Túlzás lenne azt állítani, hogy a szlovák filmművészet 1896-tól írja a történetét. Az viszont igaz, hogy 1896. december 25-én Párizs, Bécs és Budapest után Pozsonyban a Pálugyay szálloda vívótermében volt az első filmvetítés. Később egymás után jöttek létre a mozik.
Ismeretes az is, hogy Szlovákia 1918-ig az Osztrák– Magyar Monarchia része volt, és 1912-ben a magyar lakta területeken négyszázötven állandó mozi működött. A film iránti nagy érdeklődés ellenére nem készült egyetlen szlovák film sem – legalábbis nem maradtak meg róla a bizonyítékok.Az első világháború után Csehszlovákiában is nagyon kaotikusan alakult a szlovák kinematográfia útja. Míg Prágában már 1918 előtt is működött néhány filmstúdió, Szlovákiában egy sem. Később létrejött egynéhány, de nemsokára meg is szűntek. Az amerikai szlovákoknak Chicagóban kellett alapítaniuk egy Tatra Film Corporation nevű társaságot, hogy a Daniel és Jaroslav Siakel' fivérek elkészíthessék az első szlovák játékfilmet, amelynek a premierjére ugyanott került sor 1921-ben, majd ugyanabban az évben Zsolnán és Prágában is. A film természetesen a legendás szlovák „nemzeti hős" – a szlovák Robin Hood –, Jánosík történetét dolgozta fel. Az azonban sokáig tartott, míg a Jánosík című filmet teljes egészében a szlovák közönség is megtekinthette. Gyártásvezetője, Ján Závodný 1970-ben hozta el Amerikából Szlovákiába egy rozsdás dobozban. Rekonstruált verziójával és az első szlovák filmszínészek, Teodor Pistek és Mária Fábry alakításával csak 1975-ben ismerkedhetett meg a szélesebb közönség. Siakelék Jánosíkja az egyetlen szlovák játékfilm, amely fennmaradt a némafilmes korszakból.
A Felszállás (Nástup) érdeme és hibái
Tagadhatatlan, hogy Szlovákiában, az első, még a csehekkel közös államban létrejött egy-két játékfilm, de főleg dokumentumfilmek, amelyek sajnos mélyebb nyomokat nem hagytak maguk után. A dokumentumfilm-művészet kibontakozása azonban Karol Plicka nagy érdeme, aki egy személyben volt etnográfus, fényképész és rendező, és akit főleg a népművészet ragadott meg. A Matica Slovenská (szlovák országos kulturális intézmény, amit 1863-ban alapítottak, 1875-ben betiltottak, majd 1919-ben újra létrehoztak, és máig fontos szerepe van) segítségével több dokumentumfilmet forgatott, köztük máig verhetetlen remekművét A föld énekelt (Zem spieva, 1933).
A második világháború kitörésével egyidőben létrejött az első szlovák állam (a Slovenský Stát) és nemsokára bemutatták az első filmhíradót, a Felszállást (Nástup), ami a prágai Aktualitás (Aktuality) pandantja akart lenni. De csak akart, mert Szlovákiának nem volt filmes tradíciója, nem voltak anyagi forrásai, és hiányoztak a szakemberek is. A szlovák kinematográfiának tehát nem maradt más hátra mint kapcsolatba lépni – főleg – Berlinnel és Béccsel: mivel Szlovákiának nem volt laboratóriuma, az egész háború alatt ott dolgozták fel a szlovák filmeket.
Bár a Felszállás híradó a fasiszta ideológia szolgálatában állt, tagadhatatlan tény, hogy ott tanulta meg a szakmát a szlovák filmművészet alapító csapata. Nem hiszem, hogy enélkül a szlovák film szélmentes tengerén megjelent volna 1946-ban egy olyan nagy hullám, amely végre a világ tudomására hozta, hogy a szlovák film igenis létezik. Művészileg és ideológiailag lebecsülhető a Felszállás, de nélküle Pal'o Bielik rendező nem tehetett volna tanúságot a nemzeti felkelésről, nem vált volna ismertté egy olyan kiváló operatőr, mint Karol Krska, és nehezen kereste volna az utat Eugen Mateièka és Ján Fintora.
A szlovák játékfilm atyja
A háború után 1946 volt az az év amikor végre meglátta a napvilágot a szlovák film. A filmesek már 1945-ben kitűzték a célt: játékfilmet forgatni a szlovák nemzeti felkelésről. Előtte még a csehekhez fordultak segítségül, konkrétan Martin Friè rendezőhöz, aki elvállalta az Óvakodj…! (Varúj…!) című film rendezését. A film Ivan Stodola A juhász felesége című színdarabjának adaptációja volt. A forgatókönyvön már Pal'o Bielik is dolgozott, aki ráadásul Fric segédrendezője volt és a eljátszotta a főszerepet is.
