Diagonale 2011 – Graz, március 22–27. Diagonale 2011 – Graz, március 22–27.

Pár/beszédes képek

Diagonale 2011 – Graz, március 22–27.

Az osztrák film fesztiválja többre vállalkozik, mint egy tradicionális, összegző jellegű filmes mustra. Programja nem merül ki a megelőző év osztrák filmjeinek felmutatásában, sőt: igazi erényei nem is az összegzésben, hanem a kérdések artikulálásában, a diskurzusteremtésben rejlenek. A szervezők figyelmének középpontjában idén a női filmkészítők tevékenysége állt, míg a filmválogatás egészében az alkotói attitűdök sokfélesége tükröződött.

Az elmúlt hetekben itthon is hír volt az osztrák kormány határozata, amely 2018-ra 35%-os női részvételt irányoz elő az állami vállalatok felügyelőbizottságában1. Az aktuális kvótaszabályozás és a körülötte lezajlott vita is bizonyítja, mennyire nem anakronisztikus a nők jogairól, érdekérvényesítéséről való beszéd 2011-ben. Ezt a beszédet igyekezett idén párbeszéddé szélesíteni a Diagonale, amikor egy olyan szakma keretein belül kérdezett rá a nők jelenlétére, láthatóságára, amely produktumai, a filmek révén hathatósan formálja világlátásunkat.

A filmszakma női perspektíváinak feltérképezéséhez a Diagonale – felépítése révén – ideális terep. Programjában ugyanis közel azonos súllyal szerepelnek az aktuális művek, köztük a versenyfilmek, valamint az egyéb – filmtörténeti, illetve kortárs kitekintő – szekciók és kísérő rendezvények. Az alkotások kiegyensúlyozottan oszlanak meg a vetítési helyszínek és időpontok között, vagyis a fesztiválközönség nem egy előre rangsorolt filmtömeggel szembesül: az új nem bizonyul fontosabbnak, mint a régi, a fikció nem dominánsabb, mint mondjuk az experimentális. A programok együtt, egymás mellé rendelten léteznek, s a nézőnek, akár egy kiállítás látogatójának, magának kell eldöntenie, milyen bejárási útvonalon közelíti meg őket. Ebben a viszonylag értéksemleges közegben a tájékozódást a mindenkori hívószavak segítik.

Az egyik fontos hívószó idén a női jelenlét volt, amelyre a fesztivál számos mozzanata rímelt. A megnyitón Senta Berger színészi munkásságát díjazták, aki a laudáció szerint – Oscar Werner, a tavaly díjazott Klaus Maria Brandauer és Christoph Waltz mellett – a kevés Hollywoodban is ismert osztrák sztár egyike. A stájerországi születésű, Berlinben élő Elfi Mikesch rendező-operatőr munkáiból, köztük költői dokumentumfilmjeiből válogatást láthatott a fesztiválközönség. A női alkotók szakmabeli érvényesülésének kérdéseiről pódiumbeszélgetést szerveztek, ahol a jelenlévők a női kvóta bevezetését sürgették a filmes oktatásban és a támogatási rendszerben egyaránt. A Shooting Women című filmtörténeti összeállítás méltatlanul mellőzött, illetve kevéssé ismert női alkotásokat mutatott be a 70-es, 80-as évekből.

A „kevéssé ismert” persze igen relatív: a nagyközönség vagy a külföld számára az osztrák filmtörténet más fejezetei is ismeretlenek lehetnek: a régmúlt – azon belül például Korda és Kertész bécsi munkássága – és a jelenkor – Michel Haneke és Ulrich Seidl, Stefan Ruzowitzky és Jessica Hausner nemzetközi sikerei – között bőven akad felfedeznivaló. Az 50-es évektől kibontakozó osztrák filmes avantgárd éppúgy alulreprezentált a köztudatban, mint a 70-es évek végén megjelenő társadalomkritikus, formailag kísérletező játékfilm. Hogy ez ne így legyen, s hozzáférhetővé váljon egy szélesebb alapokon álló, lehetséges osztrák filmkánon, azért – az osztrák filmarchívum vagy a Hoanzl kiadó mellett – a Diagonale is sokat tett az elmúlt évek során. Ez az újrafelfedezési, újrakontextualizálási folyamat annak a fiatal osztrák filmtörténetírásnak a hozománya, amely immár a mikrotörténetekre koncentrálva tekintélyes szakirodalmat publikált az elmúlt két évtizedben.

A Shooting Women című összeállítás, amelynek bővebb kiadása a bécsi Metro moziban lesz látható április folyamán, ebben az összefüggésben kívánta szélesíteni a hetvenes-nyolcvanas évek osztrák filmjéről alkotott képet. A közönség a válogatásban olyan kincsekkel találkozhatott, mint Valie Export avantgardista Unsichtbare Gegnerje (Láthatatlan ellenség, 1976), amelyben egy fotográfusnő megpróbálja megérteni az őt körülvevő „létező paranoiát”, amelyet ő földönkívüliek támadásaként, pszichiátere az ő skizofréniájaként, a néző pedig talán a torz társadalmi (gender)viszonyok allegóriájaként értelmez. Iróniában Kitty Kino Karambolage (Karambol, 1983) című filmje sem szűkölködik. Hőse, a manökenforma bölcsészlány, Judith biliárdklubokban vívja egyszemélyes szabadságharcát: a férfiprivilégiumnak számító asztalhasználat jogáért, majd a karambol-bajnoki címért folytatott dacos küzdelemben találja meg önmagát.

