Ebben a számban rendhagyó módon nem interjút közlünk egy fiatal filmalkotóval, hanem egy elsőfilmes rendező naplóját adjuk közre, mely egy hosszasan és körülményesen elkészült első nagyjátékfilm születésének történetét meséli el. A rendező Titus Muntean, a film pedig a Vizsga (Examen).
A törvény
Kezdetben vala a törvény. Vagyis a filmtörvény, melyre évek óta vártunk – már egyetemista korom óta –, s melyet ma Gabrea törvényének mondanék. Remélem, így is fogják hívni, mint a matematikában vagy a fizikában, Gabrea törvényének: Radu Gabrea megérdemelné. Éppen akkor vette a bátorságot Velvet Moraru is, hogy filmcsinálásra gondoljon. Számomra kihívás volt, hogy a Producer jött az ötlettel – ahogy jó helyeken történik –, és „alkalmazta” a forgatókönyvírót/rendezőt a megvalósítására. Mint Amerikában. Mondhatom, végig annak jegyében dolgoztunk a filmen és hoztunk meg minden döntést együtt, hogy a producer előbb megvolt, mint a rendező. És ez nem rossz.
A történet
Velvet a 80-as években olvasta Tecuceanu szóbanforgó művét: az Apostolescu kapitány…-t. Természetesen az egy kicsit fordulatosabb volt, viszont érdekes, hogy ott a „bűnözőt”, vagyis a taxisofőrt a kommunista propaganda szabályai szerint bélyegezték meg. ’89 után Tecuceanu ismét kiadta a könyvét, és – becsületére váljék – a magyarázó jegyzetekben leírta, hogyan konstruálták meg az ügyet, és hogyan lett belőle nem csupán egy törvényszéki tévedés, hanem az eset egy szabályszerű megrendezése. Velvet aztán eldöntötte, hogy a téma érdekes, és miután megmutatta nekem, én is úgy gondoltam, hogy megéri foglalkozni vele. Miért van, hogy a „legigazságosabb társadalmi rendszer” nagy és elvont „igazsága” nevében lesújtanak egy ember „kis” igazságára, életére?
Sötétség
Így jutottam el a törvényszéki levéltár komor alagsori helyiségébe. Napokra alámerültem a nagy dossziéhalmokba, lépésről lépésre, jegyzőkönyvről jegyzőkönyvre, kihallgatásról kihallgatásra átéltem a történetet, melyből a 70-es évek dohos szaga áradt, gyermekkoromé, amely sötét és félelmetes volt ugyanakkor. Lelki szemeim előtt úgy tűnt fel ez a világ, ahogy emlékezetemben is élt: trapéznadrággal, rádión közvetített világbajnoksággal, Toma Caragiu tévéadásaival, a kiváltságosok üzleteivel, melyek rakva voltak sajttal és szebeni szalámival; a helyezkedők világa volt ez, megelégedett és vidám, mint amely látszólag legyűrte annak az évtizednek a gyötrő rémálmát. Mindezen látszatok hátterében viszont hazugság, kínzások, szörnyűségek.
Az emberek
1999 júniusa. Kaptam pénzt a filmre. Mostantól fogva minden ötletemnek, elképzelésemnek, a sarki kocsma szalvétájára írt feljegyzésemnek filmmé kell válnia. Vagyis emberekké. Egyfelől a színészanyagból dolgozunk (és nem filmanyagból, ahogy egyesek hiszik), másfelől meg egy csapat a „nyersanyagunk”. Kezdjük a „gonosszal”. Nincs kétségem felőle: Gheorghe Dinică az. Egy kicsit félek: vajon tetszeni fog-e neki a forgatókönyv, vajon egy ilyen „kelekótya fiatalember” mihez kezd majd egy szent szörnyeteggel, vajon az alakítás megközelíti-e az elképzeléseimet, vagy egy egészen más irányba megy el? Minden ilyenszerű kérdésemre nagyon hamar megnyugtató választ kapok. Gheorghe Dinică színészóriás. Azért is, mert nem húz hasznot a kora és tapasztalatai által kitaposott utakból. A „jó” szerepét Velvet is, én is már az elején Marius