Később, 1948-ban elkészült az első igazi szlovák játékfilm, a Farkasverem (Vlcie diery, 1948), amelyet természetesen saját forgatókönyve alapján Pal'o Bielik rendezett. Bieliket később sokat kritizálták. Kifogásolták például, hogy felületes, hőseit idealizálja, a film lírikus részletei laposak, a jelenetek néha sematizmusba csúsznak. A kritika talán helyénvaló is volt, de tény, hogy Pal'o Bielik a szlovák film atyja, nélküle a szlovák játékfilmet említeni sem lehetne. Magánemberként is nagyon érdekes és sokoldalú személyiség volt, tele ellentmondásokkal, természetes tekintély sugárzott belőle és termetes alakjával mindenkit levett a lábáról. Ilyen volt életműve is – csodálatos, termetes és ellentmondásos.
A Farkasverem hőse a Svrèina család. Bielik az ő egyéni sorsuk segítségével vázolja a nemzeti felkelés kollektív hősiességét. Ezzel a filmmel indultak útjukra nyers és egyben romantikus hősei, akik Bielik egész életművét jellemzik. A rendező a líraiságot is háttérbe szorító nagy epikus. Nem találunk a filmben semmi spekulációt, csak igaz, hazugságmentes történetet. Ez Bielik legnagyobb devizája és ezért a Farkasverem a mai napig a legplasztikusabban felvázolt film a nemzeti felkelésről. Maga Bielik érettebb rendezőként még visszatért néhányszor a témához, de ami a szuggesztivitást illeti egyik új filmje sem versenyezhet a Farkasveremmel.
Bielik tizenegy rövid filmet és tizenegy játékfilmet rendezett. Sok filmkritikus szerint legérettebb műve a első világháborúban játszódó háborúellenes ballada, a Negyvennégyen (Styridsat'styri, 1957) volt. A neves szlovák színész, Ladislav Chudík nagy lehetőséget kapott a Dabacs kapitány (Kapitán Dabac, 1959) című filmjében, amely egy individualistáról szól, aki egyedül harcol a fasizmus ellen, természetesen a háború idején.
Ahogy az elmondottakból is kiderül, Bielik témája a háború, de ez még nem a teljes igazság. Visszatér még kedvenc hőséhez, Jánosíkhoz is, és kétrészes filmet forgat róla. Sőt vígjátékkal is próbálkozik – például Péntek tizenharmadika (Piatok trinásteho, 1962–63) és A hóhér mester (Majster kat, 1968). Az utóbbiért kapta a legélesebb kritikát. Visszanézve és figyelembe véve, hogy Szlovákiában nem volt nagy hagyománya a vígjátéknak, a kritika talán kissé igazságtalan, de semmi esetre sem rázta meg Bielik trónusát.
Stefan Uher és a többiek
A háború utáni első években végre fellendült a filmkritika és a filmpublicisztika is. Minden újságnak és folyóiratnak volt egy-egy nagyon fontos, állandó filmes rovatja. A cseh filmesekkel való együttműködés is jó úton haladt. Nem jöttek ugyan létre nagy remekművek, de született például három bájos vígjáték: Václav Wasserman cseh rendező társalgási vígjátéka, Az ördög fala (Certová scena, 1948), Ján Kadár egyetlen önálló rendezése (később csak Elmar Klosallal dolgozott), a helyzetkomikumon alapuló Kati (Katka, 1949), valamint Ondrej Jariabek bohózata, A kecsketej (Kozie mlieko, 1950) a cseh Borivoj Zeman közreműködésével. A cseh rendező, Josef Mach Ivan Bukovcan szövegkönyve nyomán már színes változatban hozta létre az első szlovák folklórjátékfilmet, A szülőföldet (Rodná zem, 1953). „Folklórmuzical"-nek is szokták nevezni és naiv története ellenére még ma is élvezhető szép zenéjének és tökéletes koreográfiájának köszönhetően.
Vladimír Bahna társadalmi drámája, A szántatlan föld (Pole neorané, 1953) Peter Jilemnicky regénye nyomán készült, és már nagyon érezni rajta az ötvenes évek szociális demagógiáját. Még Janko Jesensky bravúros szatíráját a Francia négyest (Stvorylka, 1955) is sikerült össze-vissza módosítani (az írót a szlovák Voltaire-nek tartották), és a rendező Jozef Medved' kénytelen volt „aktualizálni". Közben létrejött egy rokonszenves szlovák–magyar koprodukció is. Bán Frigyes Mikszáth Kálmán regénye nyomán filmre vitte a Szent Péter esernyőjét (1959), amelyben Töröcsik Mari és Karol Machata játszotta a főszerepet. Tehát jócskán készültek ebben az időben játékfilmek, de csak kevés érdemel külön említést. Az ötvenes évek végén végre új szelek kezdtek fújni, ami főképp olyan rendezőknek köszönhető, mint Stefan Uher, Martin Hollý, Peter Solan és Stanislav Barabás, de forgatókönyvíróknak is – elsősorban Tibor Vichtának, Alfonz Bednárnak, Ivan Bukovcannak, Albert Marencínnek, Ján Minácnak – és olyan filmoperatőröknek mint Karol Krska, Stanislav Szomolányi, Tibor Biath és Vincent Rosinec.