Ha az említett filmeket az őket létrehozó provokatív gesztus teszi ellenállhatatlanná, Peter Tscherkassky munkáit a kísérletező elme leleményessége és határtalan türelme. Tscherkassky – akinek személye és munkássága előtt a Diagonale idén alkotói tribute-tal tisztelgett, s akivel nemrégiben a Prizma folyóirat készített interjút „Kizsákmányolom a nyersanyagot” – Interjú Peter Tscherkassky osztrák kísérleti filmrendezővel címmel –, valóban a celluloid tulajdonságainak tökéletes kiaknázására vállalkozik. Minuciózus kísérletei során, melyekből jó ideje kiiktatja a felvevőgépet, kockánként kopírozza át a „talált film”-részleteket a filmnyersanyagra; lámpácskákkal világít, maszkokkal takar, nagyítóval roncsol, miközben a mechnizmust, a manipulációt sosem elrejteni, hanem éppen megmutatni kívánja. Munkáinak sokszoros önreflexiója mögött nem az avantgárd művész provokatív, hanem a poeta doctus játékos-filozofikus alakja sejlik fel.

A Diagonale versenyprogramjából, amely a vázolt kísérőprogramok mellett valóban csak részét képezte a grazi műsoregésznek, csak két alkotást emelek ki, főként mivel a fesztivál is kiemelte őket. Az első megnyitotta, a másik bizonyos értelemben lezárta a programot, amennyiben a díjkiosztón az elismerések jelentős részét bezsebelte. Nikolaus Geyrhalter (Mindennapi kenyerünk, 7915 km) Abendland (Napnyugat) című dokumentum- vagy esszéfilmje nyugodt beállításokban, kommentár nélkül festi meg a nyugati civilizáció, azon belül is az „Európa-erőd” nem túl hízelgő képét. Az éjszakai („napnyugta” utáni) felvételeken, amelyeket a sötétség, de többnyire a helyek jellegtelensége is egyneműsít, egy kiváltságait féltő, ugyanakkor pazarló, rendmániás, de kontrollvesztett, egyszóval: kiábrándító – számunkra mégis otthonos világ képei elevenednek meg, a nyugtalanítani akarás nem titkolt szándékával.

Marie Kreutzer első nagyjátékfilmje, a Berinale panoráma-szekciójában is bemutatott Die Vaterlosen (Apátlanok) Grazban a legjobb játékfilmért, a legjobb női és férfi alakításért (Marion Mitterhammer, Johannes Kirsch) és a legjobb operatői munkáért (Leena Koppe) járó elismerést is meghozta alkotóinak. A kortárs kamaradráma témájára nézve családi újraegyesülés-történet, amelynek érdekességét az adja, hogy az apjuk közelgő halálának hírére gyermekkoruk színterére visszatérő fiatalok egy valamikori kommunában nőttek fel, így a köztük lévő viszonyrendszer bonyolultsága plusz feszültséget ad az alaphelyzetnek. A film leginkább mégis a hálás szerepekben jól teljesítő színészek játéka, az ügyesen elcsípett reakciók miatt működik – működött jól legalábbis Grazban, az ausztriai ősbemutatón.

S ha a díjkiosztó néhány kimagaslónak ítélt film méltatásáról szólt is csupán, a Diagonale továbbra sem néhány kiemelt film fesztiválja. Filmek felvonultatása és versenyeztetése helyett a filmkultúra egésze érdekli, amelyben a művekről való beszédnek, alkotóknak, közönségnek egyaránt helye van. „Vajon kinek szerez több örömet a művészet: a művésznek vagy a közönségnek?” – kérdezi Tscherkassky Aderlaß című filmjének szereplője. A provokatívnak szánt kérdésben rejlő dilemma talán úgy oldható fel, hogy alkotó és közönség öröme között akár kölcsönösség is lehet, s a közös örömre a grazihoz hasonló fesztiválok teremtenek alkalmat.


1 http://hvg.hu/karrier/20110316_noi_kvota_ausztria

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Nyolc hegy

    Színes filmdráma, 147 perc, 2022

    Rendező: Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

  • Volt egyszer egy nyár

    Színes filmdráma, 102 perc, 2022

    Rendező: Charlotte Wells

  • Spre nord

    Színes filmdráma, thriller, 122 perc, 2022

    Rendező: Mihai Mincan

  • 65

    Színes sci-fi, thriller, 93 perc, 2023

    Rendező: Scott Beck, Bryan Woods

  • Sikoly VI.

    Színes horror, thriller, 123 perc, 2023

    Rendező: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

  • Shazam! Az istenek haragja

    Színes akciófilm, kalandfilm, képregényfilm, sci-fi, 130 perc, 2023

    Rendező: David F. Sandberg

Szavazó

Melyik a kedvenc streamingszolgáltatásod?

Szavazó

Melyik a kedvenc streamingszolgáltatásod?

Friss film és sorozat

  • Nyolc hegy

    Színes filmdráma, 147 perc, 2022

    Rendező: Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

  • Volt egyszer egy nyár

    Színes filmdráma, 102 perc, 2022

    Rendező: Charlotte Wells

  • Spre nord

    Színes filmdráma, thriller, 122 perc, 2022

    Rendező: Mihai Mincan

  • 65

    Színes sci-fi, thriller, 93 perc, 2023

    Rendező: Scott Beck, Bryan Woods

  • Sikoly VI.

    Színes horror, thriller, 123 perc, 2023

    Rendező: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

  • Shazam! Az istenek haragja

    Színes akciófilm, kalandfilm, képregényfilm, sci-fi, 130 perc, 2023

    Rendező: David F. Sandberg