A Coen-testvérekkel közös tilmterven dolgozó Kálomista Gábor producer legutúbb az Apám beájulna című, sokat vitatott tinivígjátékkal jelentkezett a mozikban. Ez év elején aztán egy, a filmkritikusokat szexuálisan zavarodottnak nevező, durva hangú levélben bírálta a filmjeit sosem dicsérő tollforgatúkat. A magyar közönségfilm újjáélesztésén fáradozó producer a terveiről, a filmről, a filmfinanszírozásról és a filmkritikárúl vallott elképzeléseiről nyilatkozott a Filmtettnek.
Mindenekelőtt az érdekelne, mit is ért Ön pontosan közönségfilm alatt?
Érdekes, nekem általában először ezt a kérdést teszik fel. Szerintem nincs közönségfilm, mert amelyik film nem a közönségnek készül, azt nem tudom behatárolni, hogy micsoda. Hát ezért vannak a moziban székek! Más lenne a helyzet, ha csak vásznak lennének. Van olyan film, ami vállalt közönségnek készül – lehet az 3000 néző is –, de azt gondolom, hogy a film legfőbb feladata, hogy szórakoztasson. Én a filmkészítésnek a populáris oldalát képviselem, a populáris műfajoknak ugyanis nagy hagyománya van a magyar mozi történetében, és több nagy rendezőnk (Keleti Márton, Bacsó Péter, Szabó István) sokat tett azért, hogy ez létezzen ebben az országban. Aztán jött egy középgeneráció, amelyik elbújt a kommunista vasfüggöny mögé, és abból próbált erkölcsi tőkét kovácsolni, hogy ő egy elnyomott országban él. Ebből születtek remekművek, de valahogy félrecsúszott a dolog, és egyre kevesebb film készült azért, hogy megmérje magát a nézők előtt.
Aztán a kilencvenes évek közepén jelentkeztek újra a populáris filmek, 1997-98 óta pedig szerencsére kezdi kinőni magát ez a műfaj. Nyilvánvaló, hogy ilyen filmek mindenütt vannak, csak az a helyzet, hogy Magyarországon még szégyellni kell egy Magyar vándort, egy Kontrollt. A világon nem kell szégyellni A Gyűrűk Urát. Szerintem a kétfajta film, a populáris és az önmegvalósító csak erősíthetné egymást. És azok, akik azt mondták, hogy a magyar közönség nem igényli az ilyen jellegű magyar filmet, az utóbbi évek néhány sikere után beláthatnák, hogy ez nem igaz.
Akkor nevezzük másképpen. Mit jelent a populáris film? A nézők – mint fogyasztók – igényeinek a kielégítését? Egyáltalán mitől lesz populáris, népszerű egy film?
Egyetlen apró ösvényen lehet haladni ebben a kérdésben: egy célközönséget kell meghatározni, amelyik valószínűleg jegyet váltana az adott filmre. És ezt határozottan fel kell vállalni, legyen az a 12-18 éves korosztály, mint az Apám beájulna esetében, vagy 18-tót 49-ig, mint a Magyar vándor volt, vagy akár speciálisan a budapesti közönség, amint azt a Kontrollt megcélozta. Ha valaki az adott célközönséget eltalálja, nagyot már nem tud bukni, ha jól sikerül, ez a célközönség kitágul, s más korosztályok, rétegek is beülnek a filmre. De ez a világ számos országában így van, Magyarországon csak annyival nehezebb a helyzet, hogy itt még nem divat magyar filmre járni, ellentétben a lengyelekkel, csehekkel, románokkal. Ezekben az országokban a hazai filmgyártás különböző előnyöket élvez, nálunk azonban mi ugyanannyi kulturális járulékot fizetünk, mint A Gyűrűk Ura, a Csillagok háborúja vagy a Terminátor 3. De azért már jelei vannak annak, hogy a nézők visszaszoknak a magyar filmre.
