Jean Renoir boszorkánysághoz hasonlította, Balázs Béla keményen bírálta, sokak szerint nélkülözhetetlen részét képezi egy film kényelmes befogadásának, és akadnak olyanok is, akik számára különleges élvezetet nyújt a minőségi hangalámondás. Az idén 80 éves magyar szinkron az évtizedek folyamán rengeteg változáson ment keresztül, ám a nézők táborát radikálisan megosztó hatása állandónak bizonyul.

„Várjatok egy kicsit! Még semmit sem hallottatok!”

Így hangzott 1927-ben Alan Crosland A dzsesszénekes (The Jazz Singer) című filmjében a filmtörténelem első hangos mondata. Ez a nyilvánvalóan önreflexív gesztusként értékelhető mondat drámai változások kezdetét jelezte a filmgyártásban és a nézői szokásokban egyaránt. A hangosfilm futótűzként való elterjedésével nem csupán olyan problémák merültek fel, hogy a némafilmes éra egy-egy tündöklő csillaga hangi adottságai híján kénytelen volt örökre búcsút mondani a gyöngyvászonnak, vagy, hogy ezután a készítőknek jóval nagyobb figyelmet kellett fordítaniuk a szereplők közti párbeszédekre, hanem olyan, elsőre megoldhatatlannak tűnő nehézségek is, mint a különböző nyelveken beszélő mozgóképek nemzetközi piacon való értékesítése.

A hangosfilmmel kezdődtek a bajok (A dzsesszénekes, 1927)

A némafilm ugyanis szerkezeti adottságai folytán megkönnyítette ezt az eljárást. Az eseményeket bemutató jelenetek közé a vásznon látottak értelmezését elősegítő információk, illetve rövid dialóg-szösszeneteket tartalmazó inzertkockák voltak ékelve. Ezeket könnyedén ki lehetett metszeni a filmszalagból, hogy aztán annak az országnak a nyelvére lefordított változataival helyettesítsék őket, amelyikben a filmet forgalmazni kívánták. A színészek hangját is igénybe vevő filmek esetében azonban már közel sem volt ilyen egyszerű a helyzet, hiszen élvezhetően befogadható fordítások hiányában a filmipar egyrészt igen hamar nemzetspecifikussá vált volna, ami sem kulturális, sem gazdasági szempontból nem nevezhető életképes felállásnak.

A rájuk nehezedő nyomás miatt a forgalmazók igyekeztek a legelrugaszkodottabb ötleteiket is bevetni abból a célból, hogy filmjeiket több nyelven is élvezhetővé tegyék. A feliratozástól kezdve a játékidő alatt a szövegeket hangosan bekiabáló embereken át a részletes cselekményleírást tartalmazó füzetek nézőtéren való osztogatásáig mindenre találunk példát. A legfurcsább próbálkozás kétségtelenül az volt, hogy 1931-ben egy amerikai vállalat párizsi műtermében úgynevezett „sok verziós filmeket” kezdett el gyártani, vagyis ugyanazt a forgatókönyvet több nyelvre lefordíttatták, majd az adott nyelvek országaiból érkező stábokkal egymás után leforgatták, hogy mindenkinek jusson saját anyanyelvén megszólaló kópia.

A különböző életképtelen vagy meglehetősen költséges és bonyolult próbálkozások után végre megszületett a szinkronizálás. Eleinte rendkívül sok akadály merült fel, melyeket olyan kísérletekkel igyekeztek elhárítani, mint például a Code-szavas eljárás. Ez egy értelmetlen szavakat tartalmazó szótárral próbálta orvosolni a premier plánokban látható színészek szájra illesztésével kapcsolatos problémákat. Ezeket a szavakat a közeliben beszélő művész olyan ajakmozgással ejtette ki, hogy egy más nemzetiségű szinkronszínész viszonylag könnyedén a kép alá beszélhetett, ahogy az sem okozott gondot, hogy ezután az eredeti szereplő mondja rá a stúdióban a már értelmes szavakból álló szövegét. A premier plánok szinkronizálása egyébként akkora problémát jelentett, hogy voltak, akik azt javasolták, hogy érdemes lenne őket egyszerűen elhagyni a forgatások során a szinkronizálhatóság kedvéért, vagy ha a színész mimikájának hangsúlyozása végett okvetlen szükség van rájuk, akkor hasznosabb lenne csak a szereplő szemeit mutatni, ám még jobb, ha nem is a beszélőt látjuk, hanem csak azt, akivel épp diskurzust folytat.

