A 12. Nemzetközi Palicsi Filmfesztiválon egy nem mindennapi alak bukkant fel, aki nemcsak a nõi szíveket dobogtatta meg, de az újságírók kedvence is volt, sõt a legnagyobb kacajokat is õ ígérte a fesztiválpartik alkalmával. Neve: Lenny Abrahamson, foglalkozása: filmrendezõ. A fiatal ír rendezõ elsõ nagyjátékfilmjével ugyan csak a Bronztornyot vihette haza, ennek a fesztiválnak azonban egyértelműen a nyertese volt.
Az Adam és Paul gyönyörűen megrendezett film, briliáns színészi játékkal, amit érzékenység és mély melankólia hat át. A nevetés és sírás határán elhelyezkedő jelenetek az életről suttognak őszintén és mereven, drámát mutatnak be szentimentalizmus nélkül, miközben elgondolkodtatnak arról, vajon ki is vagy te, és kikhez tartozol tulajdonképpen. Kíváncsi voltam, vajon egy olyan ember, aki fizikát tanult az egyetemen, elkötelezetten bújja a filozófiakönyveket, és soha életében nem tanulta a filmezést, hogyan volt képes térdre kényszeríteni a fesztiválok közönségeit Berlintől egészen Palicsig.
Mit jelent számodra a film? Mikor vált életed fontos részévé?
Azt hiszem, olyan tizenöt-tizenhat éves lehettem, amikor rábukkantam a nagy filmklasszikusokra, és végignéztem a filmtörténet legfontosabb alkotásait. Miután órákig nem tudtam felállni a tévé elől Bergman A hetedik pecsétje után, szerintem ott valami eldőlt. Már nem volt kérdéses, hogy közöm lesz a filmekhez. Később ez az élmény azzal a csodálattal párosult, amit a kétkezi munkával létrehozott, maradandó alkotások döbbenete hozott. Valamit saját magad csinálni, valamiben részt venni, ami a saját ötleteidet valósítja meg – félelmetesen hangzott! Az egyetemi éveim alatt aztán jött az egyik haverom, és elhatározta, hogy forgatunk valami videót – de hát melyik kamasz nem kezd bele valami hülyeségbe? Naná, hogy én sem maradhattam ki, s aztán már sorra benne voltam minden sulis videóprojektben. Se pénz, se stáb, ezek a filmszösszenetek csak a kísérletezés kedvéért forogtak. Az évek múltán aztán persze ezek a filmszerű próbálkozások a süllyesztőben végezték, a filmkészítés iránti vágy azonban bennem nem csillapodott. Sőt! A diplomaosztást követően elkezdtem pénzt szerezni első kisjátékfilmemre, a 3 Joesra. Ez az a film, amit Michael Caine pénzéből forgattunk le.
Nem is hallottam, hogy a színészkedés mellett Michael Caine ír rövidfilmeknek is a producere…
Természetesen ez csak egy poén! Történt egyszer ugyanis, hogy Michael Caine a mi egyetemünk területén forgatott, a Trinity College udvarán, s mindaz a pénz, amit ezért fizetett a produkció, az iskolakasszába ment. Később, amikor a filmemre pályáztam pénzt, minden egyes centet megkaptam a sulikasszából… Szóval végül indirekt módon, de ők finanszírozták a kisfilmemet, nem?
Miért éppen a filmet választottad kifejezési eszközként? Mivel előbbrevaló neked a film a többi művészeti ágnál? Mit szeretsz a filmben?