Egy novemberi filmforgalmazással kapcsolatos beszélgetésen vetette fel valaki, hogy veszélyes lehet közönségfilmként eladni olyan filmet, ami végül nem ér el sikereket a mozikban, mert ez a magyar film presztízsveszteségéhez vezethet.
Ezt én tagadom. Csak egy bizonyos fokig lehet manipulálni a nézőt, ebben az országban 50-60 ezer embernél többet nem lehet bevinni semmilyen filmre csupán reklámmal. A többi a szájhagyomány útján terjedő nézőszám. Az, hogy mit adunk el közönségfilmnek, vagy mit nem, furcsa megközelítése a problémának. Mert mihez képest kell közönségfilmet csinálni? A tavalyi toplistán a tizedik helyen 791 nézővel szerepelt egy film? Ehhez képest kell-e néznünk, vagy a Valami Amerika 500 ezres nézőszámához képest? Reklám nélkül ma semmit nem lehet eladni, aki piacra termel, annak reklámmal kell dolgozni. Mi sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint az amerikai promócióval induló szuperprodukciók, mert azokról már előre mindenki tud. De ki hallott egy magyar filmről? A bulvárlapokban írogattatunk néha róla, de ha valamit akarunk a piacon, óriásplakátokat, rádiót, kereskedelmi tévét kell használni. És bizony, ezek a filmek plázafilmek. Én nem szégyellem, hogy a filmjeim 29 kópiával a plázákban játszanak, mert erre készültek.
Mindezen túlmenően, van egy olyan közszolgálati tévénk, amit nem lehet rávenni arra, hogy a magyar filmet segítse. Hiszen ha segítené, abból pénz áramlana vissza a magyar gazdaságba (mozijegyek áfájából, moziüzemeltetés bevételeiből stb.), tehát nem kidobott pénz lenne ez. Normális országokban kötelező a hazai filmipart segíteni, nálunk még akkor sem reklámozta a közszolgálati televízió a filmet, amikor közös produkció volt.
Úgy látom, Ön nagyjából a francia filmpolitikát tartaná itthon is megfelelőnek.
A mai francia filmkultúrát lehetetlen összehasonlítani a mai magyar filmkultúrával, hiszen egy jóval igényesebb, a hagyományaikat tudatosan építő rendszerrel állunk szemben, ahol megadóztatják az amerikai filmeket, azoknak a bevételeiből pedig talpra állították a hazai filmgyártást. Nincsenek nagy forráshiányaik, nagy költségvetésű filmeket tudnak produkálni, de nem szégyellik se a Taxi 1, 2, 3-at, se az Amélie csodálatos életét.
Érthetetlen továbbá, hogy Magyarországon van egy termék, amit gyakorlatilag többségében államilag finanszírozott forrásokból állít elő a nemzet, és ezt nem védi semmilyen vám a külföldi áru elől. Van már filmtörvényünk, gyártunk mi filmeket, ugyanakkor teljesen nyitottak vagyunk a beáramló amerikai, hongkongi stb. filmek iránt. Azt gondolom, hogy nem csak a filmtörvény létrejöttének érdekében működött egy erős lobbi, hanem létezett egy forgalmazói lobbi is, amelyik végig tudta vinni, hogy kimaradjon a törvényből a külföldi filmek bevételeinek a megadóztatása, így viszont csodákat ne várjunk. Bár ha a filmtörvény által biztosított adókedvezmények életbe lépnek, akkor azért lesznek újabb források, de egy alapvető forrást mindenképpen elzártak a magyar film finanszírozásától.
Milyen szelekciós elv alapján válogatja ki a beérkező filmtervekből azokat, amelyekben részt vesz, hogyan dönti el, hogy megfelel-e a nézők elvárásainak?