Ezek a javaslatok természetesen nem váltottak ki komolyabb visszhangot, ám fontos szerepet játszottak abban, hogy a rendezők egyre inkább megoldhatatlan problémának látták a filmtörténet új korszakának legfontosabb kifejezőeszközét, a hangzó dialógust. Az első érdemi megoldás akkor született, amikor a 30-as évek elején megjelent egy német gyár után elnevezett módszer, a Topoly-Tobis-Polyphon-eljárás. Ez azt jelentette, hogy az egyes szereplők szövegét csigavonalakban futó sorokban óriási korongokra írták fel, melyek aztán a felvétel során végig előttük pörögtek a filmmel párhuzamosan futva, az adott pillanatban pedig jelezték a művésznek, hogy belekezdhet a szerepe felmondásába. Vagyis a kép és a hang közötti illeszkedést a korong idézte elő.

A fejlődés felé tett másik fontos lépés a ritmográfia bevezetése volt. A fent említett eljárás ugyanis még olyan mértékben követelte a színésztől, hogy a gépi berendezés működésére összpontosítson, hogy az könnyen a művészi játék rovására mehetett, ezzel szemben a ritmográfia lényege az volt, hogy az egyes szerepeket különböző színekkel jelölve, jobbról balra futó sorokban vetítették egy vászonra, mely előtt egyszerre több színész is állt, akik színszűrőszemüvegük segítsége révén mindig csak saját szövegüket láthatták. Ennek eredményeként pedig 1933-ra a szinkronizálás rohamosan terjedni kezdett a nyugat-európai országokban.

A magyar szinkron születése

Ez volt az az év, amikor már Magyarországon is történtek kísérletek a hangalámondásos filmek gyártásának bevezetésére. Május 18-án Kovács Gusztáv Mihály operatőr Eljárás és berendezés a hangosfilmgyártásban a képpel utólag szinkronizálandó beszédszöveg-fordítás felvételére című szabadalma zöld utat kapott a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságtól, nem sokkal később pedig Pulvári Károly gépészmérnök is hasonló kérelemmel állt elő az egyidejűség megoldását lehetővé tevő módszeréhez. Valóban jelentős lépést a szinkronizálás felé azonban csak 1935-ben tett az ország, amikor a hatalmon lévő Gömbös-kormány filmügyek intézésével is megbízott belügyminisztere, Kozma Miklós a hitleri Németország és a fasiszta Olaszország mintája alapján felismerte, hogy az idegen nyelvekről magyar hangra áttett filmek terjesztésében óriási erejű nemzetnevelő propaganda lehetősége rejlik.

1935. június 11-én megszületett tehát a magyar mozgóképművészet történetének első film-törvényjavaslata, a szinkronizálási törvényjavaslat, melyről Kovács Géza így nyilatkozik tanulmányában: „A jámbor szinkronizálási törvény tulajdonképpen annak az erőszakos beavatkozásnak volt az előkészítője, amely három év múlva, az 1938-as zsidótörvény, és a Filmkamara felállítása nyomán a magyar filmgyártást és forgalmazást egyre inkább a háborús, nacionalista, fasiszta propaganda szolgálatába állította.”¹ Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy ezt a lépést erősen indokolta az az állapot is, hogy a hangosfilm okozta nyelvi nehézségek, illetve a magyar filmgyártás versenyképtelensége révén 1929-től kezdve öt éven át rohamosan csökkent az országban működő mozik száma, a vidéki filmszínházak megmentésére pedig az elemzők kizárólag a magyar szinkron bevezetése útján láttak esélyt.²