A háború és a nemzeti felkelés a szlovák film állandó témája lett. A debütáns Stanislav Barabás Albert Marencín és Ivan Bukovcan elbeszélései nyomán Dal a szürke galambról (Pieseò o sivom holubovi, 1961) címmel mutatta be a nemzeti felkelés egyes hőseinek sorsát. A szövegkönyv sajnos nem mentes az 50-es évek sematizmusától és a hivatalos ideológia magyarázatától, mégis valami emberit mutatott fel és nem félt szimbólumokkal is dolgozni. Mai szemmel nézve ez talán nevetségesnek tűnhet, de akkor majdnem hősiességnek számított.
Barabás 1968 után az emigrációt választotta, de még egyszer visszatért a felkelés témájához. Szintén Ivan Bukovcan forgatókönyve nyomán rendezte A mezítlábasok harangja (Zvony pre bosých, 1965) című filmet, amely komoly fordulópontot jelentett a felkelés ábrázolásában. Igaz, hogy a Kadár–Klos szerzőpáros Ladislav Moacko novellája alapján készült filmje, A halál neve Engelchen (Smrt si ríká Engelchen, 1960) már kitaposta neki az utat, de ihletadóként főleg Stefan Uher Orgona (Organ, 1964) című remekműve szolgált: Uher a filmjében háttérbe szorította az ideológiát és az ember tragédiája lett központi mondanivalója. Mégis az említett Barabás-film söpörte el végérvényesen a második világháborús szocialista ideológia hagyományos ábrázolását.
A felkelés témája nem lenne teljes Peter Karvas drámájának Éjféli mise (Polnocná omsa, 1962) című, Jirí Krejcík által rendezett filmváltozata nélkül. Karvasnak sokáig nem tudták megbocsátani, hogy ki merte mondani, hogy bizony voltak árulók és besúgók is. Talán még azért is, mert a rendező cseh volt, a film máig nem szerepel a szlovák filmek között – pedig az. Ha úgy tetszik, szlovák–cseh– magyar koprodukciónak nevezhetjük, hiszen a főszerepet Bara Margit alakította. Ami viszont szomorú: a 70-es években visszatért a szlovák filmbe a második világháború sematizmusa – de arról később…
A FAMU első szlovák abszolvense, Peter Solan filmjei közül gondolkodás nélkül A bokszoló és a halál (Boxer a smrt', 1962) jelenti a csúcspontot. A munka sikere a téma újdonságában, a rendezésben, valamint Stefan Kvietik kitűnő alakításában rejlik. Mesteri módon szembesíti a sport fair-play szabályait a koncentrációs láger embertelen körülményeivel. Martin Hollý debütjével A hollóút (Havrania cesta, 1962) nem a legrokonszenvesebb témához nyúlt. A kommunizmus építőmunkásának problémai akkor már senkit sem érdekeltek. Hollý ismert művészcsalád tagja volt (az apja is rendező volt), nem tartozott soha az újítók szárnyához, de mivel tökéletesen ismerte szakmáját, a történetet művészi bravúrral tudta elbeszélni, a színészekkel való munkája pedig példamutató volt, szerencsésen „átugrott" az akadályokon, hogy később azt csinálja, amit legjobban tud és szeret.
A „három nagynak" Solant, Hollýt és Uhert tartották. A „legnagyobb" (talán napjainkig is) Stefan Uher. Csehszlovákia határán túl is nagy tisztelettel beszéltek a 60-as évek cseh új hullámáról. De hogy az irányzat első fecskéje Szlovákiából repült ki, azt már kevesen tudják. A Napfény a hálóban (Slnko v sieti, 1962) Uher és a forgatókönyvíró Alfonz Bednár műve. Teljesen más volt mint minden, amit addig láttunk. Más volt az elbeszélés stílusa, másképpen interpretálta a valóságot, kereste az emberek önmagukkal való megismertetésének útját, és teljesen új poétikát alkotott. A csehek is elismerik, hogy Uher az új hullám úttörője, de hogy miért nem voltak utódjai hazájában, azt nehéz lenne megmagyarázni. Uher hű marad önmagához, tehetségét szép számú alkotás bizonyítja. Nem lehet találni a szlovák mozi történetében még egy olyan rendezőt, aki annyit és annyi értékeset produkált volna, mint ő. Talán egy film kivételével mind kiváló műalkotás. Bednárral és Stanislav Szomolányi filmoperatőrrel együtt alkotta meg a már említett Orgonát (a fasiszta szlovák állam totalitásáról), illetve a Három nővér (Tri dcéry, 1967) és a Géniusz (Génius, 1969) című filmeket. Stefan Uher karrierje tetőfokán állt és még nem sejtette, hogy milyen keményen meg kell megbirkóznia a normalizáció éveivel. Sok önfeláldozás árán, de sikerült neki.