A forgatókönyv alapján, ez dönti el a film sorsát. Ám éppen ez a legnagyobb hiánycikk a magyar filmszakmában, ugyanis ezt itthon nem tanítják, mostanság jelentkeztek néhányan új szempontú forgatókönyvírás alkalmazásával, de kevesen. Gyakorlott forgatókönyv-olvasó vagyok, és siralmas az, hogy 100 forgatókönyvből 95 olvashatatlan, kettőt el lehet olvasni, kettőben van fantázia, és egyre azt lehet mondani, hogy ebből lesz film. A második szempont a pénz, a megvalósíthatóság. Gazdasági megfontolások alapján kiszámoljuk, hogy mi várható azért cserébe, hogy egy cég pénzt fektet az előkészítésbe vagy a forgalmazásba. A harmadik szempont, hogy kivel tudjuk eladni, és milyen színészeket tudunk erre a filmre megfizetni.
Meglehetősen nagy vihart kavart a filmszakmában az Ön januári, filmkritikusoknak írt levele. Mi mozgatta Önt akkor, mikor erre a kirohanásra sor került?
Nem tudom, hogy mikor az ember hét éven keresztül kapja a pofonokat, akkor ez kirohanás-e, vagy csak egyszerűen megunja. Eddig soha nem foglalkoztam kritikával, kritikussal, nem válaszoltam soha, nem csináltam belőle ügyet. Teljesen tényszerű ugyanis, hogy bármit is írnak össze egy filmről, attól se több, se kevesebb nézője nem lesz annak a filmnek. A kritikusok ott hibáznak nagyot, hogy parazita mödon élősködnek a magyar filmen. Alig várják, hogy egy magyar film kijöjjön, a megszokott panelekbe belehelyezik, és elkezdik írni, hogy miért rossz. Meg se fordul a fejükben, hogy esetleg magát a filmet boncolgassák: lassú a film, gyors, rövid, hosszú, rosszul zenélnek benne, jól zenélnek, ez jól játszik, az nem. Ez lenne a kritika.
Aki ismer, az tudja, hogy ennek a levélnek a stílusa nem az én stílusom. Azt gondoltam, hogy megpróbálok ugyanabban a hangvételben írni egy levelet, ahogy ők írnak: lássuk, mit éreznek ők, mikor én elmondom, hogy mit gondolok róluk. Én igenis azt gondolom – és nem csak én, hanem nagyon sokan, csak kevesen írják le –, hogy bizony, ha egy ebéddel kecsegtetjük a kritikust, akkor odajön, ha nem, akkor nem jön oda. Azt gondolom, hogy felkészületlenek, hogy néha olyan dolgokat írnak le, amiket nem lenne szabad – én nem tudom, hogy tanítják-e ezt valahol az országban. Föltettem a kérdést: mitől lesz valaki egyáltalán filmkritikus? És mitől van az, hogy ebből a pozícióból megfellebbezhetetlen értékítéletként közlik saját írásaikat a lapokban, és mitől van az, hogy ezzel nem lehet vitatkozni? Ha ezt egyszerű kérdés formájában teszem fel, senki nem beszél róla. Ha viszont írok egy kemény hangú levelet, akkor arról beszélnek, mert tele van vélt vagy valós sérelmekkel és sértésekkel. Én bármikor szívesen állok egy olyan vita elé, ahol megbeszéljük, hogy nekünk mi fáj az alkotói oldalon. Mert van az alkotói oldalon fájdalom. Csak sokan nem merik megmondani, mert azt hiszik, függ ettől valami. Tehát nem kirohanás volt, hanem vitaindítónak tartom. Sajátságos, az tény, de nem lettek hatalmas összeveszések belőle. Azóta is sok kritikussal találkoztam, van, akit a barátomnak is tekintek. Az volt a kérdésük, hogy „ugye nem rólam szól?" Azt válaszoltam: de igen, rólatok szól, egy komplett kritikusi garnitúráról. És ha ti megsértődtök ezen, akkor én mit szóljak ahhoz, hogy azt írja rólam egy kritikus, hogy én mennyire meggazdagodtam egy filmen, vagy hogy a tiszántúli sertésállomány túlsúlyát én viszem. Ez nem filmkritika. Azt javasoltam egyszer, hogy állítsanak fel egy etikai kódexet a filmkritikusok is, amelyben rögzítsék, hogy az alkotó gyalázása például lehet-e tárgya a filmkritikának.