Az első komolyabb szinkronvita is ekkorra tehető. A parlamentben felszólaló képviselők között ugyanis szép számmal akadtak olyanok, akik kifejezetten ellenezték a szinkronizálás bevezetését, attól tartva, hogy így hátrányos helyzetbe kerülhetnek az idegen nyelveket szórakozás formájában gyakorolni óhajtók. Szintén figyelemre méltóak arra vonatkozó aggályaik, hogy egy esetlegesen rosszul sikerülő szinkron illúzióromboló hatást válthat ki a legjobb filmek esetében is. Természetesen többségben voltak azok a politikusok, akik támogatták a javaslatot, ugyanis kulturális, közjóléti, közgazdasági és a nemzeti nyelv szempontjából is ezt látták jó megoldásnak. Ennek révén pedig 1935. július 26-án megszülettek a belügyminiszter szinkronrendeletei, melyek augusztus 1. és a következő év januárja közt minden mozit köteleztek arra, hogy teljes műsora 10%-át magyar nyelvű filmekből állítsa össze, ennek fele azonban szinkronizált idegen nyelvű film is lehet. A következő években az arány folyamatosan növekedett, ám a kormány egyre inkább a magyar gyártású filmek javára kedvezett, háttérbe szorítva így a szinkronizált darabokat.

Az állami támogatás révén hatalmas lendülettel indult meg a különböző műtermek és hangstúdiók kiépítése is. 1935 novemberében a Magyar Film Iroda műtermében hozzákezdtek az első magyarra szinkronizált nagyfilm, a Négy és fél muskétás (Viereinhalb Musketiere) című német vígjáték elkészítéséhez, melynek 1936-os premierjét azóta is a „magyar hang ünnepeként” tartják számon. A magyar szinkron első próbálkozásait elmarasztaló kritikák ugyan előre vetítették, hogy a kormány által elfogadott törvényjavaslatok nem fogják beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Aggodalomra azonban nem volt ok, hiszen a kísérlet elérte, hogy a szinkronizálás helyett nagyobb számban készüljenek magyar nyelvű filmek, melyek villámgyorsan kezdték kiszorítani a külföldi alkotásokat a hazai mozikból.

A második virágkor

A szinkron tehát jó tíz évre teljesen eltűnt a magyar filmgyártás berkeiből, történetének következő nagy korszaka csak 1948-ban kezdődött, amikor a Mafilm egyik műtermében néhány elszánt szinkronhívő megpróbálkozott a Hősök hajója (Kreiser Varyag) című 1947-es szovjet film magyarra hangolásával. Fejér Tamás szinkronrendező, Rajky Tibor hangmérnök és Gáti József színművész visszahozták a magyar szinkront a halálból. Még ugyanebben az évben másik három szinkronizált film is mozikba került, ám – ahogy Újhelyi József is írja tanulmányában – ezek a próbálkozások még aligha voltak többek primitív kísérleteknél.³

A magyar szinkron másodszori felvirágzását nemcsak a művészet iránti elkötelezettség, hanem a ravasz kultúrpolitikai mesterkedés is elősegítette. Ekkorra már a kommunista kormány is tisztában volt vele, hogy ahogy a magyar nyelvű filmgyártás, úgy a szinkronizált külföldi filmek is képesek az irányított tudatformálásra. Hiszen így a lakosság többsége számára még ismeretlen orosz nyelv és a szovjet filmek által közvetített ideológia azokhoz is eljuthatott, akiket addig nem csábítottak be a mozikba a feliratos filmek. Ráadásul a vidéki közönség egy része abban a hitben élt, hogy a vetítőtermekbe kerülő szinkronfilmek valójában eredetileg is magyarul beszélő alkotások, így sokkal könnyebben tudták magukévá tenni a vászonról közvetített szocialista prédikációt.

