különbség.
Sikeresen szerepelt a fesztiválon Kardos Sándor sokszor díjazott, kísérleti Résfilmje is. A legsúlyosabb üzenetet a kissé színpadias térben játszódó Maelstrom, az ír Terry O’Learry filmje, amely az utolsó ítélet fagyos hangulatát varázsolja nézője elé. A legjobb diákfilmként a zsűri Gorki Glaser-Müller svéd filmjét, a Nevet és számot kérek című rövid drámáját értékelte. A díjazottak közé egy dokumentumfilm, az orosz Ivan Glovnev Pici Katyerinája, a három év körüli apró chanti lány felnőttes története is bekerült.
Az erős mezőnyben nyilván több film nem kerülhetett e kiváltságosok közé, bár kitüntetést érdemelt volna egy sereg másik alkotás is. A számítógépes animáció kidolgozottsága tekintetében például kiemelkedően jó volt a csupapoén Lovagi játékok, Sven Martin filmje egy sárkányapáról és kétbalkezes fiáról, vagy Signe Baumane groteszk Fogorvosa. És ha már a groteszknél tartunk, nem szabad megfeledkeznünk José Antonio Bonet Finomságok című filmjéről, az erőszakos szakács, vendéglőjének korlátlan ura történetéről, valamint Mészáros Péter Kyriejéről sem, amely a kamerával párhuzamos mozgás hihetetlen feszültségével hat.