Bennem ezzel a levéllel kapcsolatban először az vetődött fel, hogy a filmkritika elsősorban a szó szoros értelmében ven alkotót, főleg a rendezőt érinti, kevésbé a producert, aki végeredményben nem közvetlenül érintett.
Nézze, én fölháborodok, mert lett egy gyerekem, és azt mondják rá, hogy hülye. Hülye lett, mert hülye volt a bába, hülye volt, aki csinálta, hülye volt az anyja... Igaz, hogy én csak örökbe fogadtam azt a gyereket, de szerintem meg nem hülye. Mitől nem mondhatom én el ezt? Én szeretek tanulni egy kritikából, hiszen ha jó egy kritika, lehet belőle tanulni. Fordult már elő, hogy megvágtunk egy pozitív kópiát egy Los Angeles Times kritika alapján. És jobb lett a film! De abból, ami ocsmányságként zúdul az alkotó fejére, nem lehet tanulni. Ha kezembe veszek egy bizonyos magyar újságot, előre tudom, hogy bármilyen populáris magyar film kerül a mozikba, ott lehúzzák. Már a Vakvagányok idején volt bennem egy erős indulat, amikor azt kérdőjelezte meg egy kritikus, hogy valóban vakok-e a szereplők, és testületileg iszonyúan lehúzták a filmet, majd öt hónappal a Szemle után egy A kategóriás fesztiválon, Moszkvában megkapta a FIPRESCI díjat – a nemzetközi filmkritikusok díját! És még valami: egy olyan kritikustól, aki a mozielőzetes alapján ír kritikákat, nem értem, hogy nem határolódott el az egész újságíró szakma. Ha valaki le meri írni, hogy egy másfél perces előzetes alapján írt kritikát, azt csak pogácsazabáló ingyenélő senkinek tudom minősíteni. Ez nem a Tajgetosz, ahol a csecsemőről eldöntik, hogy ledobják-e a szikláról vagy sem, és a kritikus ne játsszon istent!
Ön az előbb is említette, és a levélben is leírta, hogy a kritikáknak semmi hatásuk nincs a mozinézőkre. Akkor miért fontos ez, vagy miért nem mindegy Önnek, hogy mit írnak?
Dehogy fontos, de nem mindegy, mondjuk morálisan. A filmesek között nagyon alacsonyra van téve az etikai mérce, de azt gondolom, hogy minimális szinten azért működik. Ám megsértődni mindenki megsértődhet, és vegyük úgy, hogy most én megsértődtem. Ezt a vitát a következő filmeknél, ha megint ez lesz, igenis folytatni fogom. Pontosan addig, amíg nem írnak KRITIKÁT a filmről. Ameddig személyeskednek, és vélt vagy valós sztorik, pletykák alapján vetnek papírra valamit, meg fogok cáfolni mindenféle olyan dolgot a kritikákban, ami a személyeskedés határát súrolja. Felállítottam magamnak ezt a minimumot, és ha valaki ezt bármikor alulmúlja, akkor igenis le fogom írni, hogy nem így van, és persze ugyanabban a stílusban, ahogy kedves kritikus barátaim java megfogalmazza irományait a filmről.
Mindezek ellenére nem gondolom, hogy minden filmkritika csak személyeskedéssel foglalkozik. Ezt azért mondom, mert a filmtörténeti klasszikusokon, művészfilmeken edződött kritikusok valószínűleg nem találják meg a populáris filmekben azokat a dolgokat, amelyeket értéknek tartanak. A populáris filmet más országokban sem igazán művészetként tartják számon, és nem is dicsérik őket a kritikusok. Miért kell akkor ezt számon kérni rajtuk?