1949-ben nemcsak a szinkronizált filmek mennyiségében, de minőségében is jelentős előrelépés történt. Ehhez tekintélyes mértékben hozzájárult, hogy ebben az évben az országban vendégeskedett egy Gudkov nevű szovjet szinkronrendező, aki bevezette a magyar kollégákat a professzionális szinkronizálás rejtelmeibe. A lázas munkálatok a Magyar Filmgyártó Vállalat névre átkeresztelt Hunnia Filmstúdió Gyarmat utcai főhadiszállásán folytak, amelyet nem sokkal később ki is neveztek a filmgyár Szinkron Főosztályának. A közönség ekkorra már kifejezetten megszerette a magyarul megszólaló szovjet filmeket, ez pedig annak is köszönhető volt, hogy ebben az évben került forgalmazásba a Keleti Márton szinkronrendezésében készült A kormány tagja (Chlen pravitelstva) című 1940-es alkotás, melyet az első valódi, nívós szinkronfilmként tartanak számon. Jóllehet Újhelyi rámutat, hogy az a film, amely a mai (ez esetben a tanulmány keletkezési idejére vonatkozó, azaz 1964-es) mércével mérve is megállná a helyét A nagy hazafi (Velikiy grazhdanin, 1938) című monumentális játékidejű mozi volt, melynek szinkronja 1950-ben készült Dienes Ferenc rendezésében.⁴

A Pannónia egykor

Művészet vagy ipar?

Mivel az 50-es évektől kezdve egyre nagyobb mennyiségben készültek a minőségi, esztétikai élményt nyújtó szinkronfilmek, központi kérdéssé vált, hogy művészetnek vagy ipari műveletnek érdemes-e inkább tartani a szinkronizálást. Mi több, 1951. július 1-jén Újhelyi József igazgatásával megalakult a Magyar Szinkronfilmgyártó Vállalat, mely az első olyan önálló stúdió volt Magyarországon, amely kizárólag szinkrongyártással foglalkozott. A magyar szinkron történetének következő fontos fordulópontját jelentette, hogy 1951-ben mozikba kerülhetett az első, nyugatról behozott szinkronfilm, a Botrány Clochemerle-ben (Clochemerle, 1948) című francia vígjáték, ugyanis addig kizárólag a szovjet filmgyártás remekeit részesítették előnyben. Szintén ebből az évből való a Boldog nyár (Shchedroe leto) című szovjet mozi szinkronja is, melyben az összes elhangzó dalszöveget magyarították, a Sevcsenkóban pedig ugyanezt tették sikeresen a cselekménybe ágyazott versszövegekkel, nem is sejtve, hogy ezáltal elindul egy gyakorlatilag a mai napig tartó folyamat, melynek célja, hogy a külföldi filmekben szereplő dalok vagy versbetétek – ha a helyzet úgy kívánja – magyarul hangozhassanak el.

Pethő Zsolt zenei referens például így vélekedik rövid értekezésében: „Általánosságban kimondhatjuk, hogy szinkronizálni kell azt a dalt, amelyet nem az előadó személye és produkciója fémjelez, hanem amelyik a történet folyamatába illeszkedik, és az adott szereplő jellemének-karakterének (egyik) kifejező eszköze.”.⁵ A szinkronizált dalszövegek minőségi példái pedig az 1962-ben magyarított Disney-féle Pinokkiótól (Pinocchio, 1940) kezdve, a legendás Egy férfi és egy nőn (Un homme et une femme, 1966) vagy Az oroszlánkirályon (The Lion King, 1994) át egészen a pár évvel ezelőtt bemutatott Jégvarázsig (Frozen, 2013) ívelnek.

