Hiába volt a fiatal filmművészetben is kulcsszerepe a színészetnek, a 20. századi színházi változások nagy része egyáltalán nem érintette vagy termékenyítette meg a színháztól egyre inkább eltávolodó mozgóképet, mely más utakon jut el a lélektani realizmus tagadásáig Kulesov és Bresson finommechanikájában, modelljeiben és anti-pszichologizmusában.
1964-ben Peter Brook a Royal Shakespeare Company együttesének egy csoportjával több hónapon át kísérleti évadot vezetett. Munkájuk eredményeiből született Peter Weiss: Marat/Sade című drámájának nagysikerű színházi bemutatója, amelyet Jean-Paul Sartre fordulópontnak nevezett egy új színházi nyelv kialakulásának folyamatában. A társulat utolsó New York-i fellépése után Brook filmet forgatott a Marat/Sade-előadás felhasználásával.
„Föltartóztatni nem lehet a mozi fejlődését, én hát azt hiszem, hogy előbb-utóbb a színházak fogják kivetni a mozit. Úgy képzelem, hogy például a felvonásközöket mozgófénykép-előadással töltenék be, a függöny helyén egy vetítővásznat alkalmaznak, s míg a színpadot berendezik: a közönség mozgófényképeket láthat" – így vélekedett a színház és a film kapcsolatáról egy nagyváradi színész a századelőn. Shakespeare-darabból már a mozi megszületésekor mozgókép készült. A Filmtett összeállítása a színpad és a film tárgyairól, a két művészet kölcsönhatásáról szól.