Talán az alternatíva az irodalom lett volna, a tánc az alkatomból kifolyólag nem igazán, zenéhez túl süket vagyok, a festészet túl komplex nekem… Szóval maradt a film. Komolyra fordítva a szót, a film talán a leginkább szavahihető számomra. Azt értem ezalatt, hogy a film az a médium, amely legigazabbul adja vissza a valóságot, olyan valóságkivonatot ad, amit én el is hiszek. A film úgy adja vissza a formákat, mintákat, hogy azokat érzem a bőrömön, s ezen túl láttatja azt a világot is, ami mindezek mögött van. Csodálatos médium. A filmnézés hatására elkezdtem a világot is filmes szemmel nézni. Már csak a körülöttem rejlő lehetőségeket láttam, arra koncentráltam, mit lehetne ebből meg abból kihozni, meg például abból, hogy most éppen itt ülünk, ennek a hotelnek az előterében. Vajon ezt milyen filmben tudnám feldolgozni, ezt az atmoszférát, ezeket a fényeket? Látod, nekem már erre állt be az agyam, egyszerűen nem tudom megállni, hogy minden pici részecskét, ami körülvesz, ne építsek be egy következő alkotásomba.
Ez nagyszerű! De így akkor még kevésbé értem, hogy miért hagytad abba a filmezést a 3 Joes után, ami mellesleg hatalmas sikereket aratott több rövidfilmfesztiválon is. Mi történt a 3 Joes és az Adam és Paul között?
No igen. Teljes válságban ültem otthon, összezavarodtam, nem tudtam, mit is kell most nekem tennem. Pontosabban éreztem én, hogy filmmel kellene foglalkoznom, de mire erre rájöttem, addigra már régen felvettek az amerikai Stanford Egyetem filozófia szakára. Akkor már nem visszakozhattam. Elmentem. Életem egyik legnehezebb, ugyanakkor legtanulságosabb időszaka köszöntött rám. Ez az amerikai álom dolog számomra rémálommá vált. No nem Amerika miatt persze, hanem magam miatt. Egyfajta fülem-farkam behúzom attitűddel, önbizalomhiánnyal küszködve elrejtőztem a saját kis világomban. Talán, mert egyszerűen nem mertem belevágni az első nagyjátékfilmembe, talán, mert kellett ez arra, hogy minden téren összeszedjem magam, ki tudja… Tény, hogy sokat tanultam magamról, arról, hogy mit akarok. Elkezdtem írni, forgatókönyveket dolgoztam ki, végre kezdtem bizalmat szavazni a saját ötleteimnek is… Majd egyszer csak elegem lett abból, hogy nem filmet forgatok, hanem filmet csinálok, s gyorsan hazajöttem.
Mindezek ellenére, mielőtt elkezdted forgatni az Adam és Pault, tévéreklámokat forgattál, és promóciós anyagokat készítettél. Nem volt nehéz a reklámvilágból a művészvilágba csöppenni? Sok art filmes rendező vallja, hogy soha nem készítene reklámfilmet. Nálad másként működik ez?
Először is anyagi szempontból sajnos sokszor nem önszántamból bólintottam rá egy-egy reklámfilmes ajánlatra. Másodszor én mindig azt mondom, hogy ha van annak értelme és haszna, hogy reklámfilmet vagy netán egy hollywoodi sablonfilmet forgassak, akkor nem fogok művészfilmes dumával nyavalyogni, hanem megpróbálom a legtöbbet kihozni a dologból, hogy végül én járjak jól. Persze követelhetsz magadnak teljesen szűz művészi létezést, de akkor soha nem fogod megtudni, mit tartogatott számodra az az ajánlat. Ha tényleg rendező akarsz lenni, akkor nem szabad a kaotikus élményáradatot meggátolni, hiszen pont ezektől a kis „utazásoktól” válhatsz igazán világot tapasztalt rendezővé. Továbbá a reklámfilmezés nekem önbizalmat és hatalmas szakmai tapasztalatot adott, megtanultam hatékonyan, gyorsan és koncentráltan dolgozni. Ez később nagyon sokat segített a saját filmem elkészítésekor. A mai napig azt tartom, hogy a reklámkészítés a karrierem egyik legfontosabb állomása volt.
