Egy sztori a szlovén Nyóckerből, egy másik a lapp kisebbség identitásvesztéséről, egy lengyel társadalmi dráma és egy francia újhullám-idézet – ezt még megéri megnézni az utolsó TIFF-es hétvégén.

Jan Cvitkovic: Šiška Deluxe, 2015, szlovén-cseh-macedón-olasz, 106 perc

[szlovén fókusz] Minden, magára valamit is adó városban lennie kell egy Monostor-Pantelimon-Nyócker-vidéknek. Ljubjanában ezt a hírhedt negyedet Šiškának hívják. A sztori ékegyszerű: az öreglány kihal a varrodájából, a punk unokaöcskös beöltözik a kölcsönkért öltönybe, elkaparják a nagynénit, és elkezdenek tanakodni a szakadt, önmagukat soha meg nem valósító haverok: mihez is kedjenek a „vagyonnal”. A legkézenfekvőbb meggazdagodási módot választják: pizzázót nyitnak. Ezen a ponton kapunk egy kis bürokrácia-ábrázolást, nyolcadikról kidobott tévékészüléket, szétesett családot, hajléktalant és lelencet, társadalom szélét-mélyét. És másfél óra fanyar nevetgélést. Mile, Zekir és Fedr úgy illik a betonnegyed idillikus valóságába, illetve úgy általában véve az egész duplakáeurópai szemétdomb tetejére, mint egy gyengéden simogató ököl a vigyorgó képbe. (Lesz az is, na meg hepiend is, mert miért ne.)

A Šiška Deluxe vidám kis suttyómúvi, különösebb mondanivalózás meg extraigényeskedős művészi kisujj-eltartás, dicshimnuszokra érdemes kameramozgás és brill vágástechnika nélkül. Ha kedvelted az Argót, ezt se fogod utálni, talán kissé cizelláltabb is. A Tibivagyokbazmeg-effekt itt is megvan, jó vastagon, habár ezeket az alakokat talán még annyira sem vehetjük komolyan. Amikor beállít a helyi wannabe maffiacsávó, mind a két méter húsz centijével, és következetesen, újra meg újra kikéri a kéteurós málnaszörpjét, akkor a kedves néző már fetreng a röhögőgörcstől. Jana, a pizzabiznisz krízismenedzsere húzza ki a sokikszes srácokat a sokrétegű válságból: olyan kiszállítási módszert javasol, amit senki sem utasíthat vissza. Elvégre ha a festőművésznek hattyú kell a pizza meg a bikinimodell mellé, akkor természetesen hattyút is szállítanak (na jó, lopott libát az állatkertből, de a szándék számít). A többi poén ugyanilyen alattomosan-(a)laposan ütös. Jan Cvitkovic filmje semmiféle társadalomkritikát vagy mélyreszántó üzenetet nem kínál, nem pózol és nem moralizál. Fanyar látlelet az egész posztkomcsi világunkról. Aztán majd tegye fel a kezét, aki savanyú pofával jött ki a moziból. (szg)

Még vetítik: június 11., vasárnap, 18:00, Dacia mozi

Amanda Kernell: Sameblod / Sami Blood / Számi vér, 2016, svéd-dán-norvég, 110 perc

[szupernóva] A számik – régies, ma már pejoratívnak számító nevükön a lappok – egy államiság nélküli, több skandináv országban, az ún. Lappföldön szétszórt nép, mára már alig százezren vannak. Az egyik fajta tudományos szemlélet szerint külön rasszt alkotnak, de legyenek bármilyen bizonytalanok a származásukra utaló elméletek, az tény, hogy a különböző kormányok – jelen film esetében a második világháború előtti svéd hatóságok – részéről ilyen vagy olyan lekezelő, megalázó és/vagy kirekesztő bánásmódban részesültek. Ilyen számi a mindössze 14 éves Elle-Marja is, és amikor lecseréli az otthoni jurta rénszarvasszagú melegét a külön lappok számára fenntartott svéd iskola ridegségére, akkor szembesül azzal, hogy – akkor és ott – nincs számára arany középút: vagy lenézett, büdösnek, csökött agytérfogatúnak gúnyolt lapp marad, vagy megpróbál beilleszkedni a svéd társadalomba, minden számiságát levetkezve.

Minden erdélyi magyar, aki találkozott már magyar családnevű, de kedélyesen bozgorozó „concetățeannal”, az tudja, hogy ezek valós történetek, és sohasem vidámsággal szegélyezettek. Amanda Kernell filmje azonban az identitásvesztés, a kulturális/nemzeti asszimiláció problémájáról nem rendszerszintűen beszél, hanem egy roppant személyes és minden keserűsége ellenére is átélhető történetet mesél el; nem csinál kis főhőséből sem szánnivaló, identitásvesztett bűnbakot, sem büszke, de buta törtetőt. Meghasonulása valahogyan szinte természetesnek tűnik, és pont ezért katartikus a a film befejezése. Igen, a svédek is (voltak) rasszisták, és igen, minden országban voltak, vannak és lesznek beolvasztásra (kivégzésre? elfelejtésre?) váró „másfélék”, legyenek azok erdélyi magyarok, skandináviai számik vagy éppenséggel egyiptomi kopt keresztények. Az ilyen filmek, ha nem is tudnak megoldást kínálni (és nem is feladatuk) rá, de legalább érzékenységgel, őszintén tudnak mesélni a problémáról, és már ez is hatalmas dolog. (jbn)

