A kísérleti- és kisjátékfilmek beszámolójának második részében folytatjuk a kisjátékfilmes blokkok kitárgyalását. Befejezésképpen a hátramaradt négy csoport (K4-K5, K8-K9) filmjeit foglaljuk össze, amelyek talán egy gondolatnyival elmaradnak az előző cikkben szereplő munkáktól.
Kísérleti filmekből több került ebbe az írásba, amelyek közül talán Groó Diana Eldorádó című kollázsfilmje emelkedik ki remek trükkjeivel, és furcsa hangulatával. Sajnos azonban a kisfiú űrbéli, absztrakt vándorlása túlságosan is hosszú, ami egyébként úgy tűnik, hogy sok kisfilmnek tipikus hibája. A Lena egy személyes élmény megfilmesítése, nem kevés feminista felhanggal. Talán túlságosan is személyes, mivel az elbeszélés a néző számára nem mindig követhető, néhol eléggé akadozó. Éppen ezért Magyarósi Éva alkotása nem tartozik sem a kimondottan könnyen érthető, sem a jobb kísérleti filmek közé. Szirmai Márton filmje, a Családi kör vicces ötleten alapszik, viszonylag poénos csattanóval a végén. Azonban a teljes film szintén túl hosszú a kiinduló ötlethez képest, ezért a néző hamar megunja. A Jancsika és a libuskák teljesen kaotikusnak ható dadaista mese. Bátran leállhatna versenyezni a Kocsonyaemberrel, hogy vajon melyikük a bizarrabb filmötlet.
Nagy várakozás előzte meg a Valakinek a valamije című alkotást is, és valóban nagyon nagy lehetőségek voltak a főiskolás filmben. De egyetlen meginduló történet sem bontakozik ki jobban, ezért érdektelenségébe fulladnak. Reisz Gábor rendező a sok kínálkozó lehetőségből egyet sem választott, történet nélkül pedig, pusztán a sok dohányzástól és lamentálástól nem áll meg a lábán ez a film. Hiába van láthatóan nagy költségevetése a Csak segélyhívásnak, a készítők története szintén nem áll össze eléggé. Miközben többé-kevésbé jól tudják működtetni a thriller-horror műfajt, gyakran hiányzik a következetesség. A film abba a (szintén tipikus) hibába esik, hogy elhiszi, semmit nem kell magyaráznia a nézőnek a történet elrugaszkodottságával kapcsolatban, elég lesz neki az, amit látott. Így hát a befejezés sajnos eléggé érthetetlen (sőt, értelmetlen), pedig egyébként remek ötletnek indult.
Lőrincz Nándor alkotása, az Egyéjszakás kétségtelenül merész vállalkozás. A rendező egy snittből, ugyanabból a beállításból akar filmet készíteni, történetet mesélni. Ez ötletnek elég jó, de a hossza miatt túl unalmas, nagyon elnyúlik a történet csattanója. A túlságosan kitartott jelenet kicsit unalomba fullad, a karakterek hamar kifáradnak és idegesítővé válnak. Hiába marad nyitva a befejezés, a néző már nem nagyon akarja továbbgondolni a filmet. De ennek ellenére dicséretet érdemelnek a készítők az ötletért, és hogy volt bátorságuk nekifutni az elkészítésnek. A Halotti beszéd legnagyobb hibája, hogy nem nagyon világos a rendező szándéka. Szépek a képek, magabiztosan halad a történet – általában elég koherens munka benyomását kelti. Egy idő után azonban kezd elhomályosulni, hogy Szeiler Péter mit akart a filmmel bemutatni.
