A 20th Century Fox története az általa gyártott blockbusterek fordulatos szüzséjével vetekszik: a véletlen balesetek, korai halálesetek éppen olyan döntő mértékben befolyásolták sorsának alakulását, mint a filmipart globálisan átformáló technikai invenciók vagy az egész világot sújtó politikai és pénzügyi válságok. A többször is csődközeli mezsgyén egyensúlyozó vállalat – bukások ide vagy oda – immáron 30 éve fürdik a véget nem érő happy endben.
A 20th Century Fox időszámításának kezdete nem teljesen tisztázott. A cég vezetősége – hosszú csiki-csuki után – végül az 1935-ös összeolvadást határozta meg a születés dátumaként, a filmtörténészek azonban továbbra is ragaszkodnak az 1915-ös induláshoz, amikor is a mostoha sorsú Willam Fox létrehozta a Fox Film Corporationt. Legyen bár a későbbi a konszern megalakulásának hivatalos időpontja, a magyar zsidó család sarjaként Amerikába szakadt gyáros merész innovációi nélkül a mai napig vezető pozícióban feszítő cég fejlődési görbéje egészen más képet mutatna, a stúdió történetének tárgyalásakor az elődvállalat felskiccelése tehát – úgymond – esszenciális.
Az alaptőke: Fox Film Corporation
A mosodainasból egy-kettőre vállalkozóvá avanzsáló Fox (eredeti nevén Fried Vilmos, de már nevét is a későbbi üzleti érdekekhez igazodva módosította) már 1908-ban mozgóképvetítő termet alapított a Broadway-n, amit aztán később még több tucat hasonló követett. Foxtól mindig is távol állt a showman szerepe, a kemény munkával felkapaszkodott mozis híres volt keménykezű vezetői stílusáról. Az a hír járta, hogy ha a cége által finanszírozott film vetítése alatt akár csak egy nézőt is ásításon kapott, azt a rendező személyes bukásaként könyvelte el, és többet nem volt hajlandó együtt dolgozni vele.
Marcus Loew, Carl Laemmle, Adolph Zukor és Louis B. Mayer mellett Fox neve is felkerült arra listára, mely a mai hollywoodi rendszer alapstruktúráját megteremtő vállalkozókat veszi sorra. Fox stratégiája a vertikális integráció jegyében zajlott, hiszen a filmipar tevékenységi köreit egyetlen technológiai láncba fűzte, melynek eredményeként a forgatástól a vetítésig a folyamat minden stációját az ellenőrzése alá vonta, saját mozihálózattal és nemzetközi forgalmazással rendelkezett. Fox kitűnő irányítói kvalitását példázza, hogy míg az egyre növekvő kiadások miatt a legfontosabb filmgyárak részvénytöbbségét megkaparintották a New York-i nagybankok, Foxnak a 30-as évek elejéig sikerült megőriznie részleges önállóságát, a mindenbe belekontárkodó production supervisor-ök tehát még egy ideig távolmaradtak a Fox Film Corporation köreitől. William Fox filmkészítésre vonatkozó ars poeticája viszonylag egyszerű volt, nem szabott műfaji határokat, nem követelt meg művészi tartalmat, mindössze a viktoriánus értékrendszert maga mögött hagyó közönség igényeinek kielégítését tűzte ki célul. A fordulatos cselekmény, a megkapó romantika, a székhez szegező izgalom és a letaglózó látványvilág egyesítésére törekedett. A történet mindenek felett – hangoztatta.
