Teltházas pesti kávézóban találkozom Fogarasi Gergellyel, aki épp egy filmes tanácskozásról érkezik. A pultra támaszkodva kedélyesen mesél színházi indulásáról, festészetről, költészetről, filmezésről. Szóba kerül Freud Zsiga, egy emlékezetes vörösvérsejt-támadás és legutóbbi gengszterfilmbeli szerepe.
Gyerekszínészként kezdted a pályád. Mi volt a legemlékezetesebb szereped?
A Közjáték Vichyben című Artur Miller-darab a Pesti Színháznál, ahol 16 évesen olyan nagyágyúk között szerepelhettem, mint Kern András, vagy Szarvas Józsi. Olyan volt a darab felépítése, hogy két órán keresztül kellett egy darab széken üldögélni a színpadon.
Magyarhang is voltál rajzfilmekben…
Az Egyszer volt… az élet című francia mesében körülbelül 50 hangot kellett szinkronizálni, és nyolcan-tízen csináltuk az egész sorozatot. Egyszer valami vörösvérsejt-támadást egyedül szinkronizáltam úgy, hogy huszonhatszor fölvettük saját magamra a különböző ordibálásokat. Nagyon jól sikerült, komplett tömeg lett! De ez régen volt, még az általános iskolában.
Milyen előnyökkel járt a színjátszós múlt?
Minden rendezőnek tanítanék színészetet, mert nagyon sokat jelent, hogy mit tudsz követelni a színésztől, az instruálásának milyen folyamata van. Én még mindig nem nagyon értek hozzá. Az is biztos, hogy most hiányzik a színházi rendezés. Szoktam rendezni, de keveset.
Hogyan jutottál el a rendezésig?
Világéletemben sejtettem, hogy rendezni is fogok. Egy csomó mindent csinálok: festek, írok, játszom, rendezek. Mindig van egy gondolat, és annak van valamilyen kifejezési formája. Tehát nem tartom magamat rendezőnek, vagy színésznek. Én csak én vagyok, aki néha ezt csinál, néha azt. Attól függ, hogy mi a kifejezési formának a kerete.
Ez a festői, illetve költői látásmód hogyan hat vissza filmjeidre?
Ezt nem tudom, ezt a Freud Zsiga tudja… Én csak egy antenna vagyok, amelyik valamit fönt, meg bennem lent összeköt. Nem véletlen, hogy például egyetlen versemet sem tudom fejből, mert nem az a célom, hogy kicsiszoljam a verset, hanem egyszerűen átfolyik rajtam, valahogy kijön a papírra. Festeni hasonló élmény. A film a legbonyolultabb, sokkal több tudatosságot kíván.
Legutóbb Géczy Dávid Hangár című filmjében játszottál. Mennyiben érzed sajátodnak a produkciót?
Nagyon a szívemhez nőtt. Sok kapcsolódási pont van köztünk: nemcsak Dávid dolgozott nálam, de a stábnak egy része is, az operatőrtől a hangosztályon át szereplőtársamig, Szabó Simonig. Szerintem ez jól van így. Festegetni lehet magányosan, de a film közösségi műfaj, ott muszáj együtt dolgozni.
Mivel foglalkozol jelenleg?
Nyáron forgattuk Jamais Vu című filmemet, ennek a hangutómunkáin dolgozom. Remélem, tavasszal lesz belőle bemutató. Egy másik kisfilmem, a Csöpp szívem egy három kisfilmből álló trilógiának az első darabja volt, lazán hozzákapcsolódva ez a második rész. Nagyon szeretném majd a harmadik részt is leforgatni hozzá, és ezt a három kisfilmet együtt vetíteni. Gregorik András író barátom Alaphiba című regényének filmadaptációja is előkészítései fázisban van.
Drámapedagógiai szakdolgozatodat a hazai színházi élet jelenéről és jövőképéről írtad. Miként ítéled meg a magyar film helyzetét, esélyeit?
Mind a színházi, mind a filmes struktúra nagyon hasonlít a rendszerváltás előtti állapothoz. Ezt le lehetne vetkőzni, ha átalakulnának bizonyos finanszírozási, kulturális, társadalmi rendszerek. Az biztos, hogy – főleg a filmes vonalon – szakmán kívülről kezdett el egy nagyon erős fiatal generáció lélegezni, amit főleg ezen a Filmszemlén nem lehetett nem észrevenni. Nagyon-nagyon erős és új hangú filmeket hoznak. Az internet is megdobja a független film lehetőségeit. Tíz-tizenöt éven belül nagyon komolyan át kell gondolni, hogy mit jelent filmet, vagy videót készíteni, kinek, hogyan és mi éri meg.
