A hatéves várakozás alatt többször gondoltam magamban arra, hogy a széria harmadik részének az összehozása valóságos lehetetlen küldetés lesz az alkotóknak. Azon is filozofálgattam, hogy vajon – a dollárszázmilliókon kívül – mi hívta életre a Mission: Impossible folytatás(oka)t, hisz jól tudjuk, hogy esetében nem beszélhetünk a James Bond-mitológia másfajta leképezéséről, már csak azért sem, mert ennek nincsenek fél évszázados történeti (!) hagyományai.
Valószínű, hogy mi, fogyasztók hívjuk életre a folytatásokat, hisz Freud téziséből tudjuk, hogy mindenkiben van valami tudatalatti vonzódás az ismeretlen, a titok irányába. Ezt a vonzódást kihasználva, a kémhistóriák kezdetek óta beépültek és jelen vannak a filmművészetben; itt elég csak a híres némafilmsztár, Greta Garbo szereplésével készült Mata Hari (1931) című filmre gondolnunk, vagy Alfred Hitchcock, Az ember aki túl sokat tudott (1956) című kémtörténetére. Az első sztárkém/kémsztár azonban minden bizonnyal az angol királynő 007-es ügynöke, Bond volt. Ezt a Bond-toposzt próbálta, 10 éven keresztül, felülírni a Mission Impossible, Tom Cruise alakjával. Sikertelenül, de kudarc nélkül. De hagyjuk a bölcselkedést és emeljük be értekezésünkbe a tulajdonképpeni alkotást.
Kezdetben vala (1966-ban) a Mission: Impossible sorozat, mely hét évig láncolta képernyők elé az újszerű kémsztorikat kedvelő százezreket. Ebből nőtték ki magukat az MI mozifilmek. A „hármas” nem a szokásos James Bond-szerű küldetéssel kezd, hanem in medias res csöppenti bele a mozisötétben meghúzódó nézőt a rideg valóságba: Ethan Hunt és szerelme székhez kötözve. Utóbbi fejében nitroglicerines minibomba, előbbi fejében golyó, amennyiben a titkos ügynök nem árulja el a főgonosznak, hogy hol van a nyúlláb. Aztán flashback: a hős eljegyzési partiján vagyunk és csak fokozatosan tudjuk meg, – a gyakorlott mozilátogató az első 20 perc után is rájön – hogy miért és hogyan fajultak idáig a dolgok (mármint a székhezkötésig). A megvilágosodás közben a klasszikus Washington–Berlin–Róma–Peking tengelyen tanúi lehetünk egy macska-egér játéknak, melyben mindenki a nyúllábat kergeti. Erről a sokat emlegetett valamiről nem tudunk meg érdemleges információkat, nem derül ki, hogy biológiai fegyver vagy egy űrrakéta indítóchipje, csak annyit látunk belőle, hogy piros, tehát veszélyes.
Az előző két részhez képest, újítás, hogy most Hunt magánélete is része a történetnek, ami kétségtelenül a drámai hatás növelésére szolgál. A rendező remekül játszik az idősíkokkal, ami még a vitriolos tollú kritikusban is élvezhetőséget implikál. Akárcsak az elődöknél, most is innovatív művész – a popzene legbölcsebb embere, Kanye West – játssza el a klasszikus zenét, de úgy, hogy miközben újjávarázsolja azt, az akkordok észlelésekor beemeli horizontunkba a Lalo Schifrin-muzsikája által – a kollektív mélytudatban – rögzített elvárásokat is.
De a „hármas” nemcsak a zenével, hanem stílusban, hangulatban és eszközökben is egyaránt próbál az előző részek regiszterén belül maradni, ami azt jelenti, hogy nem követi a posztindusztriális filmdömping nyomvonalát, azaz a robbantások, lövöldözések és klasszikus kémklisék mellett feltűnnek olyan motívumok is (önmegsemmisítő üzenet, identitáscsere maszkokkal stb.), melyek megfeleltethetők az első rész(ek)nek. Ez eredményezi azt, hogy a legtöbb néző, egyszeri megnézésre érdemesnek tartja a filmet. Én is beállok soraikba, és közben reménykedem, hogy a „négyesre” nem kell újabb hat évet várnom.