Stănescura „vetettük ki”. Egyes barátaink azt mondják, hogy nem az a beszédes, ágrólszakadt, csalafinta típus, és nem nagyon hihető el róla, hogy taxisofőr. Legelső beszélgetésünkkor kiderül: lehet, hogy úgy van – és tudjuk, hogy mégis ő a mi emberünk. Készítsünk próbafelvételeket. Sok jó fazont látunk a próbákon, mégis Marius Stănescu mellett döntünk. De akkor miért kellett próbafelvételeket csinálni? Azért, mert erdélyi vagyok, és nem zárok ki semmilyen eshetőséget. Na de lám, milyen okos erdélyi vagyok: Marius nagyszerű volt, elejétől végig. Aztán a többiek. Coca Bloos, Gheorghe Visu, Mihai Dinvale, Alexandru Bindea, Cristian Motriuc, Emil Hoştină, sorra minden szereplő megelevenedik, kezd kirajzolódni az arcuk, nincs semmi kétségem felőlük. Clara Vodă-t már az iskolából ismertem. Mindig is vidámnak, szépecskének és elevennek tartottam. Hogy lesz belőle falusi lány, (vakbuzgó) hívő feleség, anya, aki rettenetes tragédián megy keresztül anélkül, hogy bármit is feladna a maga igazából? (Érdekes, hogy Clarából éppen akkor lett anya.) Valentin Urisescu remek volt, elvállalt egy kis szerepet, melyből időközben még kisebb szerep lett. (Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen nagy színész… – vádol is a lelkiismeretem, hogy nem dolgoztam többet a szerepén.) Aztán meg a nagy gond. Ki fogja eljátszani a pszichopatát, a nagy bűnözőt? Összehívunk embereket, sok tehetségeset, utolsó pillanatban eszembe jut egy egyetemi évfolyamtársam, akit láttam egy rövidfilmben, gyerünk, hívjuk el. A próbákon, akárcsak a többiek kissé elbizonytalanodom: hogy kell eljátszania az őrültet annak, aki nem címeres őrült. Egy dologban biztos vagyok: hogy mégis csak normálisnak kell tűnnie (minden pszichopata bűnöző felől, amikor lelepleződik, ijedt döbbenettel érdeklődnek az ismerősei: hogy lehet, hogy éppen ő követett el ilyesmit). A próba azonnal világossá teszi számomra: ő az. Lucian Ifrim. Meggyőződésem, hogy még sokat fogunk hallani róla. A filmbeli áldozattal bonyolultabb a dolog. Szépnek kell lennie, nem túl terjedelmes a szövege, s ami a hab a tortán, hogy megerőszakolják (nyilván csak a filmben). Bevonulnak a szép színészművészeti főiskolás lányok, de sorra mindenki visszautasít bennünket. Egyesek azzal, hogy túl kicsi a szerep, mások hogy ők még játékból sem viselik el, hogy meg legyenek erőszakolva. Az egyik azt kifogásolta, hogy levágják a fejét (a filmben megjelenik a szereplő fejének öntött mása), és hogy ez borzasztó és rossz előjel. Az a rossz, hogy telik az idő és ki kell önteni a fejet, ami hosszas munka, s nincs még színésznő – naponta lennebb engedem az ugrólécet. És éppen egy nappal a határidő előtt, amikor fáradtan érkezünk vissza a székhelyünkre a keresések után, szembefutok egy frissen érettségizett lánnyal, akit egy fotómodell iroda közvetített ki nekünk. Okos, több mint szép („több mint perfekt”1), és játszani akar a filmben. Hogy hívják? Alexandra.
Biztos vagyok benne, hogy elfelejtettem megemlíteni színészeket, akik játszottak a filmben, és még sokakat, akik nem játszottak, de eljártak a próbákra. Elnézést kérek tőlük, és mindenkinek köszönök mindent. Mégis még említést teszek Valentin Popescuról, aki kedves számomra, és akivel a film felét leforgattuk, de aztán fel kellett áldoznunk a szerepét, mert olyan irányt vett a forgatókönyv a megvalósulás útján.