A Színház és Mozi 1954. április 2-i lapszáma

1954-ben a Színház és Mozi című folyóirat az évtized legnagyobb szinkronvitájának adott teret hasábjain, melyben olyan nagy nevek ütköztették véleményüket, mint Hegedüs Géza kritikus, illetve Sinkovits Imre és Bánhidi László színművészek.⁶ Még fontosabb azonban, hogy ősszel a Gyarmat utcai székházbeli alkotógárda egy újonnan épült szinkronstúdióba települt, amely az akkori Vörös Hadsereg útja 64-es szám alatt volt található. A kezdetben a Magyar Szinkron Állami Vállalat néven létező intézmény hamarosan a szinkron fellegvárává nőtte ki magát, hiszen 1956-ban elnyerte az „élüzemi” címet, így pedig a magyar filmszakma első élüzemévé avanzsált, valamint az '56-os forradalmi hevület ellenére is rendületlenül folytatta a szinkronmunkálatokat.⁷ 1957-ben ezt az intézményt nevezték át Pannónia Filmstúdióra, mely addigra már nemcsak munkahelye, de fóruma és szakmai találkozóhelye is volt a vidéki és a fővárosi színészeknek.

A magyar szinkron érdekes kísérletei közül az egyik legelső 1962-re tehető. Ebben az évben a moszkvai filmszemlén fődíjat nyert egy szovjet film, a Magyar Televízió pedig – hogy kommunikálja a nézők felé naprakészségét – úgy döntött, hogy a díjkiosztó után egy héttel már műsorra is tűzi az alkotást. Mindebből persze az következett, hogy elegendő idő híján a színészeknek élő adásban kellett a szerepüket a képre mondaniuk ezzel hatalmas kockázatot, adott esetben a befogadói élmény szétrombolásának veszélyét vállalva. Szerencsére a dolog nem fulladt kudarcba, sőt, 1963-ban határozat született, hogy ezentúl minden televízióban vetített filmet szinkronizálva kell leadni. A televíziós szinkron ezután egyre nagyobb hírnévre tett szert, hiszen olyan alkotásokat köszönhetünk ennek a folyamatnak, mint a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki (The Flintstones, 1960–1966) című rajzfilmsorozat eredeti szövegénél mérföldekkel szellemesebb magyarítása,⁸ a Dallas (1978–1991) című szappanopera leleményei,⁹ vagy éppen a Flúgos futam (Wacky Races, 1968–1970) Mardeljének asztmás fulladozásra emlékeztető vihogása.¹⁰

Azt, hogy az alkotók és a közvélemény egy része egyre inkább a filmtől független, önállóan is értékelhető művészeti alkotásnak kezdte tartani a magyar szinkront, mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1964-ben Budapesten megtartották az első Szinkronfilm Szemlét, mely később áttelepült Debrecenbe, így Debreceni Szinkronszemle néven vált ismertté. Egy ilyen mustrán kerülhetett sor arra a sajnos kudarcba fulladt kísérletre, melynek során az alkotók azzal próbálták lenyűgözni a filmkritikusokból és a filmszakma kiválóságaiból összetoborzott zsűrit, hogy egy borzalmasan rossz filmen a magyar szinkron minősége által akartak javítani. 1979-ben aztán anyagi okok miatt a szemle megszűnt, és 2014 márciusáig nem is történt semmilyen kísérlet a felélesztésére.

Kerekasztal a tavalyi Debreceni Szinkronszemlén (fotó: Apolló Mozi)

A 80-as évekre a szinkron olyannyira szerves részévé vált a magyar filmgyártásnak, hogy külön szakmai folyóiratok épültek rá. Az első ilyen a Pannónia Filmstúdió üzemi lapja volt, vagyis az 1981 és 1986 között működő Pannónia Filmhíradó, melyet aztán az 1987-ben induló és 1991-ig létező Szinkronika váltott, amely már csaknem kizárólag szinkronügyekkel foglalkozott. Ekkorra azonban a Pannónia szinkronrészlege már levált a szintén az épületben működő Rajz- és Animációs Stúdiótól, és Magyar Szinkron és Video Vállalat néven futott tovább egészen 1995-ig, amikor megtörténtek a privatizációhoz szükséges szerkezeti átalakítások, az intézmény pedig felvette a Videovox Stúdió Kft. nevet.¹¹