Gyanítom, hogy a Paktum (Nagypál Orsi) történetét már számtalan film megörökítette, ami természetesen nem lenne baj, de sajnos most sem sikerült semmi újat mondani a filmmel. Hiába érint komoly témákat, valami (talán a markánsabb szerzői kézjegy) hiányzik belőle, és ezért miután lepergett az alkotás, üresen hagyja a nézőt. Szintén Nagypál Orsi filmje a Hidegzuhany, ami hasonlóan komplex problémákat boncolgat, viszont ez utóbbi film sokkal jobban összeállt. Pottyondy Edina A gyűjtő című opusa akár sajátos Kafka parafrázisnak is beillene, a készítők bátran bánnak a kamerával, főleg a film vége felé. Nem az ő hibájuk, hogy a történet szinte adja magát, ezért eléggé kitalálható. Mindemellett a mezőny élbolyában van a helye, és ebben nagy szerepe van a kiválóan játszó színészeknek is. A Riport (Nagy Dénes) megint egy túl hosszú, és fölöslegesen lelassított kisfilm, ami feszesebb tempót érdemelt volna, mert a története alapvetően jó, viszont nem passzol az erőltetett lassúsághoz.
Az úr elköszön az egyetlen kosztümös kisjátékfilm a versenyben (látszik is rajta, hogy nem lehetett olcsó leforgatni), ez azonban nem menti meg attól, hogy elképesztően rossz legyen. A rendezők, Nemes Jeles László és Várkonyi Tímea a legborzasztóbb közhelyekkel operálnak, és remélik, hogy a film lassúsága majd művészi értéket kölcsönöz a Dosztojevszkij-feldolgozásuknak. Hiába remélték, mert a film több mint rossz, és több mint unalmas. Az úr elköszön pontosan azokat a tüneteket halmozza fel, amelyek eltűnése nagyon jót tenne a hazai kisjátékfilm műfajának. Richter Nóra Órája bájos, de jobbára semmitmondó történet, ráadásul nem is az első film ugyanezzel a témával.
Az előzőleg tárgyalt blokkokból kimaradt az MTV Hajónapló sorozatának Levegőt venni című része. Bodzsár Márk filmje gyakorlatilag elsőként és egyedüliként emeli be a magyar filmes világba Bret Easton Ellis regényeinek dekadens-minimalista hangulatát. A steril történethez, steril főszereplő és történetvezetés is társul, a korábbi epizódokhoz hasonlóan profi megvalósítás mellett. Rába Roland most is kiváló filmszínész benyomását kelti, és általában a film összhatása elég meggyőző. A történet világosan halad a befejezés felé, közben nagyszerűen tárja fel a vállalati vezető látens homoszexualitását. A Levegőt venni mindenképpen a kisjátékfilmes szekció egyik legjobb alkotása, leginkább felróható hibája, hogy a készítők nem mindig tudták visszafogni magukat az utómunkálatoknál: a kimerevített képek viccesek, de talán még jobban ütött volna, ha kevesebb van belőle.
A Felnőttfilm (László Péter) korrekt munka, ami szintén viszonylag magas költségvetésből készülhetett. Ennek megfelelően szépek a képek, ismertebb arcokat szerepeltet, még az ötlet sem rossz. Különösen ügyes, videoklipesen gyors vágásokkal meséli el a film a csattanót. Kerekes Vica szép, mint mindig, a mellékszereplők viccesek, valahogy mégsem tudunk mit kezdeni László Péter filmjével. Nem mintha rossz lenne, de ennél talán több apropó kellett volna még egy 10 perces film elkészítésére is. Minden kétséget kizáróan Zánkay Piros Kocsonyaember című filmje az idei Szemle legelszálltabb kisfilmje. Egy idős néni falusi Dr. Frankeinsteinként életre kelt egy kocsonya-lényt, akit nem sokkal később ki kell szabadítania egy szigorúan őrzött katonai létesítményből. Ha ez még nem lenne elég, innentől valóban elszabadul a vélhetően rengeteg B-horroron és sci-fin edződött rendezői fantázia. Külön dicséretes, hogy az alkotó hölgy 2,30:1-es képarányt választott. A film nagyon komikusan indul, aztán mégis mintha kiszaladt volna a készítők kezéből a történet, és (mint ahogy számos másik kisfilm) túl hosszúra nyúlik.
.jpg)
