A Mediawave idei programjának beharangozóját szabadon idézve a Fényírók Fesztiválja annyiféle, ahány csónak kiköt benne. Az én csónakom óriásit döccent, nekiütődött a falnak érkezéskor.
Az első kiválasztott filmblokk előtt az ismerős képsorok/zene helyett az új fesztivállogó váltotta ki csalódásomat. A korábbi, amely talán 1996-ban készült, mestermunka volt, a fesztivál anyagából válogatott képsorok egymásutánisága – s a tökéletesen „együttműködő" vokális zene – egyszerre sugárzott elszánt lendületet, fiatalos erőt és érzékenységet, csendes, egyszerű, fájdalmas, mégis derűs bölcsességet. Hosszan lehetne elemezni, mi mindent elmesélt, felvillantott a fesztivál lényegi elemeiből, valóban egyfajta esszenciája lett. Lassan természetesen megszoktam az új lógót, s mi több, ahogy teltek a napok, „meg is értettem". Ez is sűrítménye, csakhogy nem igazán a fesztivál anyagának, inkább annak a munkának, amely mögötte áll; a heroikus küzdelmeket vívó szervezőcsapat konok elszántságának, összetartásának. Egyik leghangsúlyosabb képsora a meredek hegyoldalon felfelé száguldó motoros, akinek vakmerőségét legyőzi a gravitáció.
A 2005-ös Mediawave idén ünnepelte 15. születésnapját – ezért (is) végre nagyobb figyelem fordult felé. Biztató jelek a jövőre nézve, vagy csak „fellángolás", a következő évi rendezvényen majd talán kiderül. A rendszerváltással szinte egyidős fesztivál története érdekes metszet lehetne – a gazdasági, társadalmi, politikai, személyi és meteorológiai változások összefüggései számos lényegi vonását megmutatnák az elmúlt másfél évtizednek. Mindemellett az összegzés, a visszatekintés segít kidomborítani a vitathatatlan értékeket, és megfogalmazni a sokasodó kérdéseket, tanulságokat.
Több oldalról is megközelíthetjük az idei rendezvénysorozat megvalósulási módjait. Ha az esemény által birtokba vett tereket nézzük, az első szembetűnő dolog, hogy óriási űrt jelentett a Művészetek Szentélyének, a zsinagógának a hiánya (felújítása miatt maradt ki a gyönyörű, málló vakolatú, részben ezért is kiváló atmoszférájú koncert- és előadóterem, a fotókiállítások helyszíne). A fesztivál térben koncentráltabbá vált: a szépen felújított Rómer-ház környékére, egyben a város központjába került. A sokasodó győri helyszínek változatossága és a szokásos, környékbeli falvak bevonásával tett kirándulások jól példázzák, hogyan próbál helyet keresni, beilleszkedni a fesztivál az egyre jobban prosperáló (Európa kulturális fővárosa címre is pályázó) Győr és nem mellékesen a környékbeli falvak életébe, terébe. A Széchenyi-tér szabadtéri vetítései, ingyenes koncertjei, a városi múzeum udvarán felállított sátorban és az egyetemen zajló események valószínűleg mind a kapcsolatteremtés érdekében szerveződtek; a Mediawave a helyiek többsége számára mégis távolságtartással kezelt „rétegesemény" marad.
A tizenöt év alatt a fesztivál összművészeti jellege is megváltozott, ma már a hangsúly vitathatatlanul a filmen és a zenén van. Az utóbbi években a filmes versenyprogram is zsugorodni látszott (bár a nevezett filmek száma nem csökkent), valószínűleg nem találtak eleget a színvonalas versenyprogram kialakításához. Kihaltak az eredeti kategóriák: „kisebbségi film", „porlepte dobozok", „ifjúsági film" (már csak piktogram jelzi a hajdani struktúra szervezőelemeit), s helyüket a nagy gyűjtőtégely, „világképek" vette át. Az idei évforduló különleges helyzetet teremtett, hiszen a filmkínálat nagyobb részét a Best of Mediawave alkotta. Többnyire a legnagyobb vetítőterem, a Lloyd Mozi szolgált a másfél évtized gyöngyszemei bemutatására, bár a látogatottság valószínűleg nem váltotta be a szervezők reményeit. A meglehetősen hosszúnak mondható múlt ellenére sokan nincsenek tisztában a fesztivál filmjeiben rejlő értékekkel, azzal a szellemiséggel, amely a programszervezés alapelveit meghatározza. Talán megfelelő reklámmal ezt a „tudatlanságot" sikerül majd oszlatni annak az öt DVD-nek a forgalmazásával, amely a fesztivál legszebb, legsikeresebb 26 animációs- és dokumentumfilmjét tartalmazza. A filmek régóta tervezett kereskedelmi forgalomba helyezése lehetővé teszi filmklubszervezők, artmozi-üzemeltetők, médiapedagógusok számára, hogy programjaikba, tananyagukba a kortárs filmművészet azon alkotásait illeszthessék, amelyek kívül esnek egy átlagnéző látókörén, a filmrajongók szemében azonban igazi csemegének számítanak.
Az ünnepléshez kapcsolódott még egy rövid beszélgetés a díjátadási ceremónia előtt, amelyre azok a rendezők kaptak meghívást, akik kétszer vagy háromszor is nyertek díjat a 15 évfolyamán. Öten jöttek el közülük (hárman zsűrizték az idei alkotásokat): a „legközelebbről" Csáki László amatőrfilmes, Kerekes Péter Szlovákiából (a tavalyi fődíj nyertese, a kiváló 66 szezon című dokumentumfilm rendezője), Phil Mulloy, a fesztivál legizgalmasabb animációs filmjeinek szerzője, Jos Stelling, a fanyar humorú, holland erotikus kisfilmek alkotója és Ella Davletshina orosz dokumentumfilm-rendező, a novo-szibirszki filmfesztivál igazgatója. A rövid filmrészleteket összekötő beszélgetéseken az alkotók a fesztiválhoz fűződő viszonyukról vallottak. Szinte kivétel nélkül kiemelték a fesztivál légkörét, szellemiségét meghatározó természetességet, a hasonló gondolkodású alkotók kapcsolatteremtését, találkozását szolgáló számos szellemes és tartalmas rendezvényt. Egy fiatal, kreatív és/vagy magát függetlennek, amatőrnek tartó filmes számára a Mediawave-en való szereplés, siker ösztönzést, megerősítést adhat a további munkához, mint ahogyan azt Csáki László és Kerekes Péter is hangsúlyozta.
Bár az idén úgy tűnt, a versenyprogram összeállításában, a díjak kiosztásában sem a kísérletező kedvet, az újszerű képvilágot, narrációs technikát, bensőséges megközelítésmódot tekintették legfőbb erénynek. Meglepő módon a fődíjat épp az a román dokumentumfilm nyerte el, amely a legtávolabb áll a Fényírók Fesztiválja által sokáig markánsan képviselt filmkészítési módtól. A nagy kommunista bankrablás, Alexandru Solomon román rendező filmje az ötvenes évek szocialista Romániájának egyik legabszurdabb, és bizonyos tekintetben legizgalmasabb történetét dolgozta fel. A „nyugati fogyasztásra szánt", televíziónézős ízlést kiszolgáló szerkesztésmóddal, elbeszéléstechnikával, ismeretterjesztő narrátorszöveggel, a kimért, rendkívül precíz, épp ezért művies megközelítésmóddal épp a korszak megidézésének sava-borsa vész el.
A többi díjazottnál sem volt mindig meggyőző a zsűri érvelése, a különdíjakat elnyerő alkotások (Petar Jovanovié: Vajaja földje és Jarek Sztandera Egy csodáért) közül egyiknek sem volt erős oldala a témához illő kifejezésmódban rejlő lehetőségek kutatása. Megérdemelten jutalmazták ellenben fiatal magyar alkotók ujjgyakorlatait: Lichter Péter szép kísérleti filmjében (Éjszakai előadás) korához képest (vagy épp azért) meglepően otthonosan mozog a filmnyelvi újítások kimeríthetetlenül színes birodalmában, mozgóképes kliséket fordít ki, tesz egymással szembe, idézőjelbe – s teszi mindezt rendkívül személyes hangnemben. Gigor Attila kisjátékfilmjének operatőre, Fillenz Ádám nyerte el a Kodak-díjat. A Mediawave-en érdekes módon ezzel az egy alkotással képviseltette magát az a magyar filmkészítő műhely (az Inforg Stúdió), amelynek évről évre számos kiváló kísérleti, dokumentum- és kisjátékfilmje színesíthetné a fesztivál programját, mutatkozhatnának be „fogékonyabb" közönség előtt a forgalmazási gondokkal küzdő, marginális műfajok alkotói.