Úgy vélem, ha valamihez nem értek, ha alapjában véve teljesen mást szeretek, akkor nem írok róla kritikát. Ha van egy magamnak fölállított személyes kritikai nívóm, amelybe nem fér bele a babgulyás, mert nem szeretem a babgulyást, akkor nem választom a babgulyást, és nem írok róla. A kritikus ennek ellenére megkóstol egy kanálnyit, és leírja róla azt, hogy szar, noha lehet, hogy az a babgulyás száz- vagy kétszázezer embernek ízlik. Nem veheti magának azt a bátorságot egy kritikus, hogy kritikáját azzal zárja: sajnálja, hogy egy olyan országban él, ahol ennyi értéktelen ember van, aki jegyet vált egy ilyen filmre! Ő egyedül, mert van két flekkje egy újságban, nem mondhatja százhatvanezer tizenévesre, hogy alulkultúrált, pusztán azért, mert ők meg szeretik a babgulyást. Ha egy önmegvalósító film háromezer nézőnek szól, s ezt az állam vagy egy producer tudja finanszírozni, ám legyen. De ne bántsuk mindig a másik oldalt! Hiszen a tavalyi Filmszemlén győztes filmet még nem tudták moziban bemutatni! Az idei szemlegyőztes filmnél az Apám beájulna egy kedd délelőtt több nézőt produkál, mint az négy év alatt, de ettől még nem mondom, hogy elmebeteg az, aki elmegy megnézni. Neki ez tetszik, ennyi joga legyen már, és ne kelljen azt olvasnia, hogy ő ezért hülye. Ismétlem: nekem nem azokkal a kritikákkal van bajom, amelyek arról szólnak, hogy a film rosszul van vágva, hiteltelenek a szereplők, rossz a zene..: Ő láthatja ezt így, de azzal van bajom, ahogyan ezt elmondja! Vagy azzal, hogy például egy öreg, nagyon nagy tudású kritikus, 77 évesen ír tinifilmről kritikát. Miért kell föltétlenül írni, csak mert kell az egy flekkre a háromezer forint? Egyébként érdemes megnézni a film.hu-n a vitát a témáról, ahol vették maguknak a fiatalok a fáradtságot, és elmondták a véleményüket. Nem ennyire kritikuspártian végződött azért ez a dolog!
Az elvi kérdések után térjünk át a további tervekre. Ha jól tudom, Mr. Fanatic címmel dolgoznak egy Károlyi Béláról, az erdélyi származású tornász-edzőről szóló Coen-filmen.
Azt, hogy ez Coen-film lesz-e, még nem tudom, ők igazából csak egy forgatókönyv alapjainak a megírására lettek fölvéve, de ebből már van egy kész forgatókönyvünk. Mivel ez nem egy magyar mértékkel mérhető produkció, a megvalósulásához több ország közreműködésére lesz szükség, s ezért meg kell hagynunk a lehetőséget a többi, esetleg beszállni kívánó országnak, hogy ez a könyv tovább íródhasson. Coenék számtalan alkalommal voltak itt, voltunk mi kint, aztán elmentünk együtt Károlyi Bélához. Ők a feladatukat elvégezték, most rajtam a sor.
És a film rendezői is ők lesznek?
Nem, biztos, hogy nem. Ebből voltak és lesznek is vitáink, mert ők szerették volna rendezni is. Nekem meggyőződésem, hogy ehhez a filmhez egy kelet-európai, fiatalabb filmrendezőt kell használni, de olyat, aki még eleget élt a kommunizmusban ahhoz, hogy tudja, mit jelentett annak idején Románia. Az kevés, hogy én Coennek megmutattam Bukarestet és Dévát, abból nem lehet tudni, hogy milyen légkör volt itt. Ez a film már elkészült volna, ha lehetett volna amerikai, ausztrál vagy angol rendezője, de az akkori román állapotok alapos ismerete nélkül ezt a filmet nem lehet megrendezni. Még román rendező is szóba került, de most erősen kacsintgatunk egy Oscar-díjas cseh rendező felé.