Sztárok futószalagon
Ahhoz azonban, hogy az amerikai munkásember a mozgókép rabjává váljon, ideálokra volt szükség. Fox idejekorán felismerte, hogy a film népszerűsítésére nem az alkotógárda reklámozása a legcélravezetőbb módszer, sokkal inkább a vásznon feltűnő színészek a nézői azonosulás kulcsai. Megalkotta tehát a sztár fogalmát, mely alapjaiban változtatta meg a közönség filmhez való viszonyát. Pénzt és energiát nem kímélve futószalagon termelte hírességeit, akiket aztán vörös szőnyegeken, villódzó vakuk fényárjában fürdetve prezentált a tündöklésre vágyó köznépnek. Nem kellett sok idő, és az emberek a filmeken parádézó csillagok szerelmesei lettek, követték az általuk közvetített divatot, másolták „szokásaikat”. A film egyik pillanatról a másikra a szépségipar elsőszámú manipulációs eszközévé nőtte ki magát, mely jelentős többletbevételhez jutatta a gyárosokat.
A Fox által kreált sztárok közül Therda Barát érdemes elsőként megemlíteni, jóllehet hírneve mára olyannyira megkopott, hogy mindössze a némafilmes korszak rajongói emlékeznek rá. Sokkal többeknek cseng viszont ismerősen a személyéhez köthető fogalom: a vamp, a tüzes és csábító nő attribútuma, melyet sokan – hibásan – Marlene Dietrich-től eredeztetnek. Az 1915-ös A veszedelmes asszony (A Fool There Was) című filmben Bara egy ragadozó démon bőrébe bújik, aki szexuális kisugárzásával hatalmába kerít és besároz egy korábban feddhetetlen erkölcsű, nős diplomatát. Bár csak átvitt értelemben illik rá a vérszívó jelző, Bara a stáblistán vámpírként (The Vampire) szerepel, melynek rövidítése a későbbi gátlástalan és szexi nőtípus címkéjévé vált. Fox és Bara együttműködése 1919-ig tartott, és több sikeres filmet is eredményezett. A legnagyobb szabású közös produkcióként az 1917-es Cleopatrát tartják számon, mely azonban szinte teljesen megsemmisült, lenyűgöző látványvilágáról, grandiózus díszleteiről csupán werkfotók tanúskodnak.
Az ezerarcú Will Rogers is temérdek sikerfilmet hozott a Foxnak, melyek közül talán – az 1920-tól a céghez szerződött – John Ford rendezésében készült alkotások a legemlékezetesebbek: az 1933-as Doctor Bull egy kisvárosi orvos hétköznapi problémáit mutatja be, melyek során egy rossz szemmel nézett affér napvilágra hozza a közösség maradi életszemléletét. Az 1934-es Judge Priestben Rogers egy Kentucky állambeli bírót alakít, aki egyszerre küzd a patriotizmus ellen és játszik kerítőt unokaöccse szerelmi boldogságának kiteljesedéséért. A Steamboat Round the Bend Forddal készített utolsó és életének utolsó előtti munkája. Bár a tét ezúttal is egy ember élete és az igazság bizonyítása, Rogers karaktere szinte teljesen mentes marad a mellékszereplőket ellepő drámai sallangtól, mely leginkább a figurát körüllengő komikus-ironikus felhangnak köszönhető.
Janet Gaynort a Fox két Oscar-díjas produkciója tette halhatatlanná. Az 1927-es A hetedik mennyország egy szerencsétlen sorsú szerelmespár története, kiket a nyomor és a nélkülözés évei után az első világháború gyötrelmei tesznek próbára. A két esztendővel később készült Virradat – többek között Friedrich Wilhelm Murnau rendezői zsenijének hála – pedig a mai napig filmművészeti tanulmányok törzsanyagának része. A finom arcélű Charles Farrell tizenkét romantikus filmben volt az angyali Gaynor partnere, kettejük szakmai együttműködése az egyik első amerikai álompár születését jelentette, jóllehet románcuk csak a vásznak világára korlátozódott.