A csapat
Nagy léptekkel közeleg a filmezés első napja, de még sok dolgunk van addig. Alexandru Solomon, Alecu és én kiismertük egymás minden mozdulatát, problémáját, tudjuk egymásról, hogy kinek melyik a kedvenc söre és/vagy csokoládéja. Három hónapja többet vagyunk együtt naponta, mint a családjainkkal. Ilyennek is kell lennie, azt hiszem, az operatőrrel való kapcsolatnak. Jó az, hogy minden bizonytalanságomat (sok van!) elűzi, amikor mellettem van. Nem tudom, mi lesz a forgatáson (ez az első próbálkozásom), de tudom, hogy Alecu ott lesz. Délután megbeszélés Svetlana Mihăilescuval, megmutat néhány jelmezt. Mindet szeretem, máris a ’70-es években érzem magam, rettentően tetszik, amilyen érzékkel rakja egymás mellé a színeket. Van egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy a vége-hossza nincs helyszínkeresés miatt (rettenetes eljárni a bérbevételeket!) nem találkoztunk túl gyakran. Azt a bizonyosságot keltette bennem, hogy pontosan megértette, amit kell, és szinte semmiben nem tért el a véleményünk – és ez megnyugtató. A helyszínekkel jól állunk, ahhoz képest, hogy milyen mértékű és jellegű a probléma összetettsége (korhűséget kíván a film!). Rettenetesen sokat járkáltam, amíg mindet felkutattam: mennyire nehéz Bukarestben óriásplakátok és kereskedőbódék nélküli zugokat találni! Megegyezünk Lucian Nicolauval, a díszlettervezővel. Igaz, később bonyolódtak a dolgok, és a filmünknek három díszlettervezője lett, nem egyidőben, hanem egymás után. Nem kis teljesítmény, de egyáltalán nem kívántuk ezt magunknak. Lucian Nicolau után következett Mihnea Tăutu, s a végefelé Călin Papură, de túlságosan is a végére. Jó lett volna, ha első perctől kezdve Călinnal dolgozunk. Viszont elejétől végig Dana Roşanu volt a sminkmester, diszkrét és hatékony jelenléte olyan volt, mint a legprofibbaké. Andrei Pap volt a film „füle”, a hangok mestere. Bár nagy a korkülönbség közöttünk, jól megértettük egymást (és nem hiszem, hogy mert megegyezett az ízlésünk a Kárpátokon túli pálinka tárgyában). A fiatalosságából és dinamizmusából fakadó lelkesítő erő döntően kihatott rám a filmezés során. Sajnos, valamennyiünktől független okokból nem az ő hangjaival fejeztük be a filmet. A dolgok jó oldala, hogy így legalább Dana Bunescuval fejeztük be a hangosítást, aki teljes erőbedobással dolgozott és ambíciós volt (amilyennek rendezőasszisztensként is bizonyult!) Ha tőle függött volna, a vágást is ő csinálja. De nem fért hozzá, mert azt Melania Oproiu végezte, aki mellett az én egész nemzedékem a rendezői szakról kitanulta a montázs mesterségét. Ha előreugrunk az időben („flash forward”), még a filmezések idején ismertem meg Cristi Tarnoveţchi-t, és ő, anélkül hogy a bármit is látott volna a lefilmezett anyagból, szerzett néhány zenei témát hozzá. Tetszett nekem, és következett, hogy találkozzunk a filmezés után. Úgy is lett, de több év múlva csupán. Szóval, ezek az emberek. (Csak egy részük!)
Filmezések
Másfél hónap, mely alatt nem is éltünk, csak filmeztünk. Volna mit mesélni róla, egy egész regényre valót, de szépen, sorban, rendezetten csak hipnotikus állapotban tudnám felidézni az eseményeket.
Pénz
Nem volt. Elég.
Az összeomlás
A filmezés háromnegyedénél elfogy a pénz. Megállunk, nem tudjuk mennyi időre. Több mint két év lesz belőle. És az eredeti elképzelés már soha nem fog megvalósulni.
Újjászületés
2002 kegyelmi évében felmerült az ötlet, hogy úgy lépjünk át az anyagiak torlaszán, hogy a hiányzó képsorokat olyan képsorokkal helyettesítsük, melyeknek nem árt, ha videón készülnek. Mégpedig azért, mert a Vizuális Művészetek Alapítvány (VMA – a barátok számára) jóvoltából teljesen ingyen jutottunk hozzá egy videokamerához. Szóval átírtam a forgatókönyvet. Vagyis újrarendeztem mindazt, amit már lefilmeztünk, majd közéjük illesztettük az új, videón felvett képsorokat. Sajnos egyes cselekményszálaknak el kellett halniuk, mert nem tudtuk folytatni őket – tényleg sajnálom, mert jó dolgok jöttek létre, nagy színészekkel. Szerencsére így aztán felbukkan két új szereplő, mindketten filmművészeti főiskolások, akik dokumentumfilmet forgatnak a tárgyunkról. Nevezetesen két színész: Simona Popescu és Răzvan. Tetszett nekem a képsorok és a lehetséges variánsok egymásba fonódásából megképzett „szövet”… És ami még jobban kedvemre való: hogy a film jelentésrétegei egyre gazdagabbá válhattak, és – őszintén szólva – én magam is másképpen ítélem meg a film kérdéses részeit, mint ahogy szinte négy évvel ezelőtt gondolkoztam róluk (akkor írtam az első forgatókönyvet). Amit nagyon szerettem, hogy nem mutattam meg a két filmszakos diákot, megőrizve az egyik általuk felvett filmanyag konvencióit, és kitaláltam egy befejező jelenetet, melyben mégiscsak láthatjuk őket. Ami, remélem, a nézőknek is tetszeni fog.
1 „mai mult ca perfect” – szójáték; a kifejezés másik jelentése a román nyelvtanban: ‘régmúlt, mint igeidő’ – a fordító megjegyzése
(Fordította: dr. Mihály Emőke)