Milyen filmeken dolgoznak még?
Dolgozunk Tímár Péterrel egy pszicho-thrilleren, ami nem az én műfajom, de fantasztikus a forgatókönyv. Ragályi Elemér életében először filmet fog rendezni, amelynek forgatókönyvét ő és Kern András írta. Nem egy fergeteges vígjáték, de egy nagyon szép komédia lesz. Még egy elsőfilmes lánnyal fogok dolgozni, Goda Kriszta Csak szex című könyvéből lesz film. Ez egy szinglitörténet, ami a világon most trendi, november környékén talán már mozikba kerülhetne. Persze mindez akkor, ha úgy gondolják azok, akik olyan helyeken ülnek, hogy ezek a filmek érdemesek arra, hogy megvalósuljanak. Mi mindegyik filmnél a költségvetés több mint 50%-át előteremtettük, tehát a filmtörvény által előírt rendelkezéseket betartottuk. Remélem, hogy győz a józan ész, és mindenki belátja, hogy az ilyen típusú populáris filmekre igenis szükség van, és ettől többen fogják nézni az úgynevezett művészfilmeket is.
Kálomista Gábor nyílt levele
Kedves Kritikusok! „Barátaim"!
2004. január 5. 13:43; vélemény
Tudom, hogy a Megafilm produkciójában készült, Sas Tamás által rendezett Apám beájulna című filmmel hibáztam! Nem tartottam Nektek sajtóvetítést. Ez azt hozta magával, hogy az aznapi két szimpla kávétok, négy, esetleg öt szendvicsetek, amit ott megesztek, és az a néhány, amit hazavisztek, és az ott fogyasztható szénsavas és szénsavmentes üdítőitalok az aznapi ellátmányotokból kimaradt.
Sajtóvetítést ezek után sem fogok tartani, de tanulva az esetből jegyrendszer (nem mozijegy) formájában minden kritikus meg fogja kapni az őt illető ellátmányt, még a bemutató előtt! Tudom, hogy az is baj, hogy Néhányotoknak hús-vér emberek között kellett megtekinteni a filmet. Ehhez Ti még ne vagytok hozzászokva. Kezdjétek el, ez a jövő! Higgyetek nekem! Nem vonom kétségbe azon jogotokat, hogy a saját ízlésvilágotok szerint ítélhessetek.
Ti azonban ítélkeztek! Azt gondolom, hogy az Isten és köztetek az a különbség, hogy az Isten nem hiszi magát kritikusnak. Amúgy tiszta szívből örülök, hogy gyermekkori rossz érzéseiteket, esetleg szexuális zavaraitokat, identitás problémátokat végre kiírhatjátok magatokból, ígérem, a további évek folyamán még rengeteg lehetőséget adok erre Nektek. Hála Istennek a Ti kritikáitok már nem jutnak el a mozinézőkhöz, és nem ártanak a magyar filmnek, írjatok, személyeskedjetek, gonoszkodjatok! Valószínű, hogy szerintetek ez az útja a magyar filmeknek. Szerintem nekünk, filmeseknek van jövőnk! Hogy Nektek mitek van, azt látjuk.
Ha esetleg valakit megbántottam volna, attól most szeretnék elnézést kérni! Külön köszönöm, hogy Néhányan úgy írtatok kritikát, hogy meg is néztétek a filmet. Nagy dolog ez! Én szeretlek Benneteket, legalább úgy, mint Ti a magyar filmeket!
Üdvözlettel Kálomista Gábor
Ui.: Azon Kedves Kritikus Barátaim, akik az utóbbi öt évben legalább öt jóindulatú cikket írtak magyar filmről, és ezt dokumentálni tudják, azok kapnak tőlem az általunk gyártott filmből megjelent DVD-t, cikkenként egyet. A cikkeket kérem elküldeni a megafilm@mail.datanet.hu címre, és kérem, jelezzék, hogy milyen címre küldjük a DVD-ket.