Végül összegyűjtöttél annyi pénzt, energiát és bátorságot, hogy leforgasd életed első nagyjátékfilmjét, az Adam és Pault. A forgatókönyv mégsem a te tolladból származik – ez hogy lehet? Nem is szerzői filmről beszélünk?
Végül tényleg nem az én agyamból pattant ki az eredeti ötlet. Tulajdonképpen az egyik főszereplő, Mark [ő a magasabb szereplő a filmben – szerk.] teremtette meg a karaktereket, ezért is ő jegyzi ő forgatókönyvet. Ugyanannál a cégnél dolgozunk, odajött hozzám, és elkezdett mesélni erről a két alakról, akik a film alapját adják. De a jeleneteket annyira közösen dolgoztuk ki, annyit agyaltunk a két karakter megformálásán, olyan intenzíven dolgoztunk együtt a könyv végleges verzióján, hogy úgy érzem, mintha a könyv apja lennék, mintha csak én írtam volna. És annyira is szeretem…
Adam és Paul karakterétől függött az egész film. Rengeteg időt tölthettetek el, amíg ilyen kristálytisztára formálódtak. Milyen módszerekkel dolgozod ki a karaktereidet?
Az én teóriám a karakterépítésről az, hogy kívülről befelé kell történnie. Ez annyit tesz, hogy előbb meg kell teremteni azt, hogyan beszélnek, hogyan mozognak, mit csinálnak, hogyan viselkednek stb. Különösképpen a dialógusokat volt nehéz autentikusra formálni. Mivel a film egyik legfontosabb részét teszik ki, nagyon kellett figyelni arra, hogy nehogy ezen bukjon el minden. A dialógusok mind stilizáltak, előre megírtak, mégsem szabadott, hogy ez érződjön rajtuk. Sokszor kimentünk az utcára, és drogdílerek társaságában tengettük a napjainkat, hogy felszedjünk egy kis dublini underworld akcentust. Aztán próbálgattuk. Tudod, én úgy képzelem el a jeleneteket, mint kis gépezeteket, ahol minden egyes fogaskeréknek a helyén kell lennie ahhoz, hogy működőképes legyen. Továbbá véleményem szerint kétfajta film létezik, az egyik, amelyben a karaktereket a valóságból építik fel, valamint a másik, ahol egy sajátos világot teremtenek, s ahhoz rendelik a karaktereket is. Adam és Paul esetében kétségtelenül a második típusról beszélhetünk, ahol egy kreált világban helyeztük el a két barát történetét. Viszont Adam és Paul világa nem olyan abszurd, hogy ne lehetne követni, hiszen csak éppen egy milliméterre van a valós világtól. Ettől hátborzongató az egész, hisz ez azt jelenti, hogy ha csak egy kicsit is kilépsz a kis valós világodból, könnyedén Adam és Paul mellett találhatod magadat. Ez ijesztő, nem? A harmadik dolog pedig, amit megemlítenék a karakterformálásról az, hogy én nem adtam használati utasítást a karaktereimhez, mint azt a legtöbb hollywoodi film teszi. Adam és Paul a semmiből jön, gőzöd nincs, kik ők, és hol lesznek tíz perc múlva. Úgy érzed, mintha az utcán találkoznál két vadidegen emberrel, így van az egészben egy kis félelem és veszély, ugyanakkor az újdonság és ismeretlenség izgalmas is. Adam és Paul kicsit olyan, mintha Stan és Pan, Lucky és Pozzo, valamint az Egerek és emberek figurái össze lennének gyúrva, és modern köntösbe lennének öltöztetve.
A karakterek csodálatos kiforrottsága mellett a képi világ rendkívüli erőssége fogott meg leginkább. Hogyan találtatok olyan operatőri koncepciót, amely ennyire illik a két csöves világához?