Jakubisko Szökevényei és zarándokai
A 60-as évek Szlovákia aranyévei voltak. A látszólagos szabadságot főleg a film képviselte. Ebben az időszakban mutatták be a szlovák–cseh rendezőpáros, Ján Kadár–Elmar Klos Oscarral kitüntetett filmjét Az üzlet a korzónt (Obchod na korze, 1965). A kitűnő szlovák színész, Jozef Kroner és a felejthetetlen lengyel színésznő, Ida Kamiñska alakítására még sokan emlékeznek. Kadár és Klos általában határhelyzetbe szorítja hőseit – ez történik az ebben a filmben is, amelynek világsikere lett volna a nagy kitüntetés nélkül is. Ebbe az ünnepi hangulatba toppant be Juraj Jakubisko, Dusan Hanák és Elo Havetta. A fiatal generációból csak Hanáknak volt nagyobb tapasztalata a dokumentumfilmmel. Ezt a műfajt gyakorolta, mielőtt elkészítette első játékfilmjét, a 322-t (1969), amely a szlovák film történetében a legjobban ragadta meg az előre törő civizmust.
André Bazin Jakubiskoról azt mondhatná, hogy nála a képbe, nem pedig a válóságba vetett hit az alapvető. Jakubisko életműve elképzelhetetlen a dadaizmus és a szürrealizmus nélkül. Már első munkájában, A Krisztus-korú (Kristové roky, 1967) című filmben is laza a történet logikája, számára fontosabb hőseinek gondolatvilága. A metaforának és az allegóriának teljesen szabad utat nyit remekművében, A szökevények és zarándokok (Zbehovia a pútnici, 1968) című filmjében, amely húsz évre eltűnt a forgalmaásból, annak ellenére, hogy a szlovák kinematográfia legkiemelkedőbb értékeihez tartozott. A film három elbeszélésből áll – Szökevények (első világháború), Dominika (második világháború), Zarándokok (egy nap az atomkatasztrófa után). Azt írták róla: „Jakubisko második filmje a bolondság, a kegyetlenség, a szépség és az ámítás örvényes tánca, nincs benne felelősség, normalitás, csak játék és szenvedély". Még nagyobb abszurditás kíséri a Madarak, árvák és bolondok (Vtáckovia, siroty a blázni, 1969) című filmjét. A tragikomikus bohózat három árváról szól, aki egy bolond világban cinizmussal és erőszakkal próbál bolondozni és túlélni – a filmet hosszú évekre betiltották.
Jakubisko árnyékában egy másik nagy tehetség, Elo Havetta próbált érvényesülni. Első munkája, az Ünnepély a botanikus kertben (Slávnost' v botanickej záhrade, 1969) nagy sikert aratott. Ebben a filmben sem érdekes a történet, de különleges, ahogyan az alkotó elmeséli: kaotikusan, karneválszerűen, látszólag minden logika nélkül, mégis csodálatosan egységesen, az ember erejéről és gyengeségéről tanúskodva. Havetta nemsokára tragikusan és nagyon fiatalon életét vesztette, és csak mostanság tudatosítjuk igazán, hogy máig sincs méltó utódja.
Sok filmművész választotta az emigrációt 1968. augusztus 21-e után. Nehéz megítélni, hogy például Stanislav Barabás, és egy nagyon tehetséges operatőr, Igor Luther jól határozott-e, amikor kivándorolt: Barabás előbb Kanadában, aztán Nyugat-Németországban telepedett le, Luther szintén Németországban él és dolgozik. Egy viszont biztos: az otthon maradottaknak nem volt gyerekjáték átúszni a hetvenes évek „normalizációján".
Források
- Mihálik, Peter: Vznik slovenskej národnej kinematografie 1896–1948. Kabinet divadla a filmu SAV, Bratislava, 1994.
- Smatláková, Renata – Smatlák Martin: Filmové profily, slovenskí reziséri hraných filmov (Film profiles, Slovak feature Film Directors). Slovenský filmový ústav, 2005.
- Macek, Václav – Pastéková, Jelena: Dejiny slovenskej kinematografie. Vydavatel'stvo Osveta, 1997.