Mivel a Fox-filmek teljesen végigzongorázzák a korra jellemző műfaji palettát, szinte lehetetlen egyfajta közös dramaturgiai szerkesztőelv felfejtése. Kollektív ismertetőjegyekként csupán azokat a már-már kötelező paneleket lehetne elismételni, amelyek a 20-as, 30-as évek nagyipari filmtermelését globálisan determinálták, és a zsáner stílus feletti uralmát szavatolták. A Fox Film ugyanúgy kitermelte saját irodalmi adaptációit (Rómeó és Júlia, 1916; Madame Du Barry, 1917), bibliai történeteit (Salome, 1918), vadnyugati filmjeit (The Rainbow Trail, 1918; A tűzparipa / The Iron Horse, 1924), romantikus háborús eposzait (Lucky Star, 1929) mint a többi nagyvállalat. Ha a kommersz kategóriában fuldokló darabok mellé be is csúszott egy-egy szerzői alkotás, az inkább a filmgyártási rendszerben fanmaradt réseknek vagy az európai rendezőknek kijáró kezdeti szabadságjognak köszönhette megszületését (Virradat, 1929).
Fejlesztés és bukás
Bár a sztárkultusz kiaknázása is kétségkívül jelentős lépésnek számított, Fox legmerészebb húzása mégis a hangsávos film (Movietone Sound-system) megalkotása volt, mely biztosította a hang és kép szinkronizálását. A tapasztalt üzletember a többi szkeptikus filmessel szemben azonnal élt az új technika adta lehetőségekkel, mely lehetővé tette a vállalat ugrásszerű terjeszkedését. Már 1927-ben elindította Fox Movietone Feature néven futó riport/ és dokumentumfilm sorozatát, melynek szociográfiai értéke szinte felbecsülhetetlen. A vállalkozó szellemű Foxnak köszönhető többek között az a hangos felvétel is, melyen az akkorra már ősz halántékú skót író, a Sherlock Holmes történetek szülőatyja, Sir Arthur Conan Doyle mesél életművéről és aggkorát meghatározó spirituális tanulmányairól, de a Charles Lindbergh óceánátrepülési kísérletét bemutató híradó dokumentumértéke is vitathatatlan.
A 20-as évek kezdetén bekövetkező gazdasági fellendülés erős hitetlenkedésbe ütközött, melynek következménye az a mámoros vidámság, ami az úgynevezett „roaring twenties” féktelen jókedv uralta légkörét eredményezte. Ennek a korszaknak legfőbb ismérve, hogy a közönség immáron a hófehér vásznak világától várta saját valóságértékelésének igazolását. Fox ennek az igénynek a kielégítésére tört, melyet leginkább „fordított” üzleti struktúrája támaszt alá. Ő nem a filmkészítéstől haladt a vetítésig, hanem épp ellenkezőleg: legnagyobb vágya továbbra is hálózatának kiterjesztése volt, Berlinben, Párizsban afféle mini-Hollywoodot rendezett be, legfőbb riválisa, Marcus Loew halála után pedig tervbe vette a mintegy 200 vetítőtermet és az MGM stúdiót magába foglaló családi vállalkozás felvásárlását. A fúziót a politikai befolyását is latba vető Louis B. Mayer és egy szerencsétlen autóbaleset akadályozta meg, mely Foxot hosszú hónapokra ágyhoz kötötte. Felgyógyulásával egyidőben a piac összeomlott, Fox egyik napról a másikra több mint 150 millió dollárt vesztett, a legnagyobb érvágást mégis az jelentette, hogy a First Nationalben lévő érdekeltségeit eladta a Warner Brothersnek, minek köszönhetően az addig a kisebbek közé besoroló vállalat az egyik legnagyobb céggé növekedett a 30-as években.
Miután Fox megvesztegetési ügybe keveredett, hat hónapra börtönbe került, a birodalmából kiforgatták, és ezzel egy szédületes üzleti karrier ért a végére. Vállalatának egyetlen esélye volt a túlélésre: egy jogtiszta egyesülés, melyet a Paramount korábbi forgalmazási igazgatója, Sidney Kent állhatatos munkája tett lehetővé. 1935-ben a Fox Film Corporation összeolvadt egy kisebb céggel, a 20th Centuryvel, mely megállapodás a warneres Danyl F. Zanuckot tette meg a nyugati parti stúdió új vezetőjévé, aki továbbörökítette Fox vaskezű vezetési stratégiáját.