Még vetítik: június 11., vasárnap, 19:30, Mărăști mozi (Sânge de lapon)

Jan P. Matuszyński: Ostatna rodzina / The Last Family, 2016, lengyel, 124 perc

[szupernóva] Magyar forgalmazási logika szerint akár „Apám és más futóbolondok a családból” is lehetne majd a címe ennek a lengyel filmnek, ha Magyarországon moziba kerül, de nagyon csalóka lenne, mert sem a Menzelt idéző bumfordiság nem jellemzi egészében, de ennek „ellentéte”, a keleti blokkban megszokott kőrealizmus sem, mégis mindkettőből építkezik, hogy egy mélyen hatásos, sokrétű és filozofikus élményt kínáljon. Ha címkézni kell, akkor ez egy nem konvencionális életrajzi film a tragikus sorsú Zdzisław Beksińskiről (a külföldön alig ismert, viszont hazájában annál nevesebb szürreális festőről és videóművészről, aki – akárcsak Magritte – nem a Dalí-féle bohém, művészi „metalétet” élte, hanem az egyszerű polgárét: egy panellakás fedele alatt feleségével, anyjával, anyósával, és külön élő, de rendszeresen haza járó, dührohamokkal küszködő, hiperaktív fiával.

Életrajzi filmként felcímkézhető tehát Az utolsó család, de annál sokkal több: elsősorban családi dráma, apa-fia nem felhőtlen dinamikájáról, amely markáns jellemeikből adódóan néhol egyenesen groteszk, tragikomikus jelleget ölt. Másrészt korrajz, arthouse-os kontextusát meghazudtolva részletes, profi díszletvilággal (habár nem lép ki gyakran a lakások teréből a kamera, de például egy hollywoodi produkció szintjén mutat meg egy repülőgép-szerencsétlenséget, kívülről-belülről). Leginkább mégis azt ragadja meg komplexitásában a film, ahogyan – a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek nyomasztó hétköznapjainak előterében, de arról szinte teljesen leszakadva – a két főszereplő banális(nak láttatott) életében a művészet gyakorlása és fogyasztása, amely már-már fölülírja a valóságot, egyfajta (túlélésre játszó) életvezetési stratégiává válik. A DJ-ként, rádiós műsorvezetőként, zenegyűjtőként, filmfordítóként tevékenykedő fiúnak a popdalok és a filmek jelentik ezt, az apa számára pedig (a lét oldódni nem akaró szorongását kifejező festményei mellett) a mániákus videózás, a mindent rögzítés: magát a tükörben, feleségét a konyhában, de hasonló, külső megfigyelő gesztusával fordítja rá a kamerát anyósa, majd anyja ágyban/földön fekvő holttestére is. Talán ha mediatizálja életét, alkotásként tekint rá, akkor elviselhetőbbé, kevésbé válik (bocs, de újra leírom, mert a film kontextusában ez a legtalálóbb kifejezés) banálissá az? Talán az utolsó, gyomron vágó képkockák sugallhatnak valamit erről, de az biztos nem eresztenek el úgy, hogy ne gondolj a filmre, akár napok múltán is. (ne)

Még vetítik: június 11., vasárnap, 20:45, Katonai Kör (Ultima familie)

Philippe Garrel: L'ombre des femmes, 2015, francia, 107 perc

Két erős, független nő, egy alig megjelenő, alig megrajzolt férfiszerető, s egy semmire se igazán jó, unatkozó férj, aki folyton olyan fejjel üldögél magába roskadva, mintha citromban pácolt ecetes uborkát szopogatott volna – ők Pierre Garrel filmjének főbb szereplői. Hétköznapi, archetipikus történetet látunk: egy rosszul működő házasságban mindkét fél kiutat keres, és kérdés, hogy az a kiút működőképes lesz-e. Egyikükből sem lesz antagonista, nincsenek széles gesztusok, heves érzelemkitörések – csak csendes, de rettenetes féltékenység, bizalomvesztés, és a kapcsolódó érzelmek teljes, finom rezdülésekkel ábrázolt tárháza. Feminista nézők/filmkritikusok, lecsapni, ez egy gyöngyszem!

Garrel 1948-ban született, első nagyjátékfilmjeit a 60-as évek második felében rendezte, vagyis azt mondhatjuk, hogy a francia új hullámon nőtt fel, s ez a 2015-ben rendezett filmje, témaválasztásának és látványvilágának köszönhetően olyan, mintha az új hullám korszakából szakadt volna. Szereplői mintha egy újabb Kifulladásig-páros lennének, kettejük viszonyát tárgyakkal és mintákkal ezer darabra szabdalt képekkel, valamint a mélységélességgel való játékkal jellemzi. Játszik a filmes önreflexivitással is, s nemcsak azzal, hogy filmeseket állít a történet középpontjába: narrátorként a rendező maga szólal meg, elidegenítő hatással, s olykor finom iróniával. Nem a TIFF legizgalmasabb filmje, viszont kétségtelenül figyelemre méltó csemege. (bk)

Még vetítik: június 11., vasárnap, 20:15, Cinema City Julius Mall, 4-es terem (În umbra femeilor)