A történet, amit már ezerszer láttunk, és a játékmechanika, amire már magától rááll az ujjunk. Egy klisékkel teletűzdelt, borzasztóan izgalmas kooperatív játék élménybeszámolója következik.
A Hellblade nem egy hétvégi séta, és semmi esetre sem féktelen és céltalan vérontás. Olyan gondolatokat és félelmeket vág a játékoshoz, hogy az még egy kiegyensúlyozott és egészséges pszichével bíró embert is megviselhet.
Május 30-án a TIFF-en vetítik az elmúlt évek egyik legeredetibb, legfrissebb magyar dokumentumfilmjét, a Nagyi Projektet. Révész Bálinték három nagymama, egy angol kódfejtő, egy magyar holokauszt-túlélő és a Harmadik Birodalomba beleszerető német sorsán keresztül beszélnek az európai történelemről, valamint az unokákat és nagyszülőket összekapcsoló, euforikus kapcsolatról. A film rendezőjét az indonéziai dzsungel közepén értük utol, hogy populista ideológiák és világháborús videójátékok mellett arról is beszéljünk vele, miért adták eredetileg azt a címet a filmnek, hogy A bennünk élő náci.
Szokás a klasszikus single player-videójátékot időnként – a regényhez, a mozihoz, és egyéb robosztus narratív műnemekhez hasonlóan – temetni. És akkor jön egy God of War, megdönt minden rekordot, és megnyugodva hátradőlhetünk. Egyelőre.
A Ready Player One olyan, mint egy Kung Furyba oltott Black Mirror-rész, amit Steven Spielberg blockbusteresítve dúsított monumentális geekeposszá. Azaz közel tökéletes filmélmény.
A digitális játékok valóságreprezentációját erős stiláris alakzatként definiálja újra a grafikusan leképezett glitch, amely hibát jelölő funkcióján túl sajátos jelentésrétegekkel ruházza fel virtuális valóságainkat.