Fliegauf Wombja többszörösen is továbblépést jelent a rendező életművében. Nemcsak azért, mert angol nyelven is képes volt jó dialógusokat működtetni és épkézláb forgatókönyvet létrehozni, hanem azért is, mert eredményesen cserélte fel az eddigi epizodikus elbeszélést komoly ívet bejáró sztorira.

Fliegauf (eddigi) narratíváiban a képi világ uralkodott: nagyjátékfilmjeiben nem igazán jutott hely a dramaturgiai csúcspontoknak és a színészi alakításoknak sem. Ha látszódtak is a szereplők a vásznon, akkor azok jórészt amatőrök voltak, akik éppen karcosságukkal, természetességükkel voltak jelen a vásznon. A Wombbal ez megváltozott, ráadásul nagy előrelépést is tett, hiszen a rendezőnek a játékmentes amatőrizmus után most rögtön egy hollywoodi sztárt kellett irányítania, ráadásul idegen nyelven. Ez nemcsak hogy sikerült neki, de kompromisszumot kötve egy, a lineáris narratívát elváró nemzetközi producereket is meggyőző, de az életműbe is beleillő mozit tett le az asztalra.

A klasszikus elbeszélést és egyben az ókori Ödipusz-mítoszt is megérintve a film különleges szerelmi története három nagy egységre tagolódik. Az első rész a tragikus egymásratalálást taglalja: Rebecca és Thomas gyermekkorukban az Északi-tenger partján, egy kis faluban találkoznak. Szerelem alakul ki köztük, ám a kislánynak Tokióba kell költöznie édesanyjához. Tizenkét év elteltével tér vissza, az érzelmek újra fellángolnak, de a fiú meghal egy tragikus balesetben. A tudomány lehetőségét kihasználva Rebecca (Eva Green) klónoztatja, megszüli és felneveli saját szeretőjét, akinek így saját létével is szembesülnie kell. A film másik két nagyobb egységét a klón gyermek- és a felnőttkora képezik.

Fliegauf filmjének legnagyobb erénye, hogy rengeteg értelmezési dimenziót megnyit nézője előtt. Történetével és képeivel nemcsak remekül újrafordítja a klasszikus mítoszokat, de a vallási elemek használatával etikai és erkölcsi kérdéseket is feszeget. Az, hogy ezt eredményesen vászonra tudta vinni, az főleg annak köszönhető, hogy történetét ki tudta békíteni szikár, a Tejútból ismerős képi világgal. Ugyanis filmjének ez a két dimenziója egyszerre tud lényeges kérdéseket úgy megjeleníteni, hogy lassú stílusa ellenére szinte bombázza nézőjét a szimbólumok és az allegóriák tömkelegével. A szeplőtelen fogantatást, az Ödipusz-komplexust, a feltámadás vallási és pszichológiai síkját szinte teljesen kiforgatja a rendező, s mégis ugyanoda tér vissza ebben a „vérfertőzésében” – hogy az élet örök körforgása mellett érveljen. Erre utal a film utolsó jelenete is, illetve a csiga visszatérő motívuma. Fliegaufnál a halál és a születés összeér; a „mi vagyok” és ki „vagyok” kérdése rendszeresen halálba torkollik nála, hogy aztán szinte rögön új élet is szülessen belőle.

Az ember látszólag legyőzi természetét, de mégsem tud saját magától előre jutni. Ebből a szempontból a rendező még a Frankenstein-mítosznak is ad egy pofont, hiszen a teremtett élet a társadalmi elfogadottságot sem találja meg. A klónozott Thomas kiskorában maga is utálja a copykat, vagyis más klónokat, mert más szaguk van. De őt magát is kitaszítják iskolatársának szülei, amikor pletyka terjed el fogantatásának módjáról. A rasszizmus, a teremtett fiú mítosza ebből a szempontból utal a 21. századi horrora is. A „ki vagyok?” és a „mi vagyok?”, valamint az eredet kérdéseinek körbejárásával a film még az elmefilozófiát is érinti. Létre lehet-e hozni ugyanazt? És az ugyanaz nem valami más-e? A klónozott felnőtt Thomas nagy vehemenciával magyarázza friss barátnőjének a biológia sokszínűségét. „Nincs mégegy ugyanolyan a világban” – mondja. De nem tudja, hogy ő tulajdonképpen ugyanolyan, csak éppenséggel genetikai másolat.

Fliegauf erkölcsi-etikai kérdéseinek remek világot talált ki. Szinte változatlan, jelen, múlt és jövő nélküli, meghatározhatatlan tengerparti világ ez. Olykor felülről fényképezett test, az otthon allegóriája, amelyet a végtelen tenger, a homokdűnék szellője határol – mintha az emberi test húsa lenne. Szatmári Péter képei az anyaméh szimbólumát ültetik a természeti kép világába. Az operatőrnek alapvetően a táj megjelenítését kellett ötvöznie a faházban játszódó jelenet belsőivel. Ám a terek ügyes felosztása, a faerezetek és ablakok képei jól rímelnek a kis-nagy perspektívákra, metaforikusan átfedik egymást.

Annak ellenére, hogy több évtizedet foglal magába a film, csak Thomas fejlődésén és eredeti anyja ráncain látszik meg a kor. Rebecca éppúgy alig öregszik, mint a falu lakói, akik lassan-lassan, de kikopnak mögüle. Az ismétlődések és a végtelen szikár táj világos, ködös képei a Tejút ambivalens, de életigenlő világának folytatásai. A képi metaforák láthatóan fejlődnek a történet kibomlása mellett: a vörösen izzó csónakroncs például egyszerre több jelképet is hordoz. Ehhez a gazdagsághoz még hozzájárul, hogy a kisebb rezdülésekre is figyel a rendező. Olyan remek hatásmechanizmusok ékesítik a filmet, mint a laptop merevlemezének moraja abban a jelenetben, amikor Thomas megismeri „apját”, vagy éppen a csiga „lépteinek” hangja. Fliegauf hálistennek színészvezetésben is bebizonyította, hogy nemcsak a stilizált művészfilmhez ért. Eva Green visszafogott alakítása, érzelmeit elfojtó magányos női alakja ugyan nem túl finom, és a Thomast játszó Matt Smith is sokszor idegesítő tini benyomását kelti, mégsem válik hiteltelenné egyikük játéka sem. A filmnek különleges színfoltjai viszont a gyermekalakítások. Tristan Christopher különleges érzékenységgel formálja meg a kis Thomast és annak „másolatát.”

A Womb azonban nem hibátlan. Egyrészt azért, mert a fent leírt kérdéseket körbejáró részek főképp a film első és utolsó harmadára tehetőek. A középső, gyermekkort bemutató darab sokszor unalmas és szikár, még akkor is, ha részben megmenti a gyerekek alakítása és a rasszizmus kérdésének megjelenése. Ezzel együtt a mély rétegeket tekintve gazdag fesztiválfilmet hozott létre a rendező, amelynek sikereit tekintve elképzelhető, hogy Fliegauf végleg kilép a nemzetközi palettára. Ugyanis gyengeségek ide vagy oda, mégis úgy néz ki, neki sikerült magyarként idegen nyelven jó filmet alkotnia, amely akár komoly nemzetközi karriert is eredményezhet neki – úgy, hogy közben alkotói szabadságát, életművének gondolati ívét is maradéktalanul folytatni tudja.