Legelőször abban állapodtunk meg az operatőrömmel, James Matherrel, hogy a film vizuális világát a minimalista stílusra építjük. Minden egyes kép így egyszerűségében tündököl, ezzel illeszkedve a karakterek naivitásához is. Továbbá szerettünk volna figyelni a karaktereinkre, így sokszor engedtük meg, hogy a szereplők csak ki- és besétáljanak a képkivágásba, ritkán követte le őket a kamera, s még kevésbé mozgattuk a kamerát. Ugye, van az az ősrégi operatőri beidegződés, hogy a nappalok melegek, az éjjelek meg törvényszerűen hidegek. Nos ezt alapból nem lehetett volna tartani, mert Dublin pont ennek az ellenkezője. Így lett minden nappali jelenet hideg és kékes tónusú, míg az éjjeliek melegebbek és pirosasak. Valószínűleg ezért olyan egyedi és speciális atmoszférájú a képi világunk.
Mindaz, amit eddig elmondtál, arra vall, hogy művészfilm készült, és semmiképpen nem tömegfilm. Ennek ellenére az egyik legnagyobb közönségsikerrel büszkélkedhetsz az ír mozi történetében, sőt mi több, a legcsodásabb filmkritikákat is begyűjtötted a hazádban. Hogyan magyarázod ezt? Az írek jól bírják a művészfilmeket?
Ez hihetetlenül érdekes dolog. Meglátásom szerint ez a film valamit felnyitott az emberekben, olyan közel tudott hozzájuk kerülni, hogy meg tudta érinteni őket. Első lépésben becsalogatta a nézőket a mozikba, hiszen kívülről nézve ez egy komédia, belülről azonban kőkemény dráma. Amíg nevetgélsz a karaktereken, addig észreveszed, hogy kicsurran a könnyed is, mert hirtelen kirajzolódik kettejük drámája. Talán a legnagyobb bókot a filmemre akkor kaptam, amikor egyszer Dublin utcáit jártam, és hallottam, hogy néhányan a filmem sorait idézgetve beszélgettek. Lélegzetelállító kimondani, de az Adam és Paul nálunk kultuszfilm lett. Miért és hogyan? Egyszerű: őszintén beszél a dublini csövesekről, és az emberek ezt értékelik. Szerintem erről van szó.
Változtatott-e valamit a film a nincstelenekhez, a csövesekhez való viszonyulásodon?
Mindig is nagyon érzékeny voltam erre a világra. Néha csak azért elszorult a torkom, mert a sarki gyorsétkezde mellett haladtam el, és láttam, hogy valaki magányosan fogyasztja el a vacsoráját. Természetesen a film után még tudatosabban szemlélem őket. A film azokról beszél, akik valami folytán a közösségük peremén találják magukat, azok az emberek pedig, akikhez valaha még tartoztak, már teljesen elidegenedtek tőlük. Nagyon kemény és szomorú téma ez, de én végig arra törekedtem, hogy ezt emberiességgel párosítsam, ne pedig kést szúrjak a nézőkbe. Bízom abban, hogy az Adam és Paul nem azt mutatja meg, hogy mi veszett ki az emberekből, hanem azt, hogy mi maradt bennük. A téma ilyenszerű megközelítése találta meg az utat az emberekhez, s vitte rá arra őket, hogy a házuk mellett fetrengő hajléktalanra vagy az aluljárók bandáira ezentúl másképp nézzenek. Szerencsére nem csak jómagam változtam: hallottam, hogy egy öreg néni a film megnézése után elkezdett ételt hordani a szomszédságában élő drogosoknak. Szerintem ez a csodálatos!
Akkor végül kinek ajánlanád a filmet?
Hűha, ez nagyon nehéz… Azt hiszem, akkor ajánlom, ha szeretnél valami eredetit látni, ami leköt, ha olyan filmre vágysz, amit nem lehet csak úgy beskatulyázni. Ha úgy gondolod, hogy tudod, milyen egy csövesekről szóló film, akkor menj, és nézd meg az Adam és Pault, és nagyot fogsz nézni! Nagyon szépen köszönöm!