Szinkron a rendszerváltás után

Az 1989-es rendszerváltás nemcsak a filmgyártásban és forgalmazásban, de a szinkronizálás történetében is radikális változásokat hozott. Mindez elsősorban annak volt köszönhető, hogy az addig egyeduralkodó Magyar Televízió mellett rohamos tempóban jelentek meg a különböző kereskedelmi csatornák, illetve gyors ütemben fejlődött a videó kölcsönzés kultúrája is. Másrészt a 90-es évek elején több új film- és videóforgalmazó cég alakult, ennek révén pedig többszörösére duzzadt a mozikba és a tékák polcaira kerülő filmek száma, arról nem is beszélve, hogy az új televíziós csatornák műsorsugárzási igényei is folyamatosan bővültek. Mindezzel párhuzamosan rengeteg új szinkronstúdió is létesült. Ám egyre inkább világossá vált, hogy a kisvállalkozók által üzemeltetett műhelyek ugyan bírják az iramot, és az előírt mennyiséget is képesek előállítani, a produkciók minősége azonban meg sem közelíti a korábbi, „pannóniás” változatokét.

A szinkron minőségét csak 1997-re nyerhette vissza, amikor megindult a multiplex mozik kiépítése az országban, és a korábbi analóg hangrendszer helyett a digitális technika használata lépett életbe. Ám ez az állapot is csupán átmeneti volt, ugyanis a digitális technika alkalmazása rengeteg tucat terméket is magával sodort, melyeknek megrendelői egyre csak terjesztették a fertőző mentalitást, miszerint alapvetően nem a szinkron minősége a lényeg, csupán az, hogy valaki magyarul felmondja az idegen nyelvű kópiára a szöveget, és így a film a magyar közönség számára eladhatóvá váljék. Az igazán végzetes fordulat viszont 2000-ben következett be, amikor a TV3 nevű televíziós csatorna bukása maga alá temette az egykori Pannónia Filmstúdiót is.

Azóta a helyzet egyre romlik, jóllehet a mai napig készülnek igényes, minőségi szinkronmunkák és érdekes szinkronkísérletek is,¹² ám annak ellenére, hogy az idegen nyelvek gyakorlásáról ezzel a módszerrel is leszoktatott közönségnek láthatóan hatalmas igénye van a magyar szinkronnal fogyasztható filmekre és sorozatokra, a forgalmazók többsége továbbra sem tesz lépéseket annak érdekében, hogy az egykor világhírű magyar szinkron megközelíthesse régi dicsőségét. Habár egy-két lelkes szinkronhívő felkarolta a magyar szinkron ügyét, és minden lehetséges módon igyekszik közvetíteni a közönség felé, hogy a minőségi hangalámondás fontos részét képezi a filmgyártásnak. A magyar szinkron mára rendelkezik saját weboldallal (Magyarszinkron.hu), az IMDb-hez hasonló online adatbázisrendszerrel (iszdb.hu), sőt olyanok is akadnak, akik azért kampányolnak, hogy nyilvánítsák hungarikummá. Ameddig azonban a gyártók és a forgalmazók részéről nem történik érdemi előrelépés a minőség irányába, addig továbbra is ki vagyunk téve a pocsék hangalámondásos filmek rejtette veszélyeknek, illetve az olyan otromba és meglehetősen provokatív válaszkezdeményezéseknek, mint amilyet a magát állítólag liberálisnak nevező 444.hu közölt le nem is olyan rég. Ez pedig már azért is elkeserítő, mert mindannyiunk érdeke lenne, hogy az elsőrangú külföldi filmeket azzal egyenértékű anyanyelvi csomagolásban kapjuk meg. Főként, ha egyszer már bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk ennél sokkal többre is.

Felhasznált irodalom

• Dallos Szilvia: Magyar hangja – A szinkronizálás története. Budapest: Nap Kiadó, 2005.
• Kovács Géza: A magyar szinkron a felszabadulás előtt. In: Karcsai Kulcsár István (ed.): Tanulmányok a magyar szinkronról. Budapest: Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1976. pp. 51–66.
• Újhelyi József: A szinkronizálás kezdetei a szocialista Magyarországon. In: Karcsai Kulcsár István (ed.): Tanulmányok a magyar szinkronról. Budapest: Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1976. pp. 67–84.