A dokumentumfilmek díját a szerb Boris Mitié Pretty Dyana című, számos fesztiválsikert arató alkotása nyerte el, amely a jugoszláv háború egyre ritkábban látott, ám az ott élők számára súlyos napi küzdelmeket jelentő következményeiről ad kivételesen bensőséges, számos összefüggést figyelembe vevő látleletet.
A versenyprogramban és azon kívül is szerepeltek ínyenceknek való csemegék: életképekből álló szép, költői dokumentumfilmek, mint Richard és Kathryn Bucher Nem szürke a hajnal vagy Chus Dominguez Cauca környéke című filmje, egy különös szubkultúrát bemutató városantropológiai mű (Femke Wolting: Tornacipők), egészen más megközelítésű, nyers, tiszta antropológiai film (Dumitru Budrala: A sündisznó átka) egy román cigánycsalád rendszerváltás utáni életéről. A Roma Média Iskola tehetséges fiatal alkotóinak két filmje is szerepelt a programban: Csík Juci Tollasa és Fógel Katalin Mint a méhecskék című filmje. Az animációs filmek kedvelői láthatták az észt animáció kiváló szerzőinek legújabb egészestés filmjét (Prit Parn, Priit Tender, Ülo Pikkov, Kaspar Jancis, David Snowman: Frank és Weddy), valamint az orosz animáció történetét feldolgozó, a korszak kulturális hátterét elemző dokumentumfilmet (Yonathan és Masha Zur: Magia Russica).
Számos versenyen kívüli filmprogram is gazdagította az idei kínálatot: az első hétvégén a Francia Filmnapok keretében láthattak az érdeklődők egészen új francia filmeket, az „európai kapcsolatokat" pedig az idén olasz rövidfilmek, a kasseli fesztivál német dokumentumfilmjei és az Aarhus megyéből érkező dán filmek jelentették. Az idei retrospektív programban „az első női rendező", az amerikai Alice Guy Blaché némafilmjei és az ahhoz kapcsolódó filmtörténeti előadás szerepeltek.
A mozizásban megfáradt néző a kiváló magyar és külföldi muzsikusokat szerepeltető zenei programokon találhatott más, de mégoly gazdag élményekre, amelyekre még vázlatosan sem térnék ki – nyilván megteszik azt értőbb zenekritikusok. Irodalom és film különös kapcsolatát, a filmes látásmódnak a költészetbe, prózába épülését a Fényírók Fesztiválján Tolnai Ottó személye, művészete jelenti. A rendezvény szellemi védnöke (korábban számos alkalommal egyik zsűritagja), a vajdasági magyar író, költő egy felolvasóesttel ajándékozta meg a látogatókat, amelyen az elhangzott verseket, regényrészleteket átátszőtték a fesztiválra, és az azt éltető szellemi közösségre tett utalások.
A korántsem kimerítő beszámolóból Is kitűnik, hogy a Mediawave járja a másfél évtized alatt kitaposott ösvényeit, ám számos új utat is keres, hogy több nézőhöz eltaláljon. Kevés esemény van Magyarországon, amely ilyen markáns arculattal, s valódi mögöttes tartalommal rendelkezik. Ezt megőrizni, s közben folyamatosan újítani igazi kihívás, és számos tényező jótékony egymásra hatását feltételezi. „Kulturális hídra" Közép-Kelet-Európában, nem a (vélt vagy valós) piaci igényeket kiszolgáló, igényes filmkészítésre pedig mindenhol szükség van. A közvetítés helyes és hatékony eszközeit, módjait megtalálni a lényegi értékek feladása nélkül valódi erőpróba – ám „az ereje teljében lévő, férfikorba lépett" rendezvénynek merjük remélni, sikerül.
