Ez a szöveg a 24. Mediawave fesztiválra íródott, ahol magyar filmes újságírók A kritikus felelőssége? című konferencián beszélgettek a filmkritika jelenéről, jövőjéről.

Akár iparként, akár művészetként definiáljuk, a magyar film útkeresési fázisban van, önmagát próbálja újrafelfedezni, újramegnevezni. Nem azért, mert nemrég szerveződött át a teljes támogatási rendszer, és újra ki kell találni mindent, hanem pont fordítva: a támogatási rendszer is részben azért szerveződött újra, mert valaminek változnia kellett már. A magyar filmkritika is pont ilyen útkeresési fázisban van, a helyét keresi, fészkelődik. Ráadásul úgy tűnik, hogy a filmművészet és a filmkritika közös „ellensége” ugyanonnan érkezik: az internetről, illetve az interneten ingyen (legálisan vagy sem, az most mindegy) található alternatívák miriádjaiból, legyen az mozgókép vagy információforrás. Azért írtam idézőjelbe az ellenséget, mert természetesen nem ellenségről van szó, csak ezt a filmesek (és a zenészek, és a többiek – főleg az idősebbek) néha elfelejtik. Valójában az internet egyszerre jelent potenciálisan több nézőt és több olvasót is, csak újra kell fogalmazni mindent, akár gyökereiben is, amit a szakmáról tudunk: a régi (filmkészítési és újságírói) manírok már nem elegendőek a teljesen megváltozott infrastruktúrákban.

Ami tehát az újrafelfedezés, újradefiniálás igazi lényege a magyar film esetében: a nézők (újra)megtalálása, és ez van a minőségi újságírás, filmkritika esetében is. A filmekről minőségi szöveget olvasni akaró emberek kis csoportja pont annyira fragmentált, széttartó, mint a művészfilmet (utálom ezt a szót, de azért használom, hogy egyből érthető legyen) fogyasztóké. Igen, meg kell változni, a nézők és olvasók fogyasztási szokásaival együtt, de nem, nem kell engedni a minőségből és a szakmaiságból. Ez az egyensúlykeresése a magyar filmnek és kritikának, ez az az immár elég régóta tartó “átmeneti” periódus, aminek eredményeit már nem lehet pontosan mérni a klasszikus módszerekkel (box office jegyeladások, eladott példányszámok), de az új módszerek (letöltések, kattintások, miegymás) még nem elég kifinomultak impact-mérésre. Ami biztos: nem lehet nem változni.

A konferencia címe A kritikus felelőssége, kérdőjellel. Én felkiáltójelet, de legalábbis pontot raknék a végére. A kritikus felelőssége nem változik a médiumok átalakulásával, viszont a kritikus sohasem a filmes vagy újságírószakmának tartozik elsősorban felelősséggel, hanem az olvasónak. A kritika műfajában változó arányban vegyül az információ és a vélemény. Ha a vélemény nem tetszik a tágabb értelemben vett filmszakmának (beleértve az egész forgalmazói és PR-szektort), akkor az fanyalog. Pedig pont fordítva kéne legyen: mindössze az információ kell pontos legyen – csak az információ helyességéért tartozik a kritikus felelősséggel a szakmának, a vélemény szabatosságáért (és szabadságáért) viszont már csak az olvasónak.

És ez az, ami nem változik: a forgalmazásnak mindig fontos lesz a kritika, ha nem egyébért, hát legalább a szöveg információ-részéért. Hogy egyáltalán szó legyen arról a filmről, pörögjön a címe, legyen belőle téma. Legyen impactja. Lehet, hogy túlzás az az amerikai közmondás, hogy „nincs olyan, hogy rossz reklám”, de az is túlzás, hogy a kritika tehetne arról, hogy az emberek nem mennek moziba. „Hát tessenek jó filmeket csinálni” – lehetne elintézni félvállról kritikusi oldalról a témát, de badarság lenne. Jó szövegeket is kell írni a jó filmek mellett, s ez a kritikus és a filmkészítő közös felelőssége – elsősorban saját